Bár sajgott mindene, Lucy azonban egyből elfeledkezett erről, mikor észrevette a tisztársakat a nyitott Nyugati Kapuban. Az arcokon egytől egyig döbbenet és sokk keveréke tükröződött, a szemük pedig csodálattól csillogott. Lucy tudta, hogy olyasmit hajtottak végre, amit korábban senki más, így érthető volt a fiúk reakciója, de kicsit feszélyezte is ez a figyelem. Megint úgy érezte magát, mikor először használta a képességét.

Ám a figyelmét nagyon gyorsan magára vonta valaki, aki alig várta, hogy átlépje a Tisztás küszöbét.

- Lucy! - zokogott fel Chuck és azonnal átölelte a lányt, amint elérhetővé vált számára. - Hát élsz, tényleg élsz! Annyira örülök!

- Nincs semmi baj, Chuckie - simogatta a göndör fürtöket a fiú fején Lucy. Gyengéden és halkan beszélt, ahogyan csak Chuckhoz szokott. - Ne haragudj, hogy megijesztettelek, nem állt szándékomban.

- Lucy... - fúrta a lány mellkasába a fejét Chuck. - Lucy, Lucy...

Chuck nagyon nehezen tudott lehiggadni, hiába suttogott Lucy megnyugtató szavakat a fülébe. Közben figyelte, ahogy a többiek köszöntötték Minhot és Thomast, mintha ők is hírességek lennének. Jónéhányan hozzá is odajöttek, de kicsit nehezen tudták megölelni, mert Chuck nem volt hajlandó elengedni. Végül Lucy lefejtette a karokat a derekáról és gyengéden letörölte a könnyeket a fiú pufók arcáról.

- Na, ne sírj - mosolygott rá. - Már vége van.

Chuck bólogatott, de nem tudta abbahagyni a sírást. Lucy felegyenesedett, de még fel sem eszmélt, máris valaki más ölelte, ám itt ő volt az alacsonyabb. Az illető a hajába rejtette az arcát, miközben úgy szorította, mintha attól félt volna, hogy betörnek a Siratók és kitépik a karjai közül.

- Istenem, Luce... - suttogta Newt. - Soha többé ne csinálj ilyet, hallod? Soha többé.

Lucy, ha akart volna, se tudott volna megszólalni, annyira megdöbbentette az a törékeny hang, amivel Newt beszélt. Most esett csak le neki, hogyan érezhették magukat a többiek, miközben ők odakint fogócskáztak a Siratókkal. A bizonytalanságtól, a kételytől, az összes korábbi tapasztalatuk miatti reménytelenségtől egy éjszaka alatt bárki összeomolna, és úgy tűnt, Newt nagyon közel állt ehhez. Lucy visszaölelte a fiút, miközben a vállába fúrta az arcát és most még az sem érdekelte, hogy mindenki látja őket. Így, hogy Newt karjaiban volt, hogy érezhette az ölelését, az illatát, az érintését, tényleg elhitte, hogy hazatért.

Minden rendben volt. Visszatért.

Ki tudja, mennyi idő telt el, mire Newt hajlandó volt elengedni. Ahogy Lucy belenézett a barna szemekbe, hihetetlen fáradtságot és megkönnyebbülést látott bennük. A fiú szeme alatt sötét karikák húzódtak, mutatva, hogy egész éjjel virrasztott. Lucy bátorítóan rámosolygott.

- Megmondtam, nem? - szólt kedvesen. - Megmondtam, hogy visszajövök.

Newt erőtlenül felnevetett, miközben megtörölte a szemét.

- Hogyan? - kérdezte. - Hogy sikerült?

- Később elmondom - hárított Lucy és hátrálni kezdett az Útvesztő felé. - Előbb le kell hoznunk Albyt.

Newt arcából kiszaladt a vér.

- Mi? Még él?

Lucy egy szó nélkül megfordult és elindult visszafelé. Látta, hogy Thomas a nyomában jár, ahogy a nyakukat tekerve keresték a helyet, ahová Albyt fellógatták. Mikor megtalálták, Lucy felfelé mutatott. Még nem mert megkönnyebbülni. A fiú még mindig odafenn volt, láthatóan egy darabban, de nem mozgott.

Newt arcára kiült a döbbenet.

- Még... még él?

- Nem tudjuk - felelte Thomas. - Még élt, mikor Lucyval itthagytuk.

- Mikor itthagy... - Newt megrázta a fejét. - Ti ketten most bementek a Táborba és megvizsgáltatjátok magatokat a Kóroncokkal Minhóval együtt. Ne vegyétek a szívetekre, de szörnyen néztek ki. Ha kipihentétek magatokat, hallani akarom a teljes sztorit.

Lucy meg akarta várni, amíg kiderül, hogy Alby megúszta-e, de borzalmasan fáradt volt, így nem ellenkezett. Thomas kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de a lány és Minho megragadták a két karját és a Tisztás felé húzták.

- Aludnunk kell - mondta Minho a fiúnak. - Meg a sebeinket ápolni. Albyért már nem tehetsz többet.

Thomas végül hagyta magát és követte őket a Tisztásra. Lucy elhaladt a tátott szájú tisztársak előtt, akik még mindig úgy néztek rájuk, mintha szellemet láttak volna. Ám Lucy túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy érdekelje. Még akkor is csak egy pillantást vetett Gallyre, mikor elhaladt előtte, pedig az ő arckifejezésére mindig oda szokott figyelni. Nem akart mást, csak aludni.

A következő pár perc összefolyt a fejében. Clint felkísérte őt a régi szobájába, bekötözte a sebeit - kiderült, hogy elég nagy vágások borították a hátát és a lábait is -, kapott tőle vizet és ételt, majd ráparancsolt, hogy aludjon. Lucy azonnal eldőlt az ágyon és pár pillanattal később már húzta is a lóbőrt.

Vérfagyasztó sikolyra ébredt fel. Kipattant a szeme és fel akart ülni, de két gyengéd kéz határozottan visszatartotta.

- Nyugalom, Luce! - hallotta Newt hangját. - Úgy, csak lélegezz nyugodtan, minden rendben...

Lucy szaporán pislogott, hogy magához térjen, miközben zavartan nézett körbe. Még mindig a tábori szobájában volt, amiben kidőlt, de odakint már esteledett, vagyis átaludta az egész napot. Az izmai teljesen be voltak állva, borzalmasan fájt mindene, de legalább az elméje kipihente magát. Sóhajtott egyet, miközben lassan felült.

Ekkor újra hallotta a sikolyt. Már nyitotta a száját, de Newt megelőzte.

- Alby az - mondta, mire Lucyból a fáradtság utolsó morzsája is eltűnt. Elkerekedett szemekkel nézett a fiúra. - Működött az Ellenszer, életben van. Most zajlik az Átváltozás.

Lucy megkönnyebbülten fújta ki a benntartott levegőt. Alby élt. Túlélte, sikerült megmenteniük. Pár nap és az Átváltozáson is túllesz...

Mikor idáig jutott gondolatban, egyszerre elsápadt, amivel kicsit ráijesztett Newtra.

- Mi baj? Luce, jól vagy? Hívjam a Kóroncokat?

- Nem, nem kell - rázta a fejét Lucy. Már nyitotta a száját, hogy megossza az aggodalmait Newttal, de úgy döntött, nem rontja el a fiú kedvét, meg amúgy is, nem ez volt most a legfontosabb. Newtnak nyilván elég volt egy napra, hogy értük aggódott, végignézte, ahogy az egyik legjobb barátja átváltozik, és közben mindent próbált egybetartani a Tisztáson.

- Luce - hajolt közelebb Newt. Fürkésző tekintettel vizsgálta a lány arcát. - Mi az?

- Semmi, felejtsd el - rázta a fejét Lucy, miközben odakúszott az ágy szélére Newt mellé. - Hogy van Minho és Thomas?

- Minho pár óra alvás után már odakint volt és a kíváncsi bökötteknek mesélte, hogyan éltétek túl az éjszakát. Thomas szintén kint van már, de ő elvonult a Tuskókhoz. Szereztek pár sérülést, de egyik se súlyos. - Newt szünetet tartott, majd folytatta. - Luce, hallhatnám a te szemszögedből is, mi történt? Minho nem hajlandó részletekbe menően beszélni és félek, hogy elhallgat bizonyos részleteket. Szeretném tudni, hogy biztosan jól vagytok-e.

Bár többes számban fogalmazott, Lucy bármit feltett volna rá, hogy a fiú valójában csak róla beszélt. Nagy levegőt vett, majd szép lassan belekezdett a történetbe onnantól, hogy a halott Sirató nem is volt halott. Miközben beszélt, figyelte a fiú arckifejezéseit: először döbbent volt, majd dühös, aztán aggódó, végül pedig, mikor az éjszakai megpróbáltatásaikról mesélt, szinte végig falfehéren bámult rá.

- ...és mikor kipihentük magunkat valamennyire, szép lassan visszajöttünk - fejezte be Lucy. - Nem igazán tudom, miért sikerült, de úgy hiszem, azért, mert nem voltunk hajlandóak feladni. Küzdöttünk a végsőkig és végül mi nyertünk. Az meg igazi csoda, hogy Alby is túlélte.

Newt nem szólt egy darabig, csak maga elé meredt. Nyilván igyekezett megemészteni azt, amit most hallott. Lucy is csöndben maradt, várva, hogy a fiú reagáljon valamit. Végül Newt felnézett, de olyan tekintettel bámult Lucyra, mintha nem hinné el, hogy ott látja maga előtt.

- Tényleg csoda volt - kezdte. - De nem a szokásos fajta, hanem az, amit te hoztál. Az, hogy nem hagytad, hogy feladják, hogy reményt adtál nekik, hogy reményt adsz mindannyiunknak. Luce, neked fogalmad sincs, mekkora szereped volt az eseményekben. Minho mindenkinek azt meséli, hogy a te szavaid nélkül ő csak összekuporodott volna a sarokban, várva a halált, Tommy pedig hagyta volna, hogy a hatalmába kerítse a rettegés. Nem számít, hogy nem te jöttél elő a falra lógatással vagy a Sziklával. Ha te nem vagy, ezek az ötletek meg sem születtek volna, mert ők ketten feladták volna. Nélküled ezek ketten sosem jöttek volna vissza, ahogy Alby sem élhette volna túl. Egyszerűen bámulatos vagy, Luce, és ezt addig fogom mondogatni neked, amíg el nem hiszed. Ha kell, egy egész életen át minden nap elismétlem, mert fogalmad sincs, mennyi mindent megváltoztattál.

Lucy szóhoz sem jutott. Elkerekedett szemekkel bámult Newtra, aki olyan lángoló tekintettel meredt rá, amilyet eddig csak egyszer látott nála.

- Te mindig azt mondod, hogy nekem köszönhetsz mindent - folytatta. - De azt nem tudod, hogy én mit köszönhetek neked. Hogy mi mit köszönhetünk neked. Sosem mondtam el és egész végig, amíg odakint voltál, csak ez ismétlődött a fejemben, hogy sosem mondtam el, mit jelentesz nekem. Nekünk. Luce, te tetted ezt a helyet otthonná, a te kedvességed miatt kovácsolódtunk igazi közösséggé, te tettél minket egy csapattá, egy családdá. Elég csak ránézni Chuckra, akinek konkrétan az anyja lettél. Mindent megváltoztattál pusztán azzal, hogy kiállsz másokért, hogy felemeled a hangod, amikor kell. Te tartod bennünk a lelket, és ez tegnap vált kínosan egyértelművé, mikor az a veszély fenyegetett, hogy talán örökre elvesztettünk. Nem tudod, hogy viselkedett itt mindenki, nem tudod, mit jelent számunkra az, hogy visszatértél. Luce, te...

Newt elakadt, ugyanis ekkorra Lucy már képtelen volt visszatartani a könnyeit és azok szabadon folytak le az arcán. Azt hitte, a szíve kiszakad a mellkasából, olyan hevesen dobogott, miközben eltöltötte őt a hála érzése és valami más is, ami a ködös emlékeiből bukkant elő. Hirtelen megértette, miért Newt szavai értek a legtöbbet a számára: az Útvesztő előtt is ő adta nekik a hitet és a bizalmat, ami tovább hajtotta, hogy mindent figyelmen kívül hagyva segítsen az Alkotóknak. Tudta, egyszerűen tudta, hogy Newt akkor sem ítélte el, mindegy, mit tett és ez akkora megkönnyebbüléssel töltötte el, amit nem tudott leírni.

Most már tudta, hogy bármit is hoz a jövő, Newt mindig ott lesz mellette. Mindegy, mi történik, soha többé nem lesz egyedül.

- Luce? - nézett rá kérdőn Newt. - Luce, miért sírsz? Ne haragudj, ha megbántottalak valamivel, csak...

Lucy nevetve megrázta a fejét, majd Newt nyakába vetette magát. Az arcát a vállába fúrta, miközben hagyta, hogy a testében túlcsorduló hála könnyek formájában távozzon. Newt azonnal visszaölelte, és a hátát kezdte simogatni, hogy megnyugtassa.

- Nem, én csak... - Lucy képtelen volt szavakba önteni az érzéseit. Úgy érezte, mindegy, mit mond, semmi sem fogja tudni visszaadni azt, mennyire hálás a fiúnak és hogy mennyire sokat jelent neki a támogatása. - Köszönöm, Newt. Ígérem, mindent megteszek, hogy ne okozzak csalódást.

Newt kicsit eltolta, hogy a szemébe tudjon nézni. Gyengéden letörölte a könnyeit, majd mosolyogva ennyit mondott:

- Amíg önmagad maradsz, soha nem fogsz tudni csalódást okozni.