Néhány, piszkos farmert és csuromvizes kabátot viselő férfi és nő rontott be a csarnokba felemelt fegyverekkel, kiabálva. Semmit sem lehetett érteni abból, amit beszéltek. A fegyvereik - puskák, pisztolyok - furán néztek ki... mintha régi, antik darabok lettek volna. Mintha gyerekek játszanának háborúsdit a hajdan az erdőben felejtett és újonnan megtalált játékokkal.

Lucy semmit sem érzett, mikor két fegyveres a földre döntötte Ava Paige-t, majd az egyik hátralépett, célra tartott és három golyót eresztett belé. A nő mellkasa vérben úszott és alig pár másodperc alatt kilehelte a lelkét.

Elég olcsón megúszta.

Mikor az egyik férfi odalépett hozzájuk, lefektette Chuckot a földre, majd felállt és ugrásra készen várta, hogy mit fog tenni. Egy pillantással megtalálta a pisztolyát, ami Gally mellett pihent a földön, de egyelőre nem mozdult érte. Ki akarta várni a megfelelő pillanatot.

A többi fegyveres eközben szétszóródott körülöttük. Jobbra-balra fordították a fegyvereiket, és kilőtték az összes megfigyelőablakot. A fehér inges emberek sikoltoztak és ruhájukat rögtön beszennyezte a vérük. Lucy semmit sem érzett a halálukat látva. Semmit az elégedettségen kívül.

Figyelmét ismét a közeledő férfira fordította. A sötét hajú idegen arca fiatalosnak tűnt, bár a szeme környékét mély ráncok árkolták. Mintha egész életében azon izgult volna, hogy túlélje a következő napot.

- Nincs időnk magyarázkodni - mondta a férfi. A hangja elgyötört volt, pont, mint az arca. - Kövessetek. Fussatok, mintha az életetek múlna rajta, mert így is van.

Ezzel a férfi intett a társainak, majd megfordult, és fegyverét mereven maga elé tartva az ajtó felé szaladt. Még mindig lövések és fájdalmas kiáltások hallatszottak innen-onnan, de Lucy már nem figyelt rájuk, csak követte az utasításokat. Futás közben úgy tett, mintha felbukott volna Gallyben, de közben felkapta a pisztolyát és a zűrzavart kihasználva visszaalakította azt a rúddá, majd felcsatolta az övére. Egyelőre nem akarta az ismeretlenek orrára kötni, mire is képes.

- Gyerünk! - kiáltotta az egyik fegyveres a hátuk mögül.

- Luce! - kapta el a lány karját Newt, majd megfogta a kezét és vele együtt rohanni kezdett az első férfi után. Nem volt választásuk, hátra kellett hagyniuk Chuck holttestét.

Lucy nem érzett semmit, teljesen eltompult. Végigszaladt a hosszú folyosón, ki egy félhomályos alagútba, fel egy kanyargó lépcsősoron. Mindenhol sötétség honolt, és furcsa szag terjengett a levegőben. Újabb folyosón futottak végig, majd megint lépcsőkön felfelé, folyosókon át. Némelyik fegyveres előttük szaladt, mások hátulról biztatták őket. Lucy csak szorongatta Newt kezét, úgy rohant tovább az ismeretlen felé, miközben végtelen üresség terjedt szét benne. Nem érzett semmit. Csak futott.

Elértek egy újabb üvegajtót, és kiszaladtak rajta, egyenesen bele egy nagy záporba. Az ég koromfekete volt. A csillogó vízcseppeken kívül semmit se lehetett látni.

A vezér nem állt meg, amíg egy helikopterhez nem értek. Ütött-kopott volt, az oldalairól erőszakkal távolították el a festéket, jelezve, hogy eredetileg nem hozzájuk tartozott. Mikor meglátta őket, a pilóta beindította a rotorokat, amik lassan minden irányba spriccelni kezdték a rájuk zuhogó vizet.

- Szálljatok be! - nyitotta ki az ajtót a férfi. - Gyorsan!

Lucy utolsónak akart maradni, de Newt, Serpenyő és Winston szinte feltolták a helikopterre, így került legbelülre. Newt azonnal mellé ült le, Serpenyő vele szemben, mellé Winston, Newt mellé pedig Minho érkezett meg. Épp mikor Teresa mászott fel, Thomas egyszer csak eltűnt mögüle.

- Thomas! - kiáltotta Lucy és senkivel sem törődve felpattant a helyéről. Mire a többiek felfogták, mi történik, ő már Teresát lökte hátrébb és kiugrott a helikopterből.

Thomason egy nő feküdt, és őrülten kiabált.

- Meg fogtok menteni! - harsogta, majd felnevetett, de az inkább köhögésre hasonlított. - Meg fogtok menteni a Kitöréstől!

- Szállj vissza! - kiáltott rá Lucyra a vezetőnek tűnő férfi, de a lány kirántotta a karját a szorításából és teljes erejéből belerúgott a nőbe, aki ettől legurult Thomasról. Egy zseblámpa fénye felfedte az arcát, amitől Lucy egy pillanatra ledermedt.

Haja zsíros volt, tincsekben tapadt az arcára. Ruhái szakadtak és koszosak voltak, minden szabad bőrfelületét kelések borították, sápadt bőrén pedig feketén tűntek ki az erei. A nő megpróbált feltápászkodni, de a vezér megragadta és arrébb vonszolta, mire a nő eszeveszetten rúgkapálni és kiabálni kezdett.

- Ne higgyetek nekik! - üvöltötte. Szájából fröcsögött a nyál. - Meg fogtok menteni minket a Kitöréstől!

- Maradj ott, vagy agyonlőlek! - kiáltott rá a férfi, majd Lucyra sandított. - Vidd fel a srácot, gyerünk!

Lucynak nem kellett kétszer mondani. Megragadta Thomas karját, talpra állította, majd felsegítette a helikopterre. Onnan nézték, hogy a férfi a puskája tokjával fejbevágja a nőt, majd visszarohant a helikopterhez, felugrott és becsapta az ajtót. Abban a pillanatban felbőgtek a rotorok és Lucy érezte, hogy hamarosan elemelkednek a talajtól. Odakinn a fekete eső az ablakokat verte, de a hangjukat elnyomta a motor hangja. Mennydörgés rázta meg a világot.

Thomas magához húzta Lucyt, így a lány közé és Minho közé került. Teresa velük szemben ült és rémülten bámult Thomasra, aki csak Lucyt karolta át és a vállába temetve az arcát zokogni kezdett. Valószínűleg most jött ki rajta minden, amin keresztülmentek. A lány átkarolta őt és simogatni kezdte a hátát, miközben a férfin tartotta a tekintetét, aki Teresa mellett foglalt helyet.

Sokáig senki sem szólalt meg. A helikopter átszelte az éjszakát, miközben néha megremegett a hatalmas villámoktól. Az esőtől és a sötétségtől nem lehetett látni az alattuk elterülő tájat. Thomas végül megnyugodott és felemelte a fejét Lucy válláról, bár nem bontakoztak ki az ölelésből. A lány egész végig a férfit bámulta, miközben próbálta eldönteni, hogy megbízhatnak-e benne vagy sem. A puskája legalábbis nem volt túl bizalomgerjesztő.

- Mi folyik itt? - kérdezte aztán úgy egy órával azután, hogy elindultak.

A férfi ráemelte a tekintetét. Vizes, sötét haja az arcába lógott, sötét szemében szomorúság tükröződött.

- Ez egy hosszú történet.

Hangja kedvesebb volt, mint amire Lucy számított, ugyanakkor érződött benne a fásultság és minden fájdalom, amin eddigi élete során keresztül kellett mennie.

- Kérem - kérlelte Teresa. - Kérem, mondjon nekünk valamit.

A férfi fürkészve nézett végig rajtuk. Az összes tisztárs kétségbeesetten várta a választ; nem számított, mit fog mondani, csak hadd tudjanak meg végre valamit arról, mi is történik a világgal.

- Bele fog telni egy időbe, amíg visszatérnek az emlékeitek, ha egyáltalán visszatérnek. Mi nem vagyunk tudósok, nem tudjuk, mit tettek veletek, és hogyan.

Lucy elszomorodott, hogy talán sosem lesz képes visszaemlékezni a múltjára, de valami azt súgta neki, hogy ez talán nem is olyan rossz dolog.

- Kik ők? - kérdezte Thomas.

A férfi sóhajtott, majd kinézett az ablakon. Tekintete a távolba veszett.

- Minden a napkitörésekkel kezdődött.

- Mi...? - szólt közbe Teresa, de Lucy egy pillantással elhallgattatta. Hagyniuk kell, hogy a férfi végigmondja a maga stílusában. Különben is, minden információmorzsával okosabbak lesznek.

- A napkitöréseket nem lehetett előre jelezni. Általában nincs velük semmi gond, de ezek minden eddiginél nagyobbak voltak, és csak jöttek és jöttek. Mire észrevettük őket, már csak percek választottak el minket attól, hogy a forróság elérje a bolygót. Először a műholdak égtek ki, majd ezrek, pár nap múlva pedig már milliók haltak meg a tüzekben, hónapok múltán pedig az éhínségben. Végtelen földterületek váltak pusztasággá, a Ráktérítő és Baktérítő között minden sivataggá vált. Aztán jött a járvány.

Szünetet tartott és vett egy mély levegőt.

- Az ökoszisztéma széthullott, és nem tudtuk kontroll alatt tartani, vagy legalább Dél-Amerikában izolálni a járványt. Az őserdőknek rég vége, de a rovarok életben maradtak, és elterjesztették a betegséget. Az emberek a Kitörés nevet adták a jelenségnek. Borzasztó dolog, csak a leggazdagabbak kapnak kezelést, és senkit nem tudunk meggyógyítani. Hacsak nem igazak az Andokból érkező híresztelések.

Lucynak félelem markolt a szívébe. Sejtette, hogy nagyon nem fognak örülni annak, amit ezután hallanak.

- Ti pedig, ti az árvák milliói közé tartoztok. Több ezret teszteltek, és titeket választottak ki a nagy feladatra. A végső próbára. Mindazt, amit átéltetek, előre kiszámították és átgondolták, hogy a próba kihozza belőletek a tanulmányozható reakciókat, agyhullámokat, gondolatokat. Mindezt azért, hogy megtalálják azokat, akik segíthetnek legyőzni a Kitörést.

Megint szünetet tartott.

- Először a testi tünetek jelentkeznek: fáradékonyság, hangulatingadozások, egyensúlyproblémák. Aztán jön a megváltozott személyiség: indokolatlan dühkitörések és agresszivitás, döntésképtelenség, rövidtávú memóriazavar. Végül a tévképzetek, öncsonkítás, demencia, paranoia. Majd az állati ösztönök elnyomják az emberi érzéseket és a legvégén teljesen kivész az emberből az emberiesség. Minden az agyban dől el. A Kitörés az agyban él. Szörnyűséges dolog, jobb meghalni, mint elkapni.

A férfi most egyesével végignézett rajtuk, szemében furcsa módon düh csillogott.

- Nem hagyjuk, hogy gyerekekkel ezt műveljék. Felesküdtünk a VESZETT elleni harcra. Nem veszíthetjük el az emberiességünket, bármi legyen is az ára.

Ismét szünetet tartott.

- Majd idővel többet is meg fogtok tudni. Mi most a messzi Északon vagyunk, sok ezer kilométerre az Andoktól. Egy veszélyes zóna választ el minket az ottaniaktól, az, amelyiket teljesen felperzselte a nap, csupa forróság és por. Vad népek lakják, akiket megtizedelt a Kitörés. Megpróbálunk átjutni ezen a régión, hogy megtaláljuk az ellenszert vagy a gyógymódot. De addig is harcba szállunk a VESZETT-tel, és leállítjuk a kísérleteiket.

A férfi most Lucyra nézett.

- Azt reméljük, hogy ti is csatlakoztok hozzánk.

A lány nem reagált semmit, csak egy kicsit szorosabbra fonta a karjait Thomas körül.

Ezután ismét hallgatásba süppedtek. Egyik tisztárs se tudott mit mondani, csak ültek és meredtek maguk elé. Aztán sorban mindenki kidőlt a fáradtságtól: először Teresa hunyta le a szemét, majd Minho, aztán Serpenyő és Winston, végül pedig Thomas, aki Lucy ölébe hajtotta a fejét. A lány öntudatlanul kezdte simogatni a vizes fürtöket, miközben igyekezett megemészteni mindazt, amit hallott.

Viharos és ellentmondásos érzelmek csatáztak a lelkében, egyiket sem tudta pontosan felismerni. De ez még mindig sokkal jobb volt, mint a korábban tapasztalt tompa üresség. Csak ült, és nézett ki az ablakon, nézte az esőt és a feketeséget. Az új szavakat ízlelgette. Kitörés járvány, kísérlet és VESZETT. Csak ült és reménykedett, hogy jobbra fordulnak a dolgok, legalábbis annál jobbra, mint amit az Útvesztőben átélt.

Ahogy a helikopter néha himbálózott a hirtelen széllökésektől, Lucy tekintete Newtra tévedt, aki a jármű másik oldalán dőlt a falnak és felhúzott térdekkel bámult maga elé. Mikor észrevette, hogy figyelik, Lucy felé fordult, és a lány látta, hogy ő is ugyanazt érzi, mint ő. Lassan közelebb kúszott, arrébb tolva Minho lábát, majd leült Lucy mellé és átkarolta, hogy a lány neki tudjon dőlni. Lucy a fiú nyakának támasztotta a homlokát, miközben lehunyta a szemét és próbált nyugalmat találni a fiú érintésében.

Mielőtt elaludt, azt képzelte, hogy a haját Chuck simogatja, miután a fejére tette a vadvirágokból font koszorút. Ahogy a tudata az öntudatlanságba sodródott, egy könnycsepp folyt le az arcán, amit gyengéd ujjak törölte le.

Nem tudta, mit hoz a holnap, de Newt karjai olyan biztonságot adtak, hogy dacára mindennek békességgel az arcán aludt el.