Newt kizavarta Lucyt és Thomast, miközben berendelte Clintet, hogy nézze meg, történt-e valami változás a lányt illetően, vagy ez a hirtelen közjáték semmi hatást nem váltott ki nála. Lucy azonban nem várta meg, míg ez kiderül; amint becsukódott Clint mögött az ajtó, azonnal leviharzott a lépcsőn, ki a Táborból, majd a Tuskók felé vette az irányt. Nem akart beszélni senkivel, nem akart tudomást venni senkiről. A délnyugati sarokban leült a két fal találkozásánál, miközben igyekezett visszatartani a könnyeket.

Hát megtörténik az, amitől a legjobban félt és amit ezidáig sem sikerült megakadályoznia. Mindegy, mennyit erőlködik, az Alkotókon nem fog soha felülkerekedni. Ők irányítanak itt mindent, a Siratóktól kezdve a késlegyeken át a rohadt falakig. Még a saját elméjük sem volt biztonságban tőlük. Ő, Lucy itt volt egy képességgel, aminek köszönhetően neki kéne a legerősebbnek lennie, de soha nem tudta megakadályozni a tragikus események sorát. Bent megszúrták a Tisztáson, Albyt megszúrták odakint, nem sikerült időben visszaérniük, emiatt pedig Thomas és Minho szenvedett.

Az egyetlen, amit elért, az az volt, hogy legalább Minho nem esett át az Átváltozáson.

Annyira tehetetlennek érezte magát, mint még soha korábban. Még a Justinos esetnél sem volt ennyire kétségbeesett, mint most. Van egy képessége, tud küzdeni és harcolni, de mi értelme van, ha senkit sem képes megvédeni vele? Mi fog történni most? Mire célzott a lány? Ha az ő hibája lesz, hogy Newt, Chuck, Minho, Thomas vagy bárki más megsérül vagy ne adja az ég, meghal... soha többé nem fog tudni tükörbe nézni. Inkább hagyja majd, hogy széttépje egy Sirató vagy önként ugrik le a Szikláról.

Megreccsent egy faág, mire Lucy felpattant és harcállásba helyezkedett. Azonban rögtön felengedett, mikor látta, hogy Thomas lépett ki a bokrok közül feltartott kézzel.

- Békével jöttem - szólt, majd homlok ráncolva folytatta. - Miért sírsz?

Lucy az arcához kapta a kezét, és döbbenten érezte a nedvességet az ujjain. Gyorsan megtörölte a szemét.

- Magam sem tudom - felelte. - Mit keresel itt?

- Meg akartam nézni, hogy vagy - mondta Thomas, miközben leeresztette a kezeit. - De ahogy látom, eléggé kiborított, amit az a lány mondott.

- Szerinted miért? - vágott vissza indulatosan Lucy. Nem akart nekiesni Thomasnak, de akkor hirtelen nem tudta máshogy levezetni a feszültségét. - Három barátomat szúrták meg a szemem láttára, ebből az egyik megőrült és meg akar ölni, a másik szintén, őt kitoloncolták, a harmadik pedig rettegésben él, mióta felébredt. Két másik barátom azért éjszakázott kint az Útvesztőben, mert képtelen voltam eltakarítani a rohadt Siratókat az útből. Közben a többi barátom egész éjszaka virrasztott és aggódott azon, hogy valahogy túléljem azt, amit addig senkinek sem sikerült. Van egy erőm, ami nem jó az égvilágon semmire, miközben minden, ami itt történik, az én hibám, mert képtelen vagyok bármit is rendesen megcsinálni! Ezekből semmi sem történt volna meg, ha képes lettem volna...

Nem tudta folytatni, mert Thomas ekkor odalépett hozzá és átölelte. Annyira megdöbbent, hogy a torkán akadtak a szavak, miközben a könnyek egyre csak folytak le az arcán. A fiú eddig sosem mutatott ilyesfajta gondoskodást, nem mintha bárki irányába tehette volna; egyedül Chuck jöhetett volna szóba, de ahogy Lucy látta, ő inkább idegesítette Thomast. A kezdeti döbbenet után a lány belesimult a fiú ölelésébe, miközben a könnyeit felitatta Thomas pólójával, ahogy a vállába temette az arcát.

- Ugye tudod, hogy hülyeség az, amit mondasz? - kérdezte Thomas, miközben a lány hátát simogatta. - Mindaz, amiről beszélsz, nem rajtad múlt. Te mindent megtettél. Különben is, hogy lehetne bármi a te hibád, ami még meg sem történt? És ha be is következik a baj, az sem miattad lesz. Az Alkotók szórakoznak velünk. Minden miattuk történik. A mi dolgunk az, hogy megoldjuk az Útvesztőt és megmentsük a tisztársakat. Tartozunk nekik ennyivel azok után, hogy az Alkotóknak dolgoztunk. Amint kijutottunk innen, bosszút állunk rajtuk. Rendben?

- Rendben - bólintott Lucy, majd kibontakozott az ölelésből és egy könnyes mosolyt küldött a fiúnak, aki viszonozta azt. - De a főbököttet én akarom megölni.

- Megbeszéltük - vigyorgott Thomas, majd elkomorodott, letelepedett a fal tövébe és hátát a dús borostyánnak vetette. - Tudom, hogy nem a legjobbkor hozom fel, de nem tudom, mikor leszünk megint csak ketten és nem akarom, hogy bárki hallja.

- Mi az? - kérdezte Lucy, miközben leült a fiú mellé. Thomas eléggé gondterheltnek tűnt, és néhány másodperces hallgatásából ítélve nem igazán tudta, hogyan is kezdjen bele abba, amibe szeretne.

- Szerinted mit jelent az, amit Alby mondott? - szólt végül, bár Lucy úgy sejtette, hogy eredetileg nem ezzel kezdte volna. - Hogy ő látott valamit, amit Gally és Ben nem és ezért nem ítél el minket?

- Még nem tudjuk, hogyan vélekedik rólunk - mondta Lucy. - A szavai erre utaltak, de én még nem merek örülni. Főleg nem azután, amit a lány mondott. - Mély levegőt vett, majd lassan kifújta. - Én már akkor is boldog leszek, ha nem akar minket azonnal kitoloncolni.

- Nem hiszem, hogy eljutunk odáig - vélekedett Thomas. - Különben is, Newt, Minho, Serpenyő és a többiek nem hagynák, hogy bármit tegyenek veled. Gallyről meg szerintem a nagy többség szintén úgy gondolja, hogy elment az esze.

- Szerintem rólad sem tudnának már olyan egyszerűen dönteni - mutatott rá a lány. - Túléltél egy éjszakát az Útvesztőben és megmentetted Albyt. Azért ezt nem felejtik el olyan könnyen.

Thomas kinyitotta a száját, majd inkább becsukta és a cipőjét kezdte bámulni. Lucy szintén csöndben maradt, hiszen látta, hogy a fiút még mindig szétfeszítik a kérdések, csupán nem tudja, hogyan fogalmazza meg őket. Ráadásul - valószínűleg - az is betett neki, hogy eddig akárhányszor kérdezett, mindenki lehurrogta.

- Mi bánt? - törte meg végül a csendet. - Tudom, hogy aggaszt még valami.

Thomas elfordította a fejét, mint aki nem mer a szemébe nézni.

- Nem igazán tudom, hogy kérdezzek rá anélkül, hogy megsértenélek - motyogta.

- Már mivel sértenél meg? - értetlenkedett Lucy. - Figyelj, inkább kérdezz, minthogy magadban őrlődj.

- Igaz az, amit Minho mondott a Gyűlésen? - bökte ki végül Thomas. Visszafordult, de még mindig nem nézett Lucyra, csupán a cipőjét fixírozta. - Tényleg majdnem meg... megerőszakoltak az első heteden?

Lucy egyáltalán nem számított erre a kérdésre és őszintén az se tűnt fel neki, hogy Minho kimondta ezt a Gyűlésen. Még mindig nem szívesen beszélt róla (Newt-on kívül senki se tudta, mi is történt pontosan), de közel sem zavarta annyira, mint régebben. Ennek kifejezetten örült. Azt jelentette, hogy lassan, de biztosan gyógyul.

- Igen - sóhajtotta Lucy, miközben felnézett az alkonyi égre. A falak remegni kezdtek a hátuk mögött, ami azt jelentette, hogy éjszakára záródtak a kapuk. - Justinnak hívták. A Téglázók előző Elöljárója volt. Befűzött még három másik srácot, hogy mikor becsal az erdőbe, várjanak rám és...

Nem tudta, hogyan öntse szavakba a történteket Thomasnak, aki itt se volt, mikor ez történt. Newtnál könnyebb dolga volt, hiszen ő volt az egyik, aki a segítségére sietett és pontosan látta, mit tettek vele.

- Azt az érzést nem kívánom senkinek - mesélte halkan. - A tehetetlenséget, a kínzó félelmet és rettegést. Hogy úgy érzed, nincs menekvés, hogy teljesen védtelen és kiszolgáltatott vagy. Napokon át rémálmok gyötörtek, amikben nem jött segítség, amikben egyedül maradtam. - Kis szünet után hozzátette: - Nem tudom, milyen bűnöket követtem el, de szerintem még a halál is jobb büntetés lett volna, mint azon keresztülmenni.

Hirtelen arra lett figyelmes, hogy Thomas szipogni kezd mellette. Döbbenten fordult a fiú felé, akinek az arcán könnyek csillogtak.

- Hé, mi a baj? - tette a vállára a kezét.

- Hogy a bökött életbe vagy képes ilyen erős maradni? - kérdezte elcsukló hangon Thomas, miközben erőszakosan megtörölte a szemét. - Hogy tudsz egyáltalán még mosolyogni?

- Nehéz volt visszaszoknom - mondta Lucy, miközben közelebb húzódott Thomashoz és vigasztalóan átölelte. - Nehezen tanultam meg újra bízni bennük. A többségükben még most sem tudok, legalábbis nem olyan szinten, mint mondjuk Newtban vagy Minhoban. De nem csak én, ők is megváltoztak. A többségük azután az eset után megkomolyodott, mondhatni felnőtt és teljesen máshogy álltak hozzám, mint előtte. Ez sokat segített, hogy feldolgozzam azt, ami történt.

Nem tudta elmondani, hogy Newt nélkül feladta volna. Csak feküdt volna abban az ágyban és meredt volna maga elé. Ha nincs Newt állhatatossága és kitartása, ő, Lucy biztosan nem tartott volna ott, ahol.

- Ne emészd magad ezen - szorította meg a karját. - Már majdnem két hónapja történt.

- Akkor is - törölgette a szemét Thomas. - Nem tudom, miért, de teljesen kikészít, hogy keresztül kellett menned ezen. Legszívesebben megkeresném azt a Justint és a puszta kezemmel fojtanám meg.

- Newt majdnem agyonverte - jegyezte meg tárgyilagos hangon Lucy. - Ha nem állítom le, ott helyben megölte volna.

- Ki is nézem belőle - bólintott Thomas. - Amilyen intenzitással véd téged és vigyáz rád...

- Kezdetben nem volt ennyire védelmező - mesélte Lucy. - Azután változott meg, hogy ez történt. Persze, meg tudom érteni. Abból ítélve, ahogy mindenki reagált, borzalmas állapotban lehettem és kisebb csodával ért fel, hogy két nap után össze tudtam szedni magam annyira, hogy újra dolgozni tudjak. De néha tényleg az agyamra tud menni azzal, hogy mennyire féltő. Tudom, miért csinálja, de ettől nem lesz kevésbé idegesítő.

- Próbálj az ő fejével gondolkodni - vetette fel Thomas, akinek végre felszáradtak a könnyei. - Képzeld el, hogy ő megy keresztül mindazon, amin te. Hogy éreznéd magad? Hogy viselkednél vele?

Lucynak nem tellett három másodpercbe sem, mire előállt a válasszal.

- Valószínűleg ugyanúgy, ahogy ő - felelte végül.

- Na látod - mutatott rá Thomas. - Még én is látom, mennyire sokat jelentetek egymásnak, pedig alig egy hete vagyok itt. Mondjuk, ehhez az is kellett, hogy Chuck szinte mindenről beszámolt, ami történt, szóval eléggé képben vagyok.

- Hogy mit csinált? - hőkölt hátra Lucy. - Esküszöm, az a kölyök. Nem azért meséltem el neki mindent, hogy minden szembejövőnek elpletykálja. Rosszabb, mint egy vénasszony.

- Elég jól tartja magát - vonta meg a vállát Thomas, mire Lucy elnevette magát. - Figyelj, ha teheted, meglátogatsz majd a Dutyiban? Sokkal jobban telne az idő, ha meghallgathatnám, mik történtek veled itt a Tisztáson. Persze csak a vidám dolgokat.

- Nem szeretnék visszaélni a protekciómmal - mosolygott Lucy, de Thomas kiskutya szemeinek nem tudott ellenállni. - Jó, meglátom, mit tehetek. De tudod, a büntetésed lényege pont az, hogy egyedül legyél és elgondolkodj a rend fontosságán.

- Szerinted úgy nézek ki, mint akit érdekelnek a szabályok? - vigyorodott el Thomas.

Lucy nevetve megrázta a fejét, majd feltápászkodott és a kezét nyújtva a Zöldfület is felhúzta. Miközben kifelé sétáltak az erdőből, azért még odaszúrt egyet a fiúnak.

- Azért jobb, ha vigyázol. Higgy nekem, nem a legjobb mulatság Newt másfél órás kiselőadását hallgatni a rendről.

- Tapasztalat? - vigyorgott rá Thomas.

Lucy válaszul csak oldalba könyökölte, de ő sem tudta elfojtani a vigyorgást. Jól esett egy újabb olyan személyt maga mellett tudni, aki tudta, hogyan nevettesse meg, mikor padlón van. Viszont ez a beszélgetés azt is világossá tette számára, hogy ismét bővült azon személyek listája, akikért bármikor gondolkodás nélkül az életét adná.