Lucy örült, hogy a Zöldfület jobban érdekelte a környezete, mint a kérdezgetés, mert jelen pillanatban nem tudott volna megszólalni. Itt állt a fiú, akiről egy hete próbálja kideríteni, hogy kicsoda, és akihez eddig semmilyen kapcsolat sem fűzte. Most azonban, ahogy a mély, barna szemekbe nézett, mintha egy tehervonat erejével csapódtak volna bele az érzelmek: öröm és bánat keveréke, aggódás és féltés, ugyanakkor a legmeglepőbb az volt, hogy legszívesebben a fiú nyakába ugrott volna, és ezen ő csodálkozott a legjobban.

Mégis ki ez a fiú és miért jelent neki ennyit?

A srác befejezte a nézelődést, mivel a hátrébb állók közül páran nevettek rajta, így inkább feléjük fordította a figyelmét. A tekintete végül megállapodott Lucyn, aki igyekezett összeszedni magát.

- Hol vagyok? - kérdezte. A hangját hallva Lucynak olyan erős fejfájása lett, hogy csak nagyon nehezen tudta kontrollálni az arcizmait. Folyamatosan ez ismétlődött a fejében: Ismerem. Ismerem. Honnan ismerem?

- Ez a Tisztás - lépett előre és igyekezett olyan határozott lenni, amennyire tudott. - Mostantól ez lesz az otthonod. Mi a neved?

A fiú zavarodottan nézett rá, láthatóan még mindig kába volt.

- Thomas - felelte végül. - Te vagy itt az egyetlen lány?

- Igen, a nevem Lucy - bólintott. - Hosszú történet, de apránként szépen megérted. Muszáj lassan kezdenünk a beavatást, mert ha mindent egyszerre zúdítanánk rád, beleőrülnél a gondolataidba.

- Tapasztalat, Lucy? - kiáltotta be Gally, mire néhány srác fölnevetett.

- Be lehet kussolni! - rivallt rá Newt. Thomas összerezzent a hirtelen kiabálásra, Lucy azonban csak a szemét forgatta.

- Ne törődj velük - legyintett és biztatóan végigsimított Thomas karján. - Szeretnél egy csendesebb helyre menni? Ott szép lassan megválaszolom a kérdéseidet.

- Lucy... - kezdte Alby, de a lány a szavába vágott.

- Ti akartátok, hogy én fogadjam a Zöldfüleket, mert szerintetek értek hozzájuk - mondta kicsit ingerülten. - Végezhetem a dolgomat, vagy nem?

Alby ránézett Newtra, aki csak megvonta a vállát, de amint a sötét bőrű fiú elfordult, rákacsintott a lányra. Lucy elfojtott egy önelégült mosolyt.

- Jó, nyugtasd le, de ne mondj neki sokat, hiszen mindjárt besötétedik. Adj neki ágyat valahol Chuck közelében és vedd rá, hogy aludjon - rendelkezett. Miután Lucy bólintott, Alby a többiekhez fordult. - Mindenki húzzon vissza melózni és hagyjátok a Zöldfület! Lesz időtök a vérét szívni, de előbb próbáljuk elkerülni, hogy összeplottyolja a gatyáját.

A srácok felnevettek, de hála az égnek szépen oszladozni kellett a tömeg. Thomas úgy nézett ki, mint aki mindjárt elhányja magát, így az egyik közeli fához vezette és leültette a tövébe.

- Hajtsd a fejed a térded közé - tanácsolta. - Úgy könnyebb lesz.

Thomas követte az utasításait, de alig három másodperc után felegyenesedett és záporozni kezdtek a kérdései.

- Mi ez a hely? Kik küldtek ide? Miért? Mik azok a falak? Mégis mit csináltok itt?

- Lassabban, hé! - nevetett fel Lucy és törökülésben leült a fiú elé. - Kezdjük szépen lassan. Ahogy mondtam, ez a Tisztás. Itt élünk, dolgozunk, eszünk, alszunk. Mi vagyunk a tisztársak és most már te is közénk tartozol. Hogy kik küldtek ide, arról fogalmunk sincs, mi csak Alkotóknak nevezzük őket. A falak azért vannak, hogy megvédjenek minket attól, ami a kapukon túl van.

Thomasnak minden vér kiszaladt az arcából, így Lucy taktikát váltott.

- Ne aggódj, hamarosan besötétedik és meglátod, miről beszélek. Úgyse hinnéd el, ha tőlem hallanád. Holnap Alby mindent elmagyaráz, addig próbáld meghúzni magad és csendben körülnézni. Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, de könnyebben megérted, ha a saját szemeddel látod a dolgokat.

Thomas leszegte a fejét és csöndben gondolkodott. Lucy türelmesen várta, hogy feltegye további kérdéseit, miközben végig biztatóan mosolygott rá. Ám mélyen legbelül őt magát is felemésztették a kérdések.

Miért van itt ez a fiú? Miért emlékszik rá, mit jelentett a számára? Mégis kicsoda ő és miért érzi azt, hogy miután megjelent, minden meg fog változni?

- Miért... miért nem emlékszem semmire? - nézett fel kétségbeesetten Thomas, és a csapdába esett állat tekintetétől Lucy szíve összeszorult.

- Nem tudjuk. De mindannyian ugyanezen mentünk keresztül. Egyikünk sem emlékszik a régi életére. Mindannyian abban a Dobozban ébredtünk, ahogy te...

Hirtelen metsző sikoltás hasított végig a levegőn, mire Lucy ösztönösen a hang irányába fordult. A Tábor körüli felhajtásból sejtette, hogy megint Ben az, de bízott benne, hogy mivel három órája nem hallatta a hangját, most már túl van a legrosszabbon. Látta, hogy Newt a Tábor felé rohan, és inkább gyorsan visszafordult.

- Ez meg mi volt? - kérdezte Thomas hullasápadtan.

- Egy... beteg fiú - felelte kis gondolkodás után Lucy. Fogalma sem volt, hogy fogalmazza ezt meg. - Ne aggódj, a Kóroncok tudják, mit csinálnak. Hamarosan elmúlik és a srác jobban lesz.

- De mi történt vele?

- Kérdezd meg holnap a körbevezetés után - tért ki a válasz elől Lucy. - Szeretném, ha ma még nyugodtan aludnál.

Thomas bólintott, bár látszott rajta, hogy még mindig ezernyi kérdése van. Azonban a környezete helyett most Lucyt kezdte tanulmányozni, aki nyugodtan állta a pillantását. Ahogy ültek egymással szemben, fémes kattogás hallatszódott, mire mindketten felkapták a tekintetüket.

- Az egy késlégy - magyarázta Lucy, mikor beazonosította a hang forrását. - Az Alkotók azokon keresztül figyelnek minket. Nem bánt, amíg nem zargatod.

A késlégy továbbállt, így Thomas ismét felé fordult.

- Te mióta vagy itt?

- Két hónapja - felelte a lány. - Minden hónapban érkezik egy újonc. Azt mesélték nekem, hogy már két éve itt vannak és próbálnak kijutni, de eddig nem mentek semmire. De nem adják fel és ezt várják tőled is. Hogy küzdj és ne add fel.

- Kijutni? Nem vagyunk bezárva ide?

- Nem, legalábbis úgy hisszük. Viszont neked tilos kimenni a falakon túlra. Túl veszélyes.

- Miért, neked nem az?

- Nem, nekem az a dolgom, hogy a kiutat keressem.

Thomas már nyitotta a száját, de ekkor valaki távolról közbeszólt:

- Lucy!

- Szia, Chuck! - fordult a hang irányába a lány és felállt, hogy megölelhesse a kisrácot. - Minden oké?

- Ja, csak Ben hozza rám a frászt - felelte Chuck, majd rávigyorgott Thomasra. - Mizu, Zöldfül?

- Thomas, ő itt Chuck - mutatta be a fiút Lucy. - Ő volt előtted az újonc.

- Lucy pedig előttem - tette hozzá Chuck. - Hogy vagy?

- Fogalmam sincs - felelte Thomas és ő is felállt. Azonban szemmel láthatóan megszédült, mivel a fatörzsben kellett megkapaszkodnia.

- Fáj a fejed? - kérdezte Lucy. Thomas bólintott. - Tudok szerezni neked gyógyszert a Táborból. Addig maradj itt, ülj le, és ha rosszul vagy, hajtsd a fejed a térded közé. Chuck, addig figyelj rá, mindjárt visszajövök.

Megvárta, amíg Thomas bólintott, majd elsietett a Tábor felé, ahol már elég szép tömeg gyűlt össze Ben sikolyaira. Lucy fején keresztülfutott a gondolat, hogy vajon akkor is így viselkedtek-e, mikor ő szenvedett az Átváltozással, de gyorsan el is hessegette azt. Keresztülfurakodott a tömegen és benyitott.

- Na remek, ez is megjött - hallotta egyből Gally epés megjegyzését. Elengedte a füle mellett és inkább felsétált a lépcsőn, nem törődve a többi átváltozott fiú méltatlankodásával. Gyorsan elsietett Ben ajtaja mellett, visszatartva magát attól, hogy benyisson és megnézze, hogy van és inkább a Kóroncok szobája felé tartott, hogy megkeresse a fejfájásgyógyszert. Reménykedett benne, hogy Clint nem fog haragudni érte.

Az ügyön nem segített, hogy a fiúk megint akkora rumliban hagyták a szereket, hogy még a géztekercset is előbb találta meg, mint a gyógyszeresdobozt. Miközben feltúrt mindent az ezüst dobozért, nagyobb kuplerájt hagyva maga után, mint amit talált, kiabálás ütötte meg a fülét.

- Szedd a lábad és takarodj le a lépcsőn, most azonnal! - kiabálta Alby. - Majd Chuck és Lucy gondodat viselik. Ha a tábortűzig meglátlak, a reggelt már nem éred meg. Magam foglak lehajítani a szikláról, megértetted?

Lucy kisietett a szobából és még látta, hogy Thomas kihátrál Ben szobájából, Alby pedig olyan dühösen bámult rá az ajtóból, hogy egy pillanatra még Lucy is leblokkolt tőle. Gyorsan összeszedte magát, de addigra Thomas már lerohant a lépcsőn.

- Hogy nem tudsz figyelni rá? - esett neki Alby, amint odaért hozzá.

- Fejfájásgyógyszerért jöttem - felelte Lucy, miközben belesett a szobába. Newt kitakarta a látvány nagy részét, de így is látta Ben kidagadó erekkel tarkított lábát, amitől hányingere támadt. Ám mielőtt jobban megnézhette volna, Alby beállt elé.

- Ne hagyd egyedül, mert ez a srác több problémát csinál, mint az összes eddigi újonc együttvéve - mondta. - Érd el, hogy tegye le a seggét egy ágyra és aludjon a tábortűzig.

- Megyek - felelte lemondóan Lucy, de addig nem mozdult, míg Alby az arcába nem csapta az ajtót.

- Na mi van, a védencednek nem sikerült kinyíratnia magát? - kérdezte Gally, amint leért a lépcsőn.

- Miről beszélsz? - állt meg Lucy az ajtóban. Tudta, hogy nem kellene leállnia vitatkozni vele, de túlságosan érdekelte, mire céloz.

- Pontosan tudod - húzta össze a szemét Gally és olyan közel sétált hozzá, hogy az orruk már majdnem összeért. Szeme dühösen csillogott. - Láttam, hogy te is felismerted. Pontosan tudod, ki ő.

- Nem, nem tudom - hátrált Lucy.

- Kérlek! - horkant fel Gally. - Elcsábíthatod Newtot meg Minhót, de engem nem tudsz ezzel becsapni. Tudom, ki vagy és azt is ki fogom deríteni, hogy a Zöldfül kicsoda és pontosan mi köt össze titeket. És miután ezt megtettem, elérem, hogy mindkettőtöket kitoloncoljanak innen.

Lucy szó nélkül sarkon fordult és kiviharzott a Táborból.