Mikor felébredt, Lucy úgy érezte, mintha évtizedek teltek volna el azóta, hogy utoljára ilyen izgatottan kelt. Pedig nem volt az olyan régen, csupán négy napja. Mégis mintha egy másik korban történt volna. Ezen a helyen és főleg ilyen körülmények között furán érzékelte az idő múlását.

Ahogy felkelt és felöltözött, azon merengett, hogy a szokásos párosuk Minhóval most egy új taggal fog bővülni. Nyilván furcsa lesz először Thomas jelenléte, hiszen úgy megszokta már, hogy a napja nyolcvan százalékát az Elöljáróval tölti, de kicsit sem bánta, hogy így megváltoztak a dolgok. Tudta, hogy Thomas azóta Futár akart lenni, hogy a Tisztásra jött és ő örömmel kísérte el az útján. Amíg Minho oktatja, addig ő figyel a Siratókra, mert nincs az az isten, hogy Thomas átessen az Átváltozáson. Már csak a gondolatától is írtózott.

Megejtette a szokásos látogatást Serpenyőnél (aki biztosította róla, hogy este őt is és Thomast is különleges meglepetéssel várja), majd elindult a Nyugati Kapu felé, ahová a találkozót megbeszélték. Azt azonban nem várta, hogy valaki már fogja várni ott.

- Jó reggelt, Luce! - köszönt Newt, ahogy odaért hozza.

- Neked is jó reggelt! - mosolygott rá a lány. - Hogyhogy itt?

- Mi az, már nem is kívánhatok szerencsét neked indulás előtt? - kérdezte incselkedve a fiú.

- Dehogynem, csak az utóbbi időben annyi minden történt, azt hittem...

- Lehet, hogy Alby még mindig nem száz százalékos, de már majdnem visszarázódott. Emiatt kicsit több szabadidőm lett, szóval minden visszatérhet a régi kerékvágásba.

Lucyt megmosolyogtatta a gondolat. Tényleg jó lett volna már úgy végigcsinálni egy napot, hogy semmi szokatlan nem történik, ugyanakkor a folytonos változások talán jelezhették azt, hogy elindultak a kiútkeresés útján.

- Kis normalitás - nézett körül az ébredező Tisztáson. - Micsoda luxus az manapság.

- Úgy beszélsz, mintha az egész életedet itt élted volna le - jegyezte meg Newt.

- Úgy is érzem - sóhajtotta Lucy. - Néha eszembe jut, hogy alig vagyok itt két és fél hónapja és ilyenkor mindig ledöbbenek. Olyan, mintha mindig veletek lettem volna.

- Nekünk is az, hidd el - mosolygott rá melegen a fiú. - Te már közénk tartozol. Ahogy Tommy is.

Lucy egy pillanatra elnézett Newt válla mellett, és ekkor megpillantotta Minhót és Thomast, akik a Térképszobából kilépve egyenesen feléjük tartottak. Közben a Tisztás is megremegett, ahogy lassan elkezdtek kinyílni a kapuk.

- Itt az idő - sóhajtotta Lucy, miközben érezte, hogy az ereiben szétárad az adrenalin. Bár furcsának tűnhet ez más számára, de már alig várta, hogy ismét futhasson, és az Útvesztőben lehessen. Remélte, hogy Newt is látja rajta az izgatottságát, így nem fog aggódni érte annyira. - Este találkozunk!

- Mindenképp - ölelte meg gyorsan Newt, majd elindult vissza a Tábor felé. Intett Minhóéknak, mikor elhaladt mellettük, de nem fordult vissza.

- Rendesen elköszöntél a szőke hercegedtől? - kérdezte vigyorogva Minho.

- Fogd be - bokszolt a vállába Lucy, majd rámosolygott Thomasra. - Izgulsz?

- Menjünk már! - toporgott egyhelyben a fiú, mint valami izgatott kisiskolás.

- Tartsd az iramot, Zöldfül! - csapott a vállára Minho. - Lucy és én szeretünk gyorsak lenni.

Azzal nekiiramodott, nyomában két társával.

A forma hasonló volt, mint mikor Alby tartott velük. Minho ment elől, Thomas középen, Lucy pedig hátul, hogy reagálni tudjon, ha valami esetleg hátba akarja támadni őket. A Zöldfül jól bírta a tempót, bár ő kezdett el a leghamarabb zihálni. Útközben Minho tovább magyarázott neki, de Lucy automatikusan kiszűrte a hangját. A folyosókra koncentrált, az apróbb neszekre, fémes kattogásra, hátha így meghallhatja a Siratókat, mielőtt rájuk támadnának.

Az Útvesztő ma azonban néma volt.

Csak a pihenőknél volt hajlandó beengedni magának a két fiú hangját és értelmezni a beszélgetésüket. Azok rendszerint abból álltak, hogy Thomas bökött sok kérdést tett fel, amire Minho adta meg a türelmetlen választ. A fiú egy idő után Lucyhoz fordult a kérdéseivel, és a lány igyekezett megőrizni végtelen nyugalmát és türelmét, mikor válaszolt neki.

Volt azonban valami, ami még őt is váratlanul érte.

- Ez meg mi? - kérdezte az egyik pihenő alkalmával. A hármas épp a fal tövében ülve pihent, mikor Thomas felpattant és a szemközti falhoz sétált, ahol volt valami szürke folt. Lucy nem emlékezett rá, hogy látta volna korábban, így ő is felállt.

- Ja igen, az - mondta Minho unott hangon.

Thomas széthúzta az indákat, majd ő és Lucy szemügyre vették a falhoz szegecselt fémtáblát, amin nagybetűkkel írt szavak álltak. Lucy végigfuttatta az ujjait az íráson, de olyan révületben, mint aki nem hisz a szemének.

VILÁGVÉGE - EINSTEIN SZEKCIÓ - TILTOTT TERÜLET

Thomas hangosan felolvasta a feliratot, majd Minhóra nézett.

- Ez mi? - kérdezte, miközben megborzongott.

- Fogalmam sincs, bökött. Mindenhol vannak ilyenek, mint valami márkajelzés, ami büszkén hirdeti ennek a csodálatos Útvesztőnek az építőit. Már egy ideje rájuk se hederítek.

- Én még sose láttam ezt korábban - suttogta Lucy, szemét le nem véve a szavakról. - Világvége. Einstein Szekció. Tiltott Terület. Ez valamiért ismerős...

- Nekem is - nézett rá Thomas. Tekintetük összekapcsolódott, mintha egy titokról lett volna szó, amit csak ők ismernek. - Az Alkotókhoz van köze, igaz?

Lucy csak bólintani tudott. A feje borzalmasan hasogatott, ahogy az új emlék próbált felszínre törni, de a köd minduntalan elfedte, mielőtt hozzáférhetett volna. Tudta, érezte, hogy megint az Alkotók szórakoznak az agyával, hogy nem engedik visszaemlékezni a konkrétumokra, amik az Átváltozás után eltűntek a fejéből.

- Jól van, elég ideje bámultok egymásra - állt fel Minho is. - Gyertek, menjünk tovább.

Lucy megrázta a fejét, majd intett, hogy Thomas menjen előre, aki egy utolsó pillantás után elengedte az indákat, és felzárkózott az ázsiai fiú mögé. A lány maga, még egyszer végigsimított a szavakon, majd a fiúk után rohant.

Ám hiába próbálta kiverni a fejéből a látottakat, valamiért nem tudta elfelejteni. Úgy érezte, mintha egy lépésnyire lenne a megoldástól, úgy érezte, fontos, hogy megfejtse ezeknek a szavaknak a jelentését. Ám ahogy egyre jobban fáradt, úgy halványodott el benne ez az érzés. Az a pár napnyi kihagyás sokkal jobban kizökkentette, mint várta.

Ám még így is sokkal jobban viselte, mint Thomas, aki visszaérve inkább hasonlított egy kiégett zombira. Chuck többször próbált vele beszélgetést kezdeményezni vacsoránál, de eredménytelen volt. Lucy Newttal beszélgetett és bár egy pillanatra felvetődött benne, hogy beszél neki a különös tábláról, de aztán elvetette az ötletet. Newt Futárként biztos találkozott már velük és nem hitte, hogy ha tudta volna a jelentését, azt ne osztotta volna meg másokkal, vagy legalábbis az Elöljárókkal. Így jobbára csak azt mondhatta el, hogy az Útvesztőben semmi sem változott.

Nem úgy a Tisztáson, ahol másnap minden a feje tetejére állt.

Lucy a zsivalyra ébredt. A farönkök között halovány fény sejlett fel, így azt gondolta, hogy biztos hamarabb ébredt, és még messze a hajnal. Ám a kinti zajból arra következtetett, hogy mások is ébren vannak már, az pedig ilyen korai órára nem volt jellemző. Így jobb híján összekészülődött és kiment, hogy megnézze, mi történt.

Ám már az ajtóban földbe gyökerezett a lába, ugyanis a nap eltűnt.

Az ég szürke masszának tűnt, a szokásos reggeli fénynek nyomát se látta. Se kékség, se feketeség, se csillagok, se a közelgő hajnal lila tündöklése. Az égbolt mindenhol egységesen szürke volt. Színtelen és halott. Az órájára nézett, ami szerint már egy órával elmúlt az ébresztő. Megint felnézett, azt várva, hogy minden a régi legyen, de köröskörül továbbra is csak szürkeséget látott. Se felhők, se alkony, se hajnal. Csak szürkeség. Mintha valami plafon bezárta volna őket, ezzel ténylegesen csapdába ejtve pket az Útvesztőben.

Lassan működésre bírta a lábait és elindult a Doboz felé, ahol a legnagyobb gyülekezetet látta. Mindenki egyszerre beszélt, a halott ég felé mutogatva, néhányan fejetlen csirke módjára rohangáltak, mások pedig magukba roskadva gubbasztottak a Tuskóknál és sírtak. Ebben az időpontban már mindenkinek túl kellett volna lennie a reggelin, és normál esetben már mindenki dolgozna. De a naprendszer legnagyobb égitestének eltűnése általában megszakítja a mindennapos rutint.

Bár megbénította a halott ég látványa, Lucy azon kapta magát, hogy racionális megoldásokon töpreng, hogyan lehetséges mindez. Nem tűnhetett el a nap csak úgy, ez lehetetlen. Ha most nem látják, az azt jelenti, hogy eddig sem látták. Valami mesterséges égbolt alatt élhettek. Vagyis a Tisztást két éve megvilágító, és a növényeket éltető nap nem az igazi nap volt, csak valamiféle hamisítvány. Itt semmi sem igazi. Sem a nap, sem az árnyékok, sem a felhők, sem a csillagok.

Ettől olyan dühös lett, hogy a keze is ökölbe szorult és legszívesebben a két kezével tépte volna ki az Alkotók torkát. A látvány, ami kihúzta a depressziójából, amit megosztott Newttal, minden, ami otthonná tette ezt a helyet, egy hazugság volt. Csak egy múló ábránd, semmi más.

Nem bízhat itt semmiben, csak a tisztársakban. Ez az egész csak ezt bizonyította be számára.

Ekkor észrevette Chuckot, ahogy riadt tekintettel odalép Thomashoz és kérdezgetni kezdi. Gyorsan odasietett hozzájuk és magához ölelte a pufók fiút.

- Minden rendben lesz - suttogta neki. - Nincs semmi baj.

- Lucy, eltűnt a nap! - vágta rá szinte hisztérikusan Chuck. - Ne mondd nekem, hogy nincs semmi baj, mert...

- A nap nem tűnhet el, az lehetetlen - tolta el magától a fiút Lucy, hogy a szemébe nézhessen. - Ez nem lehetett az igazi nap. Különben is, úgy néz ki az ég, mint valami plafon. Szerintem valamivel kivetítették rá a napot, hogy azt higgyük, igazi.

- Nem hiszem, hogy ennyi lenne - szólt közbe Thomas. - Úgy értem, a növények nőttek tőle, nem? Vagyis ez nem simán egy kivetítés volt, hanem valamiféle lámpa, amit üvegházakban használtak. Ki tudja, lehet, csak elromlott és majd visszajön.

Lucy ezt valószínűtlennek gondolta, de ezt nem akarta Chuck előtt közölni, így csak bólintott. Szegény srác így is halálra volt rémülve, még ha a szavaiktól kezdett is egy kicsit megnyugodni.

- Lucy! Thomas! - érkezett meg Minho szélsebesen. Hátán ott volt a hátizsákja, jelezve, hogy indulásra készen áll. - Szakítsátok félbe a traccspartit, indulnunk kell. Már így is késésben vagyunk.

- Ti így is kimentek? - nézett végig rajtuk Chuck meglepetten.

- Persze, te bökött - felelte Minho. - Neked meg nem kéne lögybölni menned?

- Chuck, ha Newt keres, mond meg neki, hogy kint vagyok Minhóval - hadarta Lucy, mielőtt Chuck lelépett volna. A fiú bólintott, majd elszaladt megkeresni az Elöljáróját.

Minho ezután rá és Thomasra nézett.

- Ez csak még inkább okot ad rá, hogy nekiinduljunk. Ha eltűnt a nap, akkor nemsokára annyi a növényeknek és az állatoknak. Azt hiszem, most már jóval több okunk van a kétségbeesésre.

Thomast ezt hallva furcsa izgatottság szállta meg, ami szinte kiült az arcára. Úgy tűnt, erőlködnie kell, hogy ez ne látszódjon rajta.

- Úgy érted, kint éjszakázunk, és jobban átnézzük a falakat?

- Mi van? - kerekedett el Lucy szeme. - Ezt meg mikor találtad ki?

- Nem, még nem - rázta meg a fejét Minho, válaszul Thomas kérdésére. - Talán nemsokára. - Azután Lucy felé fordult. - Thomas azzal rágja a fülemet napok óta, hogy miért nem maradunk kint éjjel, mikor változnak a falak, mert lehet akkor nyílik ki valamilyen átjáró. Leadtam neki a kiselőadást, miért nem csináltunk eddig ilyet, de ha továbbra is így szét fog esni minden, lehet rászorulunk. - Felnézett az égre. - Ez aztán az ébresztő! Gyertek, menjünk.

Csendben összepakoltak, és bevágtak egy villámgyors reggelit. Mindannyian a gondolataikba mélyedtek, így Lucy végiggondolhatta Thomas ötletét. Bár öngyilkosságnak tűnt, volt benne logika és mivel senki sem vizsgálta meg éjjel a falakat, talán igaz is volt. Mi van, ha a kijárat megtalálásához le kell győzni a félelmüket és kint kell maradniuk akkor, mikor a legveszélyesebb az Útvesztő?

Talán ezért küldték őt fel? Hogy megvédje a tisztársakat, mikor eljön az idő, hogy kijussanak innen? Ez lenne itteni létének az értelme?

Nem sok szó hangzott el köztük, ahogy kifutottak a Nyugati Kapun át a Nyolcas Zónába és elkezdték szokásos feltérképezésüket. A szürke ég sokkal kísértetiesebbé tette az Útvesztőt, mint amilyen akár éjszaka is volt, hiszen azt az érzést keltette, mintha nyomasztó köd ereszkedett volna rájuk, miközben ők sírkövek között rohangálnak szörnyek elől menekülve. Mint valami kísértethistória.

Nem jártak messze az Egyes Zónába vezető kaputól, mikor Minho az egyik jobbkanyar után olyan hirtelen torpant meg, hogy majdnem kicsúszott alóla a lába. Hátraugrott, megragadta a mögötte érkező Thomas trikóját és a falhoz nyomta, amit látva Lucy azonnal leoldotta a rudat az övéről.

- Sirató? - kérdezte suttogva, ahogy odaért hozzájuk.

- Ja - bólintott Minho. - Ott ül a fal tövébe, mint a múltkori, amit halottnak hittünk.

- Most mi lesz? - kérdezte Thomas, ahogy Lucy a sarokhoz osont és kinézett rajta.

Valóban ott ült, talán tíz méternyire tőlük. Mozdulatlan volt, de nem tűnt olyan halottnak, mint a múltkori. Mintha csak pihengetett volna.

- Arra kell mennünk, hogy elérjük a zónánkat - hallotta Minho enyhén remegő hangját. - Várunk egy kicsit, ha erre tart, majd visszamenekülünk a Tisztásra.

- Shhh! - pisszegte le őket Lucy, mivel ekkor a Sirató hirtelen megmozdult. Szorosan rámarkolt a rúdra és mozdulatlanul leste a szörny minden lépését (még úgy is, hogy valaki megpróbálta visszarántani). Azonban nem feléjük jött, hanem elindult az Útvesztő mélyébe, majd befordulva balra eltűnt. - Távolodik. Gyertek!

Nem várt választ, csak elindult előre. Az ösztöneit követte, amik azt súgták, hogy kövesse a szörnyet. Végigrohant a folyosón, amin visszhangoztak a léptei. Nem fordult vissza, de hallotta, hogy a fiúk követik. Egyikük sem tiltakozott az ellen, hogy most ő vezessen. Minden sarkon megálltak, hogy körbenézhessen. Minden alkalommal azt látta, hogy a Sirató befordul egy újabb kanyarban, egyre távolodva tőlük.

Tíz percen keresztül követték a lényt, míg el nem jutottak a Sziklához vezető folyosóra, ami a szürke égboltban végződött. Minden értelem dacára a Sirató pont arrafelé tartott. Lucy a sarkon befordulva lassan közeledett hozzá, miközben kitárt karjával maga mögött tartotta a fiúkat. Ám attól, amit látta, mindnyájan megtorpantak és eltátották a szájukat.

A Sirató tüskéi és skorpiófarka belemartak a betonba, majd a lény egyszerűen átfordult a Szikla peremén és eltűnt a szürkeségbe. Az árnyat elnyelték az árnyak.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Sziasztok!

Végre! Túlvagyok az első félévemen! Fú, nem hiszitek el, milyen stresszes volt a január, már most utálom a vizsgaidőszakot, de mindenből átmentem! A második félév kezdetéig van egy hetem, addig igyekszem alkotni, bár nem ígérek semmit, mert az agyam köztudottan akkor kapcsol le nullára, mikor van szabadidőm. Ki érti ezt?

Remélem, tetszett ez a rész, és sietek a következővel. Viszlát legközelebb!
Anna