Lucy az éjszaka további részét és a reggelt a Táborban töltötte. Teresa, aki arra az időre otthagyta a térképeket, segített neki lezuhanyozni, ugyanis a három vágott seb és a rengeteg horzsolás miatt olyan szinten fájt minden mozdulat, hogy Lucy még a ruháját se tudta egyedül levenni. Együtt kitisztították Lucy összes sebét, majd, miután a lány megtörölközött, be is kötözték őket. Ám Lucy egész idő alatt egy szót se szólt; csakis akkor nyitotta ki a száját, ha Teresa kérdezett tőle valamit.

Ám a lány keményebb diónak tűnt, mint hitte, ugyanis nem akarta feladni.

- Jó, ha nem akarsz beszélni, én akkor is végigmondom. Legalább nem szólsz közbe - lett elege Lucy némaságából, mikor a bal karján lévő vágást fertőtlenítette le. - Szerintem teljesen tévesen látod, hogyan is ítélnek meg a többiek. Egy szó sem igaz abból, amit a fejükhöz vágtál. Csak azért próbálnak kímélni téged, mert törődnek veled és nem akarnak elveszíteni. Pont azért teszik, mert nem csak egy eszköz vagy nekik, hanem igazi családtag.

Mivel erre sem kapott semmilyen reakciót, Teresa csak a fejét csóválta majd folytatta a munkáját.

Miután felöltözve, minden szabad bőrfelületével befáslizva kijött a Táborból, Clint és Jeff azonnal visszaparancsolták Lucyt, mondván, hogy ilyen sérülésekkel nem lenne szabad mozognia. Abból, ahogy mindenki megdermedt a közelben, Lucy arra következtetett, hogy arra számítanak, hogy akadékoskodni fog, hogy megint ki fog akadni és üvöltözni kezd. Azonban semmi ilyesmit nem tett. Egyszerűen sarkon fordult és egy szó nélkül teljesítette a parancsot.

Ő maga sem értette, mi történt vele. Mintha üressé vált volna; mintha Adam halála lett volna az utolsó csepp a pohárban. A sorozatos kudarcok és a saját örvénylő, ok nélküli haragja mintha rövidzárlatot okoztak volna nála. Csak feküdt az egyik szoba ágyán és bámulta a plafont, miközben az agya folyamatosan járt és igyekezett magyarázatot találni a viselkedésére, megfejteni valahogy a harag eredetét.

Mivel ez nem sikerült, a harag, amit eltemetett, lassan ellene fordult. Minden, amit eddig érzett, önmarcangolásba csapott át. Ha tényleg annyi a célja, hogy egy fegyver legyen, akkor miért nem képes végezni a munkáját? Miért nem tud senkit megmenteni? Mi a fenéért van itt a Tisztáson, miért küldték ide? Mindenki megtalálta itt a helyét, még Teresának is megvolt a kijelölt feladata, de neki semmi. Ő még mindig a sötétben tapogatózott, nem látta át, mi célja volt az ittlétének.

Úgy érezte, mintha nem lett volna más, csak egy hiba a rendszerben.

Gondolatmenetét az szakította félbe, hogy hangokat hallott a folyosóról. Lassan felült és fülelni kezdett.

- ...csak rontani fogsz a helyzeten!

- Nem érdekel! - kontrázott egy éles hang. - Addig fogok az arcába magyarázni, amíg észhez nem tér! Azt hittem, már túl vagyunk ezen!

- Minho, le kéne nyugodnod...

Kivágódott az ajtó, és egy nagyon zabos, zilált hajú, elkeseredett Minho tűnt fel a színen. Fekete szemét Lucyra emelte, és a benne áradó érzelmektől bárki más hanyatt vágódott volna. Lucy azonban rezzenéstelen arccal viszonozta a pillantást, amit kapott.

- Minho, szerintem nem vagy abban az állapotban, hogy... - jelent meg mögötte Thomas, de Minho ügyet sem vetett rá. Az ágyhoz csörtetett, ráült Lucy lábaira és megragadta a két vállát, nem törődve a kötésekkel.

- Most ide fogsz figyelni rám és nem szólsz közbe, megértetted? - Megvárta, amíg Lucy bólint, majd folytatta. - Tudom, hogy nem a legjobb módon kommunikáltuk le neked, mit várunk tőled. Utálom ismételni magam, de most elmondom még egyszer, szótagolva, mert úgy látom, nem fogtad fel elsőre. Te - nem - egy - fegyver - vagy. Hanem egy élő ember, akinek vannak érzései, álmai, vágyai és vannak kötelékei. Engem az sem érdekel, ha nincs kiút innen, ha az egész Útvesztő egy nagy kibökött vicc, mert már idáig sem jutottam volna el, ha te nem vagy. Szóval kapd fel azt a szép segged, fejezd be az önsajnálatot és küzdj azért, hogy letéphessük azoknak a rohadék Alkotóknak a fejét!

- Minho, elég! - lépett közbe Thomas, aki eddig az ajtóban figyelt. Odasétált hozzájuk és lefejtette a fiú kezeit Lucy válláról. - Szállj már le róla, nem látod, hogy tele van kötésekkel? Ha eddig sem sikerült megértetned vele, ezután sem fogod.

- De jó, van jobb ötleted, nagyokos? - förmedt rá Minho Thomasra, aki össze sem rezzent.

- Fiúk, elég! - szólalt meg Lucy most először, mióta Teresa magára hagyta. - Ne marjátok egymást az én hülyeségem miatt. Inkább azt mondjátok, hogy találtatok-e valamit.

- Semmit - morogta Minho, miközben leszállt a lábáról, majd elindult kifelé. - Nincs kijárat, soha nem is volt és soha nem is lesz. Ennyi.

Azzal otthagyta őket.

- Ezt meg mi lelte? - nézett fel Lucy Thomasra.

- Csak el van keseredve - felelte a fiú, majd egy kérdő pillantás után leült a lány mellé az ágyra. - Az sem tett neki jót, mikor hallotta, hogy kiborultál tegnap. Mi történt?

- Semmi - sütötte le Lucy a szemét. - Csak... mondhatnám azt, hogy besokalltam, de ez sem feltétlen igaz. Úgy éreztem, mintha hirtelen mindenki csak ki akarna használni, hogy nem vagyok másra jó, csak a harcra. Valamiért ismerős volt a helyzet és túlságosan agresszíven reagáltam rá, de fogalmam sincs, miért. - Szomorúan sóhajtott, ahogy nekidőlt az ágytámlának. - Semmit sem vagyok képes jól csinálni.

- Ez nem igaz... - zendített rá rögtön Thomas, de Lucy nem hagyta, hogy végigmondja.

- De igen, igaz. A tegnap történtek ráébresztettek arra, hogy fogalmam sincs, miért vagyok itt. Te, Teresa és én voltunk eddig a kakukktojások mindenben, de míg ti ketten rájöttetek, miért küldtek ide titeket, addig én még mindig nem tudok erről semmit. Nem azért, hogy megvédjem a tisztársakat, mert eddig egyet sem tudtam megmenteni. Nem azért, hogy végezzek velük, mert azt már rég megtettem volna, hiába nem akartam soha. Nem tudom, miért vagyok itt és tegnap, mikor megtudtam, mit értetek el a térképekkel, én is automatikusan elkezdtem kutatni az ittlétem értelmét, és az egyetlen logikus magyarázat, ami eszembe jutott, az az volt, hogy nem vagyok más, csak egy fegyver, amit használhatnak. És ettől olyan dühös lettem, amit mostanáig nem tudtam megérteni.

Thomas csendben hallgatta, mint aki tényleg próbálja megérteni a nézőpontját és a gondolatait. Nem hurrogta le, nem szólt közbe, csak figyelt, mintegy bátorítva, hogy nyugodtan mondjon el mindent, ami a szívét nyomja. És Lucy élt is a lehetőséggel.

- Viszont itt jön be az újabb probléma. - Ahogy beszélt, úgy halkult el egyre jobban a hangja. A végén már csak suttogott. - Ha tényleg ez a célom, ha tényleg nem vagyok más, mint egy fegyver, akkor miért nem tudok semmit helyesen csinálni? Miért nem tudom beteljesíteni azt, amit a többiek várnak tőlem? Miért vagyok ennyire... emberi? Miért nem tudok kiölni mindent, ha tényleg nincs más, amiért létezem? Miért nem tudott élő, de érzelmek nélküli robottá tenni az, akitől ezt a képességet kaptam, ha úgyis tudta, mi lesz a sorsom? Miért... miért vagyok ennyire... összetörve?

- Megpróbálták - szólt közbe egy harmadik hang.

Lucy és Thomas az ajtó felé kapták a fejüket, ahol Alby állt és olyan komor volt a tekintete, amilyennek még soha nem látták. Besétált a szobába, majd odahúzott egy széket Lucy ágya mellé, és leült rá. Azután Thomas felé fordult.

- Menj ki, Zöldfül - szólt, de most az egyszer semmilyen él nem volt a hangjában. - Nem mondhatom el, ha te is jelen vagy, de Lucynak muszáj erről tudnia. Szóval ne hallgatózz.

Thomas, rá egyáltalán nem jellemző módon, szó nélkül teljesítette, amire kérték. Gyorsan végigsimított Lucy takarón pihenő kézfején, majd felállt és távozott. Még az ajtót is becsukta maga után.

Alby és Lucy most egymásra néztek. A lány most először érezte azt, hogy mintha egy hullámhosszon lenne a Tisztás vezetőjével. Kíváncsian várta, mire célzott a fiú az előbbi megjegyzésével.

- Nem mondhatok el mindent - kezdte a szokásos, kemény hangján -, de szerintem meg tudom találni a kiskapukat. Mindaz, amit mondtál - hogy egy fegyver vagy, hogy ahhoz, hogy tökéletesen az legyél, ki kell ölnöd magadból minden emberit - valamilyen szinten igaz.

Lucy nem hitte el, amit hallott. Alby komolyan azt gondolja róla, hogy...?

- Nem az itteni életedről beszélek - tette hozzá gyorsan a fiú. - Hanem az előzőről. Arról, aki ezelőtt voltál.

Lucy hirtelen megértette. Szinte teljesen elfelejtette, hogy Alby is átesett az Átváltozáson és hogy pontosan tudja, ki volt ő és mit tett. Ám azután, hogy majdnem megfojtották a saját keze által, Lucynak eszébe sem jutott, hogy újra a múltjáról kérdezősködjön. De Alby, úgy tűnt, megteszi ezt kérdés nélkül is. Bár most is szemmel láthatóan nehezére esett erről beszélni, de sokkal jobban uralta, mint a múltkor.

- Vagyis én ezelőtt - kezdte lassan, előre félve a választól - egy élő fegyver voltam?

Alby tett egy fejmozdulatot, amit nem lehetett sem bólintásnak, sem fejrázásnak betudni.

- Én csak annyit tudok, hogy... megpróbáltak azzá tenni - nyögte ki nagy nehezen. - Nem tudom, végül sikerült-e nekik. De amíg én ott voltam, láttam, ahogy küzdesz ellene. Hogy minden erőddel kapaszkodsz az emberségedbe, abba, aki voltál és nem hagytad, hogy bármi mást csináljanak belőled. Ezért tudtam, miután felébredtem, hogy... mindegy, mit tettél a múltban, valójában te soha nem vesztél el. Mindig is Lucy maradtál.

- Ez... - kereste Lucy a szavakat. - Ez talán a legszebb dolog, amit valaha mondtál nekem.

Alby felnevetett kínjában.

- Nehogy azt hidd, hogy kedvellek - nézett rá szigorúan. - Távolról sem. Még mindig idegesítő vagy és még mindig rühellem, hogy a legtöbben úgy ugrálnak körbe, mintha te lennél a világ királynője, de... utálni sem utállak. Az, amit láttam rólad, megváltoztatta a véleményemet és az, amit tegnap mondtál, bizonyította be számomra, hogy lassan te is kezded feloldani az elnyomott emlékeidet.

- Tessék? - hajolt előre Lucy. Ez ugyanis új információ volt. Fel tudja oldani az elnyomott emlékeit? Vissza tudja szerezni azt, amit elloptak tőle?

- Mióta felébredtem az Átváltozásból, gyakran álmodom - mesélte Alby. - Előtte soha nem fordult elő, de azóta egyre gyakrabban. És van, hogy sokkal hevesebben reagálok egy adott szituációra - lásd a másik lány esetét -, mint kellene. De idővel rájöttem, hogy ez a múltbéli tapasztalataim miatt van. A tudatalattim így próbálja a tudtomra adni azt, amit elfelejtettem. Úgy gondolom, veled is ez történt.

- Szóval, mikor tegnap annyira kiborultam, az azért volt, mert...

- Valószínűleg visszaemlékeztél arra, mikor az Alkotók próbáltak veled valami hasonlót csinálni - magyarázta Alby. - De csak a tudatalattid, így nem tudtad hova tenni a dolgot. Az Átváltozás lassan feloldja azt, ami visszatartja az emlékeidet, de csak akkor, ha valami olyan történik körülöttünk, ami már megtörtént velünk egyszer, vagy ami nagy hatással volt ránk és a tudatalattink része lett. - Megvonta a vállát. - Én legalábbis ezt gondolom.

Nagyon is logikusnak tűnt az egész. Így, hogy Alby rávezette a megoldásra, már Lucy is be tudta azonosítani a haragja forrását. Bár még mindig nem látott arcokat, de hangokat hallott a fejében, és az összemosódott mondatokból néha ki is tudott hámozni valamit. „Fegyver... utolsó... ne érezz... nem vagy több..."

Ökölbe szorult a keze a takaróján. Hirtelen sokkal jobban együtt tudott érezni Albyval, aki ugyanúgy küzdött a múltja démonjaival, mint ő. Valamilyen szinten sorstársak lettek. Ám ahogy újra végiggondolta a szavait, hirtelen valami másra is felfigyelt.

- Azt mondtad, vigyázzunk a lánnyal - fúrta a fiú szemébe a tekintetét. - Nem kellene megbíznunk benne?

Alby megvonta a vállát.

- Én nem bízom, az biztos. De nem akarom megmondani, hogyan érezz vele kapcsolatban. Tény, hogy nélküle nem tudtuk volna megfejteni a térképeket, de ettől nekem nem lett sokkal szimpatikusabb. Viszont az is tény, hogy én nem ismerem őt olyan jól, mint te, mert nem töltöttem vele annyi időt. - Ismét megvonta a vállát. - Hallgass a saját megérzéseidre. Ha azt mondják, megbízható, akkor higgy nekik.

Lucy hitetlenül elmosolyodott, miközben enyhén megrázta a fejét. Alby erre felvont szemöldökkel nézett rá.

- Mi az? - kérdezte.

- Úgy néz ki, félreismertelek - ismerte be Lucy. - Sokkal... érettebb vagy, mint hittem. Még a végén tényleg meg foglak kedvelni.

- Azért ne essünk túlzásokba - fintorodott el Alby, de a következő pillanatban mindketten elnevették magukat.

- És lehet, hogy nem úgy érzed néha, de a többiek tényleg azért mondják, hogy pihenj a harcok között, mert nem akarják, hogy bajod essen - állt fel Alby a székből. - Szóval jobban kéne vigyáznod magadra. Newt teljesen összetörne, ha történne veled valami.

- Miért jön mindenki Newttal? - tárta szét a karját értetlenül Lucy, de Alby csak somolygott, majd elindult az ajtó felé. Ezt látva Lucy lerúgta a takaróját. - Várj! - szólt utána.

- Most tartottam neked kiselőadást arról, hogy nem kéne megöletned magad, erre... - morogta Alby, mintegy jelezve, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba.

- Csak szeretnék bocsánatot kérni a többiektől a viselkedésemért - magyarázkodott Lucy. - Aztán pihenni fogok, ígérem.

- Mit érdekel az engem, azt csinálsz, amit akarsz - jegyezte meg Alby, mire Lucy jóízűen felnevetett. Tényleg minden a régi volt.

Nem igazán lepődött meg azon, hogy mindenki a Tábor előtt várta. Legalábbis azok, akik láthatóan nem féltek egy újabb kirohanástól vagy legalábbis úgy hitték, elbírnak vele: vagyis Newt, Thomas, Minho, Chuck, Serpenyő és Teresa. De nem messze ott állt Winston, Zart, Clint, Jeff, Hank, Dave, Billy és Jackson is. A többiek vagy dolgoztak, vagy a közelben lófráltak úgy téve, mintha valami fontos dolguk lett volna.

Lucy szép lassan végignézett mindenkin, majd egy nagy sóhajt követően belevágott.

- Szeretnék tőletek bocsánatot kérni a tegnapiért. Túlreagáltam valamit, ami talán nem is létezett. Albynak hála azonban - mutatott a fiúra, aki inkább csak intett és gyorsan elsietett - már tudom, mi okozta, szóval tudok védekezni ellene. Többet nem fog előfordulni.

Thomas elmosolyodott és odasietett hozzá, hogy egy szoros ölelésben részesítse. Hamarosan csatlakozott Serpenyő és Minho, Chuck is befurakodta magát, ahogy Teresa is kivette a részét a dologból. A többiek éljeneztek, majd Zart mindenkit visszaküldött a munkájához, így lassan a tömeg is eloszlott.

Miután Lucy kibontakozott az ölelésből, Newt felé fordult, aki egész végig csak egy helyben állt és mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal bámult rá. A lány érezte, hogy őt különösen bántotta ez az egész, és még rá is tett egy lapáttal, hogy az éjjel direkt felelőtlen volt. Kinyitotta a száját, hogy belekezdjen egy újabb monológba, de Newt már ott is termett előtte és szorosan a karjaiba zárta.

Bár Thomas és Chuck elkezdték skandálni, hogy „Csókot! Csókot!", Lucy és Newt kizártak mindent és csak arra koncentráltak, hogy bár majdnem kiszorították egymásból a szuszt, mégis egy kicsivel több levegő jutott mindkettejük tüdejébe.