- Luce.

A hang távolinak és csengőnek tűnt, mint egy hosszú alagútból jövő visszhang.

- Luce, hallasz engem?

Nem akart válaszolni. A tudata kikapcsolt, amikor már nem bírt a fájdalommal. Félt, hogy ha magához tér, újra rászabadul a szenvedés. Érzékelte a szemhéja túloldalán világító fényt, de tudta, hogy kibírhatatlan lenne, ha kinyitná a szemét. Csak feküdt.

Egy pillanatra ismét minden sötétségbe borult, majd újra kivilágosodott. Ekkor már az emlékei is visszatértek. Az Útvesztő, a folyosó, Minho és a Sirató. Emlékezett rá, hogy kétszer megszúrták és hogy most ment át az Átváltozáson. Ezen kívül a feje tele volt a múltjának emlékképeivel, de néhány máris halványulni kezdett. Úgy érezte, ha rájuk fókuszál, hamarabb tűnnek el, így lassan, hunyorogva kinyitotta a szemét és hagyta, hogy a fény kirajzolja előtte a környezetét.

Az egyik szobában feküdt a Táborban. A nap fénye besütött az ablakon, odakintről tompa nyüzsgés szűrődött be a falakon keresztül. Oldalra fordította a fejét és meglátta Newtot, aki az ágy melletti széken aludt. A feje előrebukott, a keze pedig úgy fogta Lucyét, hogy félig már le is csúszott róla.

Lucy nyögött egyet és lassan felült. A hátát a falnak támasztotta és nyújtózott egyet. Fájt minden egyes izma és ízülete.

Mocorgására Newt felriadt. Először ide-oda kapkodta a fejét, majd a tekintete találkozott Lucyéval és a szemét elhomályosították a könnyek.

- Luce? - kérdezte. Lucy alig hallotta a fiú hangját. Egyrészt azért, mert olyan halkan beszélt, másrészt azért, mert túlságosan lekötötte a fiú arcának tanulmányozása. A szeme alatt hatalmas karikák húzódtak, haja zilált volt, mint egy háborodotté és a szemében égő fény szintén azt sejtette, hogy kezdte elveszíteni az eszét. Ám minél tovább bámult Lucyra, annál tisztább és tisztább lett a tekintete, hiába fátyolozták el könnyek.

- Luce, te élsz... - suttogta, közelebb hajolva a lányhoz.

Mielőtt Lucy bármit is reagálhatott volna, Newt rávetette magát. A karjaiba zárta és úgy szorította, hogy normál esetben már fájt volna. Most azonban, a fizika minden törvényével dacolva mégis jól esett ez az ölelés. Hiába fájt mindene, Newt ölelése mégis elfeledtette vele a fájdalmat, akár egy mindenre jó gyógyír. Newt Lucy vállába temette az arcát, miközben remegve próbálta visszatartani a könnyeit.

- Hála az égnek, hála a francos égnek! - szorongatta a lányt. - Már azt hittem, meghaltál! Istenem, Luce, ez volt a legrosszabb francos három napom!

- Newt, semmi baj - próbálta megnyugtatni a fiút Lucy, miközben visszaölelte. Egyik kezével a hátát, másikkal a fejét simogatta. - Semmi baj, jól vagyok. Minden rendben, nyugodj meg...

- Még te aggódsz értem... - motyogta Newt, és Lucy érezte, hogy valami meleg itatja át a pólóját. Döbbenten konstatálta, hogy Newt sír. - Most jöttél ki az Átváltozásból és még te aggódsz értem... Lehetetlen vagy, Luce...

Lucy nem tudott mit mondani. Newt aggódott érte: annyira, hogy még az alvást is nélkülözte. Talán el se hagyta a szobáját, amit azért nehezen tudott elképzelni. De abban biztos volt, hogy amikor tehette, mellette virrasztott.

Addig simogatta a fiú fejét, míg az meg nem nyugodott. Newt végül mélyet sóhajtott, majd felegyenesedett és rámosolygott Lucyra. A lány rögtön kitalálta, hogy napok óta ez volt az első mosoly a fiú arcán. Bár a karikák még mindig látszottak, a háborodottság teljesen eltűnt a szeméből.

- Mire van szükséged? Hívjam a Kóroncokat?

- Egyelőre egy pohár víz is megteszi - mosolyodott el Lucy, de aztán elkomorodott. - Hívd ide az Elöljárókat. Szeretném elmondani nektek, mit láttam.

Newt úgy nézett rá, mintha kételkedett volna az épelméjűségében.

- Biztos vagy benne? - kérdezte, miközben az arcát vizsgálta. - Eddig még senki se akart beszélni arról, amit látott. Készen állsz rá?

- Nem tudom - felelte Lucy őszintén. - De hallanotok kell. Talán segít, talán nem, de amíg el nem tűnnek, el akarom mondani nektek. Az emlékeim máris halványodnak. Gyorsan hívd ide őket! Addig berendezem a szobát...

- Nem - rázta a fejét Newt. - Még nem kelhetsz fel. Pihenj, szedd össze a gondolataidat, addig idehívom Albyékat. - Felállt, gyorsan kiszaladt, de pár másodperc múlva már vissza is jött. Kezében egy vasbögrét hozott, amit vigyorogva nyomott Lucy kezébe. - Ahogy a hölgy kérte, egy pohár víz.

- Csak siess már - nevetett fel Lucy.

Figyelte, ahogy Newt - most már végleg - elhagyta a szobát, majd kortyolgatni kezdte a vizet. A hűs folyadéktól érezte, hogy kitisztul a feje és az emlékei lassan összerendeződnek. Lehunyta a szemét és gyorsan végigpörgette fejben azokat, amikre emlékezett. Még így is, hogy átélte az Átváltozást, minden olyan ködös maradt. Szavak ugrottak be neki, amiknek nem tudta a jelentését; emberek, akikkel új életében még nem találkozott; és ismerősök, akikkel most együtt élt. A legutolsó aggasztotta a legjobban, és a tény, amit minden egyes emlékében újra és újra hallott: hogy nekik sosem lett volna szabad találkozniuk.

Gondolatmenetét az szakította félbe, hogy odakint olyan óriási üdvrivalgás hangzott fel, amibe mintha az egész ház beleremegett volna. Fel akart kelni, hogy kinézzen az ablakon, de olyan nehéznek érezte a testét, hogy még az ágyból sem tudott kimászni. Nem sokkal később hallotta, hogy valaki felfelé trappol a lépcsőn, majd kicsapódott az ajtó, amiben megjelent a hitetlenkedő-megkönnyebbült Minho.

- Bökd meg, neked szinte semmi bajod! - rikkantotta boldogan, majd Lucyhoz ugrott és egy bordaropogtató ölelésben részesítette. - Annyira sajnálom! Ez az egész az én hibám! Ha jobban figyeltem volna...

- Nem kapok... levegőt - nyögte ki nagy nehezen Lucy, mivel Minho teljesen összelapította.

- Oh, bocs - engedte el a fiú. - De komolyan, Lucy. Nagyon sajn...

- Hagyd csak - legyintett Lucy. - Nem a te hibád, mindkettőnket meglepett az a Sirató.

- Akkor is, ha jobban figyeltem volna...

- Minho - szakította félbe Lucy. - Ne hibáztasd magad, mert én se teszem. Egy pillanatig nem hibáztattalak a történtekért. Magamhoz tértem, már teljesen rendben vagyok. Lépjünk túl ezen és próbáljunk meg előnyt kovácsolni az Átváltozásomból.

- Na, ez egy olyan javaslat, amit szívesen hallok - lépett be Alby is a szobába. Nyomában ott érkeztek mind az Elöljárók; közvetlenül mögötte Gally és Newt jelent meg, akik közül Newt azonnal leült Lucy mellé az ágyra, míg Gally megállt az ablak tövében.

Mire mindenki megérkezett, már alig lehetett elférni az aprócska szobában. A legtöbben - köztük Clint, Winston, Serpenyő és Zart - az ágy körül tolongtak, örültek Lucy felépülésének, de páran Gally mellett húzták meg magukat és kicsit félve pislogtak a lány felé. Minho Newttal szemben, Lucy másik oldalán telepedett le, Alby pedig az ágy végén, pontosan a lánnyal szemben állt meg. Lassan mindenki elcsendesedett, de kintről háttérzajként még behallatszódott az ujjongás.

- Lucy - kezdte Alby -, biztos, hogy el akarod mondani nekünk, mit láttál?

- Igen - felelte a lány habozás nélkül. - Úgy hiszem, tudnotok kell. Nem sok minden jött vissza, ami igen, annak sincs sok értelme. De megpróbálok mindent felidézni.

- Hallgatunk - tette karba a kezét Alby.

Lucy kiitta a víz maradékát, vett egy mély levegőt, majd belefogott.

- Valami borzalmas történt a világban. Nem tudom, mi, csak azt, hogy minden elpusztult...

Úgy érezte, mintha kívülről irányítanák, mit mondhat el és mit nem. Amikor olyanra akart rátérni, amit az Alkotók (mert biztos volt benne, hogy ők állnak e mögött) nem akartak, akkor érezte, hogy a fejére rátelepszik valamilyen köd. Minél súlyosabb információt akart elárulni, annál erősebbé vált. A világ állapotáról, a pusztulásról látszólag nem beszélhetett, így elkezdett lavírozni az emlékei között, hogy a ködöt kordában tartsa.

- Emiatt építették az Útvesztőt, hogy ezt a helyzetet megoldják - folytatta végül. - Elraboltak minket, mert valami különleges van bennünk, ami kell nekik. Betettek ide, hogy figyeljenek és tanulmányozzanak minket. Legalábbis... titeket ezért.

- Ezt hogy érted? - kérdezte élesen Alby.

Lucy megdörzsölte a halántékát. A köd szinte teljesen megfojtotta, így próbált minél rejtélyesebbnek tűnni, hátha el tudja kerülni, hogy elfajuljon a dolog.

- Nem igazán tudom vagy értem, de minden egyes emlékemben előjött ez a dolog. Hogy sosem kellett volna találkoznom veletek. Hogy nem kellett volna kapcsolatba kerülnöm az Útvesztővel. Valamint az is, hogy „A VESZETT jó", bármit is jelentsen ez.

- Mit értesz azon, hogy nem kellett volna találkoznod velünk? - kérdezte Alby.

- Úgy, hogy engem nem azért hoztak el, hogy betegyenek az Útvesztőbe - felelte Lucy. - Igazság szerint nekem nem is lett volna szabad tudnom erről a helyről. Én eredetileg valami más miatt kellettem. Nem tudom pontosan, de a képességem miatt... - Lucy automatikusan az övéhez nyúlt és örömmel nyugtázta, hogy a fémrúd ott lógott rajta. Lecsatolta, és szórakozottan forgatni kezdte az ujjai között, miközben tovább mesélt. - A képességem miatt küldetésekre küldtek. Képeztek, elzárva tartottak és folyamatosan feladatokat adtak nekem, ahol bizonyítanom kellett. Nem tudom, mi mindent tettem a parancsukra, de...

- Álljunk meg egy szóra! - szakította félbe hirtelen Gally. Előrefurakodott és megállt Alby mellett. - Azt mondod, hogy te tényleg segítetted az Alkotókat? És ezt be is ismered nekünk?

Lucy csak ekkor kezdte sejteni, hogy hangozhatott a fiúk számára az, amit mondott. Gyorsan körbepillantott az arcokon, amik egytől egyig zavartságot, döbbenetet és elárultságot mutattak. Lucy úgy érezte, meg kell magyaráznia, meg kell értetnie velük a helyzetét. De ezt csak úgy tehette meg, ha rendesen tovább folytatja a történetet.

- Igen, segítettem nekik - sóhajtotta lemondóan. - Mindent megtettem, amit mondtak. Kényszerítettek, éppen azzal, amiről nem is kellett volna tudnom. Veletek.

Erre mindenkinek leesett az álla. Lucy nem állt le, és igyekezte figyelmen kívül hagyni a döbbent arcokat.

- Bármennyire próbáltak elszigetelni, tudomást szereztem erről a helyről és rólatok. Az Alkotók azzal zsaroltak, hogy ha nem teszem, amit mondanak, végeznek veletek - rátok küldik a Siratókat és hasonlók. Minden egyes nap attól féltem, hogy csalódást okozok nekik és így megöllek titeket.

- Miért törődtél ennyire velünk? - kérdezte Minho.

Lucy végigpörgette az arcokat, amik megjelentek neki. Azok közül is kettő sokkal élesebben rajzolódott ki, de csak az egyikről tudta biztosan, hogy kicsoda. A többiek homályosak voltak, de úgy érezte, párnak felismerte a tulajdonosát.

- Véletlenül találkoztunk, mielőtt felküldtek volna titeket az Útvesztőbe - felelte, tovább mélyítve a fiúk döbbenetét. - Néhányótokkal. Titokban próbáltuk tartani, de lebuktunk, emiatt az Alkotók azokat küldték fel leghamarabb, akikhez a legközelebb álltam.

Könyörgően nézett végig az Elöljárókon. Szerette volna, ha megértik a helyzetét.

- Nem tehettem mást. Féltem, hogy miattam végeznek veletek. Tovább kellett folytatnom a kiképzést és lehetőleg a közelébe se menni ahhoz a helyhez, ahol figyeltek titeket. Aztán történt valami... Valami, ami mindent megfordított bennem. Nem tudom, micsoda, azt sem, hogy hogyan reagáltam rá. Csak annyit tudok, hogy nekem nem lenne szabad itt lennem.

Síri csend volt a válasz. Lucy kétségbeesetten tekintett egyik arcról a másikra, de még mindig csak zavartságot látott rajtuk.

- Megmondtam - szólalt meg Gally. - Bököttül megmondtam! Ez a lány egy áruló! Az Alkotóknak dolgozik, hallhattátok, ő maga is beismerte!

- Nem dolgozik nekik - jelentette ki Newt. - Csak a múltban dolgozott, de most már nem.

- Ha csak egy kicsit is kinyitnád a szemed és nem Lucyval lennél elfoglalva, akkor látnád, hogy a lánnyal valami nagyon nem okés! - fakadt ki Gally dühösen. - Ez az egész képesség, hogy képes harcolni a Siratókkal, meg az, hogy neki nem is lenne szabad itt lennie! Ő maga is beismerte, amit én már hetek óta ismételgetek!

- Engem épp ezzel győzött meg - állt fel Lucy ágyáról Minho. - Meg is tarthatta volna magának, ehelyett ő azonnal elmondta nekünk, amint magához tért. Arról nem is beszélve, mennyi mindent tett értünk. Háromszor mentette meg csak az én életem és teszem hozzá, egyszer a tiédet is, vacadék!

- Pontosan - értett egyet Newt. - Luce többé már nem tartozik hozzájuk. Amióta rendesen ideszokott, folyton azon van, hogy segítsen nekünk.

- Alby, mondj már te is valamit! - fordult a fiúhoz Gally. - Tudom, hogy te egyetértesz velem!

Lucy szíve a torkába ugrott. Bár tiszta lappal indítottak, Alby még mindig nem volt közeli barátja. Inkább hasonlított a kapcsolatuk fegyverszünetre, ami bármikor újra háborúvá fajulhat. És ha most a fiú Gally mellé áll, akkor őt rövid úton kitoloncolják, mindegy, mit mond Newt és Minho.

Alby mélyen Lucy szemébe nézett. A lány igyekezett tartani a szemkontaktust, de közben égett a szeme a visszafojtott könnyektől.

- Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy nem bíztam benne - mondta Alby. - Nem akarom még egyszer. Minhónak van igaza, Gally. Ha Lucy ellenünk lenne, ha most is az Alkotóknak dolgozna, nem akarta volna elmondani azt, amit látott. Megtarthatta volna magának...

- Hát ez nem igaz! - csattant fel Gally. - Már te is hagyod, hogy átverjen?

- Állj már le, haver! - próbálta csitítani Winston.

- Nem állok le! - kiáltotta Gally. - Miért nem vagytok képesek észrevenni? Komolyan ennyire elcsavarta a fejeteket?

- Hadd tegyem hozzá, hogy a tiedet is elcsavarta, különben nem mentél volna ki a Keleti Kapun túlra - szúrta közbe Alby.

- De akkor még nem tudtam, amit most! Nem tudtam, hogy egy kibökött...

Gallynek elakadt a szava. Kigúvadt a szeme, úgy nézett ki, mintha valami fojtogatta volna. Lucy egyből megértette, mi történik, hiszen ő is ugyanezzel küzdött.

- Ne mondd ki! - kérte. - Különben megölnek!

- Félsz, hogy kiderül a kis titkod, mi? - fröcsögte Gally, küzdve a láthatatlan erővel. A srácok elhűlve nézték, mi történik, és Lucy is kezdett megijedni, mikor látta, hogy Gally keze elindul a saját nyaka felé.

- Téged féltelek, te idióta! - kiáltotta a lány. - Ugyanez van velem is! Nem engedik, hogy beszéljek az emlékeimről!

- Kik? - kapkodta a fejét Newt. - Mi a franc folyik itt?

- Az Alkotók... - Lucy is fuldokolni kezdett. A köd teljesen belepte az elméjét, átmenetileg még a régi emlékeitől is megfosztotta. Megmarkolta a takaróját, hogy visszatartsa az ingert, amit belé akartak ültetni. - Hagyd... Hagyd abba, Gally! Kérlek! Nem akarom, hogy miattam megöljenek!

Gally még küzdött pár másodpercig, de utána feladta, és zihálva támaszkodott meg a mellette álló Winstonban. Lucy is zihálva hanyatlott vissza a párnák közé. Úgy érezte, mintha lázálmok kínozták volna, pedig mikor magához tért, már majdnem jól volt.

- Minden meg fog változni... - nyögte. - Hamarosan... minden meg fog változni.

Tudta, hogy semmi értelme sincs annak, amit mondott és igazából ő maga se nagyon értette. Rettenetesen kimerült volt, az Alkotókkal való viaskodás minden erejét kivette belőle. Már nem volt ereje tovább ellenállni. Viszont amint ezt eldöntötte, a köd visszahúzódott és ismét visszatértek a homályos és érthetetlen emlékek. De már nem akart beszélni róluk.

- Szerintem elég lesz - szólalt meg Newt. - Sok mindenen ment keresztül. Most jött ki az Átváltozásból és kimerült. Hagyjuk pihenni.

- Egyetértek - helyeselt Minho. - Később talán még kérdezgethetünk, már ha egyáltalán akar róla még beszélni.

- Még mindig hallak titeket - nyitotta ki a szemét Lucy és oldalra billentette a fejét, hogy láthassa először Newtot, majd a másik oldalt Minhót. Mindkettejükre rámosolygott. - De köszönöm, hogy aggódtok értem.

- Rendben - bólintott végül Alby. - Most hagyunk egy kicsit, de később míg folytatni fogjuk ezt a beszélgetést. Tudni akarom, hogy értetted azt, hogy minden meg fog változni.

- Nem sok mindent tudok mondani - sóhajtotta Lucy. Úgy érezte, lassan elhagyja minden ereje; a szemét is alig bírta már nyitva tartani. - Nem hagynák...

Elakadt a lélegzete, így magában kiabált, hogy ne jöjjön vissza a köd, hogy nem beszél erről az emlékeiről többet.

- Oké bököttek, mindenki kifelé - rendelkezett Alby. - Hagyjuk pihenni. Arról, amit hallottunk, pedig senkinek nem beszélünk. Maximum egymás között, de a többieknek egy szót se, érthető?

A srácok bólintottak, majd egyetlen szó nélkül távoztak. Viszont amint kiléptek az ajtón, rögtön fojtott hangú beszélgetésbe kezdtek. Lucy sejtette, hogy a beszámolója a téma.

- Később benézünk - mosolygott rá Minho. - Ne aggódj, nem kell futnod a héten. Sőt, fel sem kell kelned. Csak feküdj és pihenj.

- Ugyan, egy nap után megőrülnék az unalomtól - nevetett egyet erőtlenül Lucy. - Szeretnék olyan hamar újra futni, amilyen hamar csak tudok.

- Te vissza akarsz menni? - kérdezte csodálkozva Newt. - Azok után, ami történt?

- Persze - bólintott Lucy. - Szeretném megkeresni azt a Siratót és jól behúzni neki egyet, amiért végigkényszerített ezen a plottyon.

Newt egy másodpercig bámult rá, majd összenézett Minhóval és mindketten elnevették magukat.

- Mi olyan vicces? - kérdezte értetlenül kapkodva közöttük a fejét Lucy.

- Csak az, hogy előre sejtettük, hogy valami ilyesmivel fogsz jönni - felelte Minho. - Egy igazi harcos vagy, aki nem fél semmitől.

- Dehogy, igenis félek - tiltakozott gondolkodás nélkül Lucy. - Félek, hogy elveszíthetlek titeket.

Newtnak és Minhónak leesett az álla csodálkozásukban. Mielőtt azonban reagálhattak volna, Alby jelent meg az ajtóban.

- Newt, Minho, arról volt szó, hogy hagyjuk pihenni. Akkor meg minek tartjátok ébren?

- Bocs, haver, igazad van - pattant fel azonnal Newt. - Ne haragudj, Luce.

- Semmi baj - mosolygott Lucy. - Mondjátok meg Chucknak, hogy feljöhet, ha akar, jó? Legalább ő szórakoztat, amíg ti melóztok.

- Okéság - bólintott Alby, majd Minho felé fordult. - Minho, végre ki kéne menned az Útvesztőbe. A három nap kihagyásod eléggé meglátszik a többi Futár munkáján.

- Hogy azok a bököttek semmit se tudnak csinálni nélkülem - dörmögte Minho kifelé menet. Még egyszer visszamosolygott Lucyra, végül távozott.

- Csak pihenj, jó? - szorította meg Lucy kezét Newt, majd elment, hogy (remélhetőleg) aludjon egy keveset.

- Alby! - szólt a fiú után Lucy, mire az visszafordult az ajtóban és kérdőn nézett rá. - Lehet, hogy régen velük voltam, de most már veletek vagyok. Tisztárs vagyok, és az életem árán is megvédelek titeket. Kérlek, ezt... ezt ne felejtsd el.

Alby csak komoran bólintott, majd magára hagyta.