Lucy a helyén maradt. Csak bámult maga elé, miközben körülötte szép lassan kiürült a szoba. Azt kívánta, bárcsak felébredhetne ebből a szörnyű rémálomból. Elhatározása, hogy sodródik az árral, egy csapásra szertefoszlott és olyan keményen próbálkozott nem az őt kínzó kérdéseken gondolkozni, hogy nem is vette észre, ahogy valaki az ő nevét ismételgeti.

- Zöldfül! Hékás, ébresztő!

Lucy összerezzent és felnézett. Az ázsiai fiú, Minho állt előtte, egyik kezét a vállára téve. Most, hogy a lány észrevette, rögtön el is vette a kezét.

- Nézd, ez így nyilván sokkoló lehet, de a mai nap még nem kell csinálnod semmit. Próbáld megemészteni a helyzetet. Ez most már az új életed és alkalmazkodnod kell. Próbáld összeszedni magad, különben Alby engedni fog Gally szavának és bezár a konyhába.

Lucy végiggondolta a fiú szavait, majd lassan felállt.

- Miért tenne ilyet? - kérdezte végül.

- Szíve szerint ő is eldugott volna, hogy soha ne kerülj láb alá - vonta meg a vállát Minho. - Eléggé hímsoviniszta, de hát két évig csak fiúk voltak itt. Bizonyítsd be, hogy érsz annyit, mint egy fiú, hogy fontosabb feladatokat is rád bízzanak.

Lucy a fiú arcát vizsgálgatta. Úgy tűnt, komolyan beszél.

- Miért mondod ezt nekem? - kérdezte. - Te nem így gondolod?

Minho elmosolyodott.

- Ahogy kiálltál magadért, azt sugallta nekem, hogy nem vagy egy könnyen eltiporható virágszál. Nem sokan mernek így szembeszállni Albyval, pláne nem az első napjukon. De egyelőre húzd meg magad. Később, amikor már jobban megismerted az itteni életet, talán felemelheted a hangod. - Kinyújtotta a kezét. - Jut eszembe, még be sem mutatkoztam rendesen. Minho vagyok.

- Lucy - felelte Lucy, miközben kezet ráztak. Minho végigmérte a lányt, ahogy távolodott tőle, majd sarkon fordult és távozott.

Lucy lassan felsétált a szobájába, de az esze máshol járt. Azon gondolkodott, vajon miért küldték el egy ilyen helyre. Mit tehetett, amiért azt érdemelte, hogy bezárják egyedüli lányként ötven fiú közé, akik már két éve nem találkoztak nőnemű lénnyel? Lucy őszintén rettegett a kényszerű együttéléstől. Mégis hogyan védje meg magát? Van ezeknek egyáltalán fegyverük? Lopnia kéne egyet? Nem, azzal csak bajba sodorná magát. Már így is úgy érezte, hogy nem szívesen látott vendég a Tisztáson.

Benyitott a szobába és most jobban körülnézett. A szobában egyetlen ágy volt, a közelében pedig három szék volt elhelyezve, amikre valaki hanyagul ledobott egy csomó női ruhát. Ezeken kívül csak egy kis asztal és egy ferde szekrény volt, aminek a fiókjaiba szintén ugyanolyan hanyagul beletuszkoltak jó pár női holmit. Úgy tűnt, az illetőt azonban eléggé érdekelték a fehérneműk, mert azok a földön hevertek. A kis asztal tetején egy lámpa volt elhelyezve, de az most nem világított, hiszen az ablakon keresztül elég fény szűrődött be a szobába.

Lucy nekilátott, hogy egy kis rendet tegyen a ruhái között: összehajtotta a pólókat, farmerokat, pulcsikat és szépen rendben elhelyezte őket a szekrény fiókjaiban. A rendetlenség miatt azt hitte, sokkal több holmija van, de amikor még csak félig töltötte fel a harmadik fiókot és egy újabb adag ruha után nyúlt, döbbenten vette észre, hogy már elfogytak. Cselekvés hiányában megvetette az ágyát, majd leült az egyik székbe és elővette a zsebéből a fémrudat. Az ujjai között forgatva próbált valami fogást, egyenetlenséget találni rajta, de az ugyanolyan sima volt, mint korábban. Nemsokára már csak szórakozottan babrált a fémdarabbal, miközben a gondolatai újra elkalandoztak. Próbált visszaemlékezni valamire a múltjából, de semmit sem talált. Ráadásul minél inkább erőltette az agyát, annál jobban elfáradt. Végül letette a rudat a szekrény tetejére, majd befeküdt az ágyba és ruhástul, úgy ahogy volt, azonnal elnyomta az álom.

Arra kelt, hogy valaki rázogatja a vállát.

- Ébresztő, Luce! Kezdődik a tábortűz, arról pedig nem kéne lemaradnod.

Lucy hunyorogva kinyitotta a szemét. Odakint besötétedett és már csak a lámpa adott egy kevés fényt. Newt magasodott fölé és mosolyogva figyelte, ahogy Lucy a szemét dörzsölgetve ülő helyzetbe tornázza magát.

- Jól bedobtad itt a szunyát - mondta Newt. - Semmi sírás és nadrágba piszkítás? Mindannyiunkat rossz fénybe hozol, Luce.

- Álmos voltam - ásította Lucy. - És aludni sokkal jobb, mint ülni és azon töprengeni, hogy mit követtél el, amiért ide küldenek, ahol ráadásul senki sem mond semmit, ami könnyebbé tenné számodra a helyzetet.

Newt mosolya lelohadt.

- Mindannyian átmentünk ezen - mondta. - Egyikünknek sincsenek emlékei, ráadásul a legtöbben az első egy hétben nem csinálunk semmit, csak ülünk egy sarokban és óránként felsírunk. Ezzel szemben te még csak egy könnycseppet se ejtettél, amióta itt vagy.

- A nők köztudottan jobban kezelik a krízishelyzeteket - állt fel Lucy és a plafon felé nyújtózkodott. - Rendben, lássuk azt a tábortüzet.

- Ez aztán a kalandvágy! - bólintott elismerően Newt, ahogy elkezdte kifelé terelgetni Lucyt. - Csak aztán ne lohadjon le ez a jókedved, amikor meglátod a tisztársakat egy helyen.

Márpedig pontosan ez történt. Lucynak olyan gyorsan ment el a kedve az egésztől, amilyen gyorsan az jött. Amint megjelent Newt oldalán, húsz fiú szinte azonnal rárepült és elkezdte őt ostromolni. Szerencsére Newt észrevette a lány kényelmetlen helyzetét és megtiltotta a tisztársaknak, hogy zaklassák őt. A fiúk kelletlenül engedelmeskedtek, így Lucy végre körülnézhetett. A Tisztás közepén egy hatalmas farakást pakoltak, ami vagy három méter magas lángokban égett. A tűz köré farönköket hordtak és a fiúk azokon ültek, beszélgettek, pillecukrot sütöttek, Serpenyő pedig a tüzet használva sütött éppen egy fél disznót. Páran vasbögrékből ittak egy sárgás folyadékot, ami a szagából ítélve valami alkoholféle lehetett. Lucy nem tudta azonosítani semmivel és az ital színe miatt arra tippelt, hogy biztosan valami házi készítésű kotyvalék lehetett.

Úgy tűnt, Newt intelme teljesen elvette a fiúk kedvét a próbálkozástól, mert tüntetően figyelmen kívül hagyták őt. Lucyt most ez nem zavarta. Csak leült az egyik üres farönkre és figyelte a nyüzsgést. A srácok kis csoportokra oszlottak, amikben mindig volt egy központi figura. A legszembetűnőbb Gally bandája volt: ők külön húzódtak nem messze a tűztől és úgy méricskélték őt, mintha valami csodabogár lett volna. Winston néha odament hozzájuk, hogy csatlakozzon a bámulásban. Lucy látta, ahogy Alby sorban odasétált mindenkihez, beszélgetett velük egy kicsit, aztán továbbállt. Minho Serpenyőhöz közel ült le még pár fiúval, akik a felépítésükből ítélve szintén Futárok lehettek, és néha lecsippentettek egy-egy darabot a sült malacból. Newt két fiúval beszélgetett, akik közül az egyik jelen volt a Gyűlésen, de Lucy nem jegyezte meg sem az arcát, sem a nevét, sem a foglalkozását. Mikor belefáradt a fiúk megfigyelésébe, a tűzbe bámult és hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak.

Érdekes módon nem rágódott semmin. Sem a múlton, sem a jelenen, sem a jövőn. Csak bámulta a tüzet, és különféle formákat, alakokat látott bele a lángokba. Úgy tűnt, mintha a fejében lévő alakok ténylegesen megjelentek volna. Egyik alkalommal megesküdött volna rá, hogy egy táncoló lányt látott és senki se tudta volna meggyőzni az ellenkezőjéről. Ám ezenkívül néha feltűnt egy átrepülő sólyom, egy vonyító farkas, és egy mosolygó fiú, akinek a nevetését szinte hallotta a szélben. Aztán egy másodperccel később rájött, hogy valóban hallott egy nevető fiút, de nem a szélben, hanem a közvetlen közelében.

- Rendben Clint, akkor holnap! - Lucy oldalra nézett és látta, hogy Newt egy intéssel elköszönt a mellette álló fiútól, aztán ledobta magát a lány mellé. - Na Luce, élvezed a tábortüzet?

Lucy visszafordult a tűz felé. A lángok most nem adtak ki alakokat.

- Mi van, elment a hangod? - kérdezte Newt játékosan. Mivel Lucy még mindig nem válaszolt, egy kicsit közelebb húzódott és most már halkan, mosoly nélkül kérdezte: - Baj van, Luce?

Lucy végre Newtra nézett. A fiú az arckifejezése láttán még jobban elkomorult.

- Komolyan, most már kezdesz megijeszteni...

- Hogy nézek ki? - kérdezte Lucy. Newt felvonta a szemöldökét. - Úgy értem... Szerinted hány éves vagyok? És ez a hajszín... - A kezébe fogott egy hajtincset, ami még mindig vérvörös volt. - Ez rászáradt vér vagy az egész hajam ilyen színű? És...

- Oké, értem a problémád - szakította félbe Newt és olyan közel hajolt, hogy az orruk kis híján összeért. Lucy elhúzódott, és feszengve várta a fiú válaszát.

- Nos lássuk - kezdte Newt. - Engem tizenhét év körülinek mondanak, és szerintem te is annyi vagy. Igen, a hajad teljesen vörös, de szerintem nagyon jól áll. A szemed pedig ragyogó mélyzöld, mint a fenyő az erdőben. Ja és elképesztő mosolyod van.

Lucy pár pillanatig csak bámult, de utána elnevette magát.

- Ezt gyakoroltad?

- Eskü, hogy nem - emelte fel megadóan a kezeit Newt. Ezután azonban undorodva elfintorodott, de látni lehetett rajta, hogy csak poénkodik. - Még soha nem mondtam ilyen bökötten nyálas dolgot. Tényleg rossz hatással vagy rám, Luce.

- Ugyan már! - legyintett Lucy. - Biztosan eddig is volt ilyen oldalad, csak senkinek sem mutattad meg. Elvégre, ha két évig össze vagy zárva a fiúkkal, akkor nincs annyira szükséged az érzelmekre, nem?

Newt olyan gyorsan komorodott el, hogy Lucy rögtön megbánta a szavait.

- Öhm... ne haragudj, nem akartalak megbántani. Azt... azt hiszem, jobb lesz, ha most lefekszem.

Azzal meg sem várva a fiú válaszát, Lucy felpattant és elsietett a Tábor felé. Már a lépcsőnél járt, amikor a nevét hallotta.

- Hé, Lucy!

A lány megállt, de még inkább mehetnékje támadt, mikor meglátta, hogy Gally állt az ajtóban, az ajtófélfának támaszkodva. A fiú ellökte magát és egy lépéssel Lucy előtt termett.

- Mivel akasztott ki Newt, Zöldfül? Nem kell komolyan venni annak a vacadéknak a szavait, sose tudja, mit beszél.

- Nem... azt hiszem, én akasztottam ki őt - rázta a fejét Lucy. - Ne haragudj, de inkább felmennék a szobámba.

- Máris meguntad a társaságomat? - vigyorgott öntelten Gally. Lucy egyre ellenszenvesebbnek találta. - Na, ne siess ennyire, Zöldfül! Hiszen még össze se ismerkedtünk rendesen.

- Elfáradtam - kezdett el hátrálni Lucy. - Kérlek, Gally, inkább holnap...

- Ahogy akarod - vonta meg a vállát Gally, de még mindig vigyorgott. - De ne feledd, hogy a szavadon foglak majd. Holnap nem menekülsz és eltölthetsz egy csodás napot Gally kapitánnyal.

Lucy csak kurtán bólintott, majd sarkon fordult és felsietett a szobájába. Az ajtót eltorlaszolta az egyik székkel, majd ledőlt az ágyára, a párnába temette az arcát és csak várta, hogy mikor törnek elő a könnyei. Sírni akart, zokogni, kiabálni, segítségért könyörögni. Nem értette, miért küldték ide, hogy kik tehették és hogy mégis hogyan éljen együtt ötven fiúval. Nem ismerte őket, nem tudta, ő maga hogyan viselkedjen. Sőt, a környezetéről se tudott semmit. Még mindig nem tudta, hol van, hogy mit is csinálnak itt pontosan, és hogy miért kell minden munkát kipróbálnia. Nem értette sem ezt az eszelős rendszert, sem a részvevőit. Fogalma sem volt, hogyan fog beilleszkedni, és hogyan fogja elérni, hogy komolyan vegyék őt. Nem akarta, hogy csak egy kislányként tekintsenek rá, akire vigyázni kell, vagy rosszabb esetben egy tárgyként, amivel azt csinálhatnak, amit csak akarnak.

Lucy reszketett, így betakarózott, noha a szobában kellemesen meleg volt. Még mindig várta a könnyeket.

De azok nem jöttek.