Lucy még mindig egy szemhunyásnyit sem aludt, mikor kopogtattak.

A karórája alapján tizenegy óra volt. Tudta, hogy aludnia kéne, de nem tudott szabadulni Ben látványától és sikolyának a hangjától. Valahányszor lehunyta a szemét, az ő arcát látta maga előtt. Így nem okozott neki nehézséget felkelni és fogadni a kései látogatót, aki nagy megdöbbenésére Thomas volt.

- Szia - köszönt a fiú halkan. - Öhm... bejöhetek?

Lucy bólintott és félreállt, hogy Thomas könnyedén beléphessen. A szobáját megvilágította az éjjeliszekrényén lévő lámpa, így sejtette, honnan tudta a fiú, hogy még ébren van. Már csak azt kell megtudnia, miért kereste fel. Becsukta az ajtót, majd leült az ágyára, ám ekkor feltűnt neki, hogy Thomas milyen szerencsétlenül álldogál a szoba közepén.

- Ööö, nyugodtan leülhetsz - mutatott körbe a padlón. - Ne haragudj, de nem nagyon szoktam látogatókat fogadni, így nincs székem...

- Semmi baj - szakította félbe Thomas, és gyorsan leült elé a földre. Ránézésre ő se aludt sokat, már ha aludt egyáltalán. Látszott, hogy mondani akar valamit, de nem tudja, hol kezdje.

- Miért kerestél? - kérdezte Lucy, miközben betűrte a kilógó tincseit a füle mögé.

- Te hogy bírod ki? - szakadt ki Thomasból a kérdés. Mikor felnézett, barna szeme kétségbeesetten csillogott a lámpafényben.

- Micsodát?

- Ezt az egészet - mutatott körbe a fiú. - Az Útvesztőt, a Siratókat, mindent. Hogy nem őrülsz bele abba, hogyan lehetséges mindez, hogy miért vagyunk itt? Úgy vettem észre, mintha ez senkit se érdekelne.

- Érdekel minket, hidd el - szakította félbe Lucy. - De van egy fontossági sorrend. Ráérünk ezzel akkor foglalkozni, miután kijutottunk. Addig arra kell figyelnünk, hogy túléljük. Ha túl sokat gondolkodsz, előbb-utóbb beleőrülsz. Mint Ben.

Hangja alig észrevehetően megbicsaklott, mikor kimondta a nevet.

- Ez történt vele? - kérdezte Thomas. - Ezért támadt rám?

- Nem tudom - sóhajtotta Lucy. - Senki sem tudja, mit lát valaki az Átváltozás alatt. Annyit tudunk, hogy ilyenkor emlékképeket látunk a múltunból, mielőtt felküldtek volna minket az Útvesztőbe. Állítólag én voltam az első, aki megpróbálta elmondani, de az Alkotók nem hagyták, hogy bármi konkrétan felfedjek. Csak annyit tudok, hogy akik átestek ezen, azok... megváltoztak. Drasztikusan.

- Mindenki olyan lesz, mint Ben?

- Nem feltétlenül. Többnyire azok reagálnak ennyire hevesen, akik teljesen belegabalyodnak abba, amit láttak és nem képesek elengedni a múltjukat. Bár ott van, mondjuk, Gally: ő szintén nem képes elvonatkoztatni a múlttól, de sokkal jobban csinálja, mint Ben. De hogy mennyire más volt, azt az is mutatja, hogy mielőtt átváltozott volna, az egyik legjobb barátom volt.

- Gally? - visszhangozta hitetlenül Thomas. - De hiszen ő úgy néz rád, mintha meg tudna fojtani egy kanál vízben.

- Igen - mosolyodott el bánatosan Lucy. - Átváltozott és azóta a rögeszméjévé vált, hogy én egy áruló vagyok, akit az Alkotók küldtek, hogy mindenki vesztét okozzam. A többség nem nagyon hisz neki, de nekem ez nem számít. Azóta nem, mióta én is keresztülmentem rajta és bár még mindig nem tudom, miért gyűlöl pontosan, de azt tisztán láttam, hogy az Alkotóknak dolgoztam.

Thomas eltátotta a száját.

- Akkor ezért mondta Ben, hogy... - Félbeharapta a mondatot, de már nem tudta visszaszívni, amit mondott.

- Tessék? - húzta ki magát Lucy. - Mit mondott Ben?

Thomas bűntudatosan félrenézett.

- Nem lenne szabad elmondanom. Alby azt mondta, nem mondhatom el.

- Őszintén, kit érdekel Alby? - hajolt előre Lucy. - Jogom van tudni, ha rólam van szó. Épp elég, hogy Newt úgy kezel, mint egy törékeny virágszálat, nem kell, hogy te is elkezd.

Thomas a pólója ujját birizgálta, de végül kibökte, ami Lucyt érdekelte.

- Ben azt mondta, hogy a többieknek végezniük kéne velünk. Folyton ezt hajtogatta. Azt mondta, mindketten árulók vagyunk, és hogy azonnal le kéne dobniuk minket a Szikláról.

Lucy szíve fájdalmasan rándult egyet, miközben lehunyta a szemét. Hát ennek már sosem lesz vége? Mindenki, aki átváltozik, meggyűlöli őt azért, amit az Alkotóknak tett? De hát mit művelt? Mi olyasmit tehetett, amiért még a legjobb barátai sem tudnak neki megbocsátani?

- Nem tűnsz meglepettnek - jegyezte meg Thomas.

- Nem ez az első alkalom, hogy ilyet hallok - ismerte be Lucy. - Gally hasonlóval traktál mindenkit, mióta felébredt az Átváltozásból. Az viszont meglep, hogy téged is belekevertek. Eddig egyedül voltam ezzel.

- Gally azt mondja, látott engem - mondta Thomas. - És Ben is. Te is emlékszel rám?

Thomas valahogy sokkal fiatalabbnak tűnt, mint az kinézett. Lucy ránézésre tizenhat évesnek mondta volna, de hirtelen nem látta idősebbnek, mint öt. Fura élmény volt.

- Igen - ismerte be.

- És... - Thomas láthatóan nehezen találta a szavakat. - Igaz, amit ők mondanak? Tényleg segítettem az Alkotóknak?

Ahogy ránézett, Lucy bármit megtett volna, hogy megkímélje az igazságtól. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy jobb, ha tudja, ugyanis akkor az átváltozottak nem fogják tudni annyira kikészíteni a kétértelmű megjegyzéseikkel.

- Igen. - Látta, hogy Thomas teljesen összezuhant ettől, így gyorsan folytatta. - De azt is tudom, hogy kényszerből tetted. Ugyanúgy, ahogy én. Nem volt választásunk. Ezzel nem mentegetni akarom magunkat, ez az igazság. Mindent azért tettünk, hogy megvédjük őket. A tisztársakat. Közéjük tartozunk.

Látva, hogy Thomas nem nagyon hisz neki, lemászott az ágyról, leült elé és biztatóan megfogta a kezét.

- Már nem azok vagyunk, akik voltunk - mondta. - El kell engedned a múltat. Ez az egyetlen módja annak, hogy ne őrüljünk meg úgy, mint Ben. Ha majd eljön az ideje, elgondolkodunk rajta, de most a túlélésre kell koncentrálnunk. Ki kell jutnunk az Útvesztőből. Majd utána megkeressük a válaszokat, hogy miért is történt mindez.

Megszorította Thomas kezét, mire a fiú válaszul ugyanezt tette. Mikor felnézett, Lucy látta a szemében, hogyan nő egyre jobban az elhatározása.

- Mondd el, hogy lehetek Futár - kérte. - Segíteni akarok. Meg akarom találni a kiutat. Futárnak kell állnom, érzem.

Lucy rápillantott a karórájára, ami lassan éjfélt mutatott. Kicsit mérlegelt, majd így szólt.

- Kössünk alkut! - mosolyodott el. - Most mindketten elmegyünk aludni, hogy holnap bírjuk a munkát. Este, mikor visszajöttem az Útvesztőből, leülünk a Tuskóknál és minden kérdésedre válaszolok majd. De csak akkor, ha holnap példásan dolgozol majd ott, ahová Newt beoszt. Megbeszéltük?

- Megbeszéltük - bólintott Thomas és elmosolyodott. Lucyban ekkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy most először látta a fiút mosolyogni. Volt valami megnyugtató, hogy el tudta érni nála, hogy mosolyogjon. Valahogy így érződött helyesnek.

Még akkor is erre gondolt, mikor órákkal később felébredt, hogy felöltözzön és elinduljon az Útvesztőbe. Furcsa érzés kerítette hatalmába, ahogy felvette a pólóját és a cipőjét. Nemsokára rájött, hogy először volt izgatott, ki tudja, milyen hosszú idő óta. Végre visszamennek a döglött Siratóhoz, ahol talán válaszokra lelhetnek. Talán végre megtudhatja, hogyan is épülnek fel ezek a szörnyek és hogyan lehet legyőzni őket. Végre haladhatnak valamerre ahelyett, hogy egy helyben toporognak.

Izgatottságával egyébként, úgy tűnt, nincs egyedül; mikor kilépett a szobájából, azt látta, hogy most a szokásosnál többen vannak ébren és szinte mindannyian azt lesik, hol lehet Minho és Alby. Lucy maga is kapott néhány kíváncsi pillantást, ahogy Serpenyő felé igyekezett, hogy elkérje a napi ételadagját. A Szakács maga is sok sikert kívánt neki és közölte, szeretné, ha este mindenről beszámolna neki. Lucy nevetve megígérte, ahogy elsüllyesztette a csomagolt ebédet a táskájába, majd a Nyugati kapu felé vette az irányt, ami már nyitva állt és csalogatva hívta őt, hogy fedezze fel, amit kínál neki.

Ott már ott találta Minhot és Albyt, akik menetkészen vártak rá. Mire ő odaért, hirtelen több tucatnyi fiú vette őket körbe.

- Kuss legyen, bököttek! - kiáltotta el magát Alby, mire az izgatott kiáltozás elhalt. - Tudjátok a szabályokat. Bármi lesz is, ahhoz tartjátok magatokat, értve vagyok?

A fiúk helyeslően bólogattak. Lucy érezte, hogyan szabadul fel a testében az adrenalin; már el akart indulni, hogy végre megnézhesse azt a Siratót. Ekkor azonban észrevette Newtot, aki közel sem tűnt annyira izgatottnak, mint a többség. Most kilépett és sorban kezet fogott Minhóval és Albyval.

- Sok sikert - mondta, majd megjegyezte. - Lehetőleg ebédre gyere vissza, Alby, tudod, hogy utálok főnök lenni.

- Túlélsz pár órát nélkülem - veregette meg a vállát Alby. - Figyelj oda azért a Zöldfülre, hogy ne okozzon gondot.

- Nem fog - szólt közbe Lucy. - Megbeszéltem vele.

Alby kicsit kétkedve pillantott rá, de úgy tűnt, inkább Thomasban nem hisz, mint benne. Lucy Newt felé fordult, hogy elköszönjön, de a fiú ekkor hirtelen átölelte, nem törődve azzal, mennyien látják.

- Gyere vissza, oké? - suttogta a fülébe.

- Mindenképp - ölelte vissza Lucy, majd elengedte és egy utolsó intés után ő, Minho és Alby kirohantak az Útvesztőbe.

Furcsa volt hármas fogatban futni. Minho vezetett, Alby volt a második, Lucy pedig hátvédként ügyelt arra, hogy ne támadhassa őket meg hátulról egy megbújó Sirató. Nem sok szó hangzott el közöttük, ahogy áthaladtak az Egyes zónába vezető kapun, de minél közelebb értek a Sziklához, annál jobban érezhetővé vált, hogy Alby sztoikus nyugalma is kezd átváltani izgatottságba. Végül mégsem kellett megvárnia, hogy a Hetes zóna újra elérhetővé váljon és megnézhesse a Lucy által megölt Siratót. Már ha ott volt még.

Ezt végiggondolva Lucyban felötlött a kérdés, hogy vajon a Sirató még mindig ott fekszik-e, ahol hagyták. Lehet, hogy a többi elvonszolta oda, ahová mindig járnak? Tényleg, nappal hová bújhatnak a Siratók? Hogy nem jutott ez még eszébe?

Még egy utolsó kanyar és már rá is fordultak a Szikla felé vezető folyosóra. Minho megtorpant, így Alby és Lucy is megálltak.

- Még mindig ott van - szólt.

Lucy kilesett Alby válla mögül és meglátta a dögöt, ami ugyanúgy feküdt a fal tövében, ahogy hagyták. Előrelépett, kettétörte a rudat és ismét elkészítette a gépfegyvert és a lándzsát.

- Nem árt az óvatosság - vonta meg a vállát a két fiú kérdő tekintetét látva.

Alby lassan előrelépett. Látszott az arcán az izgatottság és a mohóság. Nyilván kész volt rá, hogy az utolsó kis húscafatig szétszaggassa a Siratót, hogy lássa, mivel is álltak szemben majdnem két éven át. Lucy maga is úgy érezte, csak így értheti meg ezeket a szörnyeket, így szorosan a fiú nyomában haladt. Minho állt a legtávolabb, akit láthatóan a legkevésbé érdekelt a dolog; vagy talán csak megelégedett a távolról szemlélődő szerepével.

Alby elővett egy kést, ami nagyon hasonlított a Nyesőknél használatos csontvágóra. Mielőtt odaléphetett volna a Siratóhoz, Lucy felemelte a gépfegyvert tartó kezét, majd a lándzsát eldobta, ami ugyanúgy fúródott a szörnybe, mint tegnap. A lánc segítségével visszarántotta fegyverét, majd jelezte Albynak, hogy tiszta a levegő.

A sötét bőrű fiú először körbejárta a tetemet, szemével alaposan megvizsgálva az összes kiálló tüskét. Ezután megragadta az egyiket, majd felemelte a kést, de már nem jutott el odáig, hogy lesújtson vele.

A Sirató ugyanis ekkor hirtelen életre kelt: skorpiófarka olyan gyorsan mozdult, hogy Lucynak esélye sem volt reagálni. A tű azonnal Alby oldalába fúródott, aki felordított, majd összeesett.

- Alby! - kiáltotta Minho.

Lucy villámgyorsan előjött a válaszlépéssel: koncentrált, majd két kardjával azonnal támadásba lendült. A Sirató talpra állt, szörnyűséges hangot adva, és rögtön lendítette a farkát, hogy ismét szúrhasson. Lucy az egyik kardját minigunná változtatta és miközben a kardjával kivédte a támadást, több tucatnyi lövést adott le a szörnyre.

A Sirató nem hadakozott sokat. Kihúzta farkát a betonból, majd megfordult és elviharzott. Lucy azonnal térdre borult Alby mellett, aki szaporán lélegzett és a pólóját markolta a mellkasán.

- Alby! Alby, nézz rám, gyerünk! - pofozgatta a fiú arcát.

Minho is megérkezett, aki azonnal a szúrást vette szemügyre barátja oldalán.

- Nem tűnik halálosnak - mondta enyhén remegő hangon. - De vissza kell vinnünk, hogy megkapja az Ellenszert. - Csóválni kezdte a fejét. - Hogy a bökött életbe történhetett ez?

- Majd elgondolkodunk rajta, ha Alby már a Tisztáson lesz - söpörte félre a fejében felmerülő kérdések százait Lucy, miközben felcsatolta a rudat az övére. Minho és ő Alby hóna alá nyúltak, majd miután felemelték őt, elindultak visszafelé.

Azonban nagyon hamar problémába ütköztek, ugyanis Alby sokkal nehezebbé vált, miután engedett a fájdalomnak és elvesztette az eszméletét. Lucy és Minho minden erejüket megfeszítve küzdöttek, de épphogy beálltak egy ritmusba, mikor az egyik kanyar után szembetalálkoztak egy Siratóval.

- Francba! - káromkodott Lucy, miközben elengedte Albyt és előrelépett. Mondta volna, hogy Minho eközben menjen másik úton, de csak ez az út vezetett vissza a Tisztásra és ráadásként nem fértek bele kerülők, ugyanis egyre fogyott az idejük. - Maradj mögöttem!

Nem várta meg a választ; kettétörte a rudat, majd koncentrált és mikor a kard és a puska készen állt, támadott. Ugyanakkor feltűnt neki, hogy a Sirató egyszer sem próbálta megszúrni, hanem úgy viselkedett, mintha csak az útjukat akarta volna állni. Ezt alátámasztotta a tény, hogy tíz perc távolságtartás után egyszer csak sarkon fordult és eltűnt az Útvesztőben.

Lucy nem vesztegette az idejét. Visszarohant Minhóhoz, felkarolta Albyt és azonnal elindult. Ám alig érték el a Nyolcas zónába nyíló kaput, mikor nem egy, de két Sirató is útjukat állta. Lucy már sejtette, mire megy ki a játék, de nem érdekelte: mindent el kellett követnie, hogy Minho és Alby visszajussanak a Tisztásra.

Ám ahogy elhúzódott a harc és a Siratók mindent elkövettek, hogy a két fiú ne tudja kikerülni őket, bármennyire erőlködtek, Lucy már tudta, mi lesz ennek a vége.

Nem fognak visszaérni.