Lucynak semmi kedve nem volt kimászni az ágyból. A szendvicsek közül, amiket Newt hozott neki, csak egyet evett meg, azt is azután, hogy a fiú konkrétan könyörgött neki, így most a maradékkal szemezett, ahogy próbálta rászánni magát a felkelésre. Nem igazán aludt éjszaka, mégis alig várta, hogy kint lehessen az Útvesztőben és ne kelljen semmivel sem törődnie, csak a futással.

Igen ám, csak ahhoz előbb meg kellett mozdulnia.

Nyögött egyet, lerúgta magáról a takarót és felült. Tudta, hogy Minho hamarosan itt lesz, neki pedig indulásra készen kellene várnia, mégis alig bírta rávenni magát, hogy megmozduljon. Végül aztán az hajtotta előre, hogy nem akart ennyire gyengének mutatkozni Newt előtt, aki így is annyit aggódott érte, ami már az egészségtelen határait súrolta. Miközben felöltözött és összekészülődött, csakis arra ügyelt, hogy a gondolatai véletlenül se tévedjenek Ben közelébe.

Mire kopogtattak, már a késeit akasztotta fel az övére. Szorított egyet a copfján, majd kinyitotta az ajtót.

- Meg akartam kérdezni, hogy vagy - szólt Minho -, de látom, nem sokat aludtál.

- Hagyjuk inkább - csukta be maga után az ajtót Lucy és elindult Serpenyőhöz. - Hallottad, mi történt még?

- A lányra gondolsz? - kérdezte Minho, miközben a nyomába szegődött. - Ja, hallottam, Chuck nem bírta befogni tegnap vacsoránál. Állítólag a Zöldfül ismeri.

- Igen, ezt én is hallottam - dörzsölte meg a szemeit Lucy. El akarta mondani Minhonak az igazat, de nem akart itt a Tisztás közepén ráijeszteni mindenkire azzal, hogy mire veszik rá az Alkotók, így inkább csöndben maradt.

Serpenyő a szokásos módon köszöntötte őket, de Lucy érezte, hogy a Szakács fürkészve figyeli őt, mintha olvasni próbálna az arcáról. Sejtette, hogy ő is szívesen megkérdezné, hogy van, de nem erőltette a dolgot, amiért Lucy roppant hálás volt.

Ismét a Nyugati kapu felé vették az útjukat. Lucy kicsit már unta, hogy ennyiszer kell végigmennie a Nyolcas zónán, de Minho azt ígérte neki, hogy másnap már az Északi kapun fognak távozni, így nem zsörtölődött. Ahogy közeledett a kapunyitás időpontja, Lucy úgy nézett körbe egyre gyakrabban.

- Minden oké? - kérdezte Minho.

- Persze, csak... - Nem igazán akarta kimondani, mivel eléggé kínosnak érezte, plusz nem akart rossz gondolatokat ültetni Minho fejébe.

Sajnos úgy tűnt, a fiú így is kitalálta, mert elvigyorodott.

- Csak nem hiányolod a szőke hercegedet?

- Csak furcsállom, hogy nincs itt, ennyi az egész. Te is tudod, hogy az Átváltozásom óta mindig megvárja, míg elindulunk, mielőtt elkezdene bármi mással foglalkozni.

- Hiányzik neked - hajolt közel hozzá Minho, miközben tovább vigyorgott azon az idegesítő módon. - Na, csak nem kamuztál egy kicsit Chucknak? Ténylegesen tetszik neked egy bizonyos valaki...?

- Kár volt kinyitnom a szám - fordult Lucy a kapuk felé, véletlenül sem nézve Minho szemébe. Néha a falra tudott mászni a mindentudó hozzáállásától.

Szerencsére megmentette őt az idő, ugyanis a kapuk ekkor mind elkezdtek kinyílni. Lucy vetett még egy utolsó pillantást a Tisztásra - Newtnak továbbra sem látta nyomát -, majd mielőtt Minho megint megszólalhatott volna, kisprintelt az Útvesztőbe.

Nem adott esélyt a fiúnak arra, hogy átvegye az irányítást, ugyanis valahányszor Minho fel akart zárkózni mellé, mindig rákapcsolt. Tudta, hogy ez elég nagy hülyeség, de nem volt olyan hangulatban, hogy a nem létező szerelmi életéről beszélgessen, ráadásul a futás kitisztította a gondolatait, így nem tört rá a letargia sem Ben miatt.

- Lassíts már, bökött! - szólt rá Minho. - Nem lesz erőd a visszaútra!

Lucy kelletlenül visszavett a tempóból, de továbbra sem adta fel vezető szerepét. Áthaladtak az Egyes zónába vezető kapun, miközben néha lelassítottak felírni a változásokat, de egyszer sem álltak meg. Kellemes rutinban haladtak, ahogy az elmúlt hetekben. Lucy korábban ezt az időszakot használta arra, hogy átgondoljon dolgokat vagy szimplán kiürítse az elméjét és csak a testére koncentráljon. Most az utóbbi történt.

Lassan elértek a Szikláig, ami az utuk végét jelentette, egyúttal az ebédszünetet is. Azonban mikor ráfordultak a Szikla felé vezető folyosóra, Lucy megtorpant és kitárt karjával megállította Minhót is.

- Mi a...? - kezdte a fiú, de Lucy nem hagyta, hogy végigmondja.

- Sirató - mutatott előre, miközben lecsatolta a rudat az övéről.

Minho elsápadt, ahogy megtalálta a tekintetével, miről beszélt a lány. Nem sokkal előttük a fal tövében ott hevert egy Sirató teljesen mozdulatlanul. Skorpiófarka mellette húzódott végig, fémlábai úgy terültek szét, mint egy eltaposott póknak, de még így is a hideg rázta Lucyt, ahogy végignézett rajta. Kettétörte a rudat, majd az egyik feléből géppuskát, a másikból pedig lándzsát csinált, a végén lánccal. Hangtalanul indult el a Sirató felé.

- Mit művelsz? - ragadta meg a karját Minho.

- Meg kell néznem, halott-e - felelte Lucy. - Maradj szorosan mögöttem, de ha szólok, azonnal indulj vissza a Tisztásra.

- De...?

- Ne vitatkozz, csak csináld, amit mondtam!

Ellentmondást nem tűrő hangját hallva Minho csak határozatlanul bólintott, szemét le nem véve a Siratóról. Lucy visszafordult, fegyverét célra tartotta, miközben még közelebb araszolt. Jobb kezével lassan felemelte a lándzsát, majd eldobta.

Az nagy puffanással fúródott bele a szörnyetegbe, de a Sirató továbbra sem mozdult. Teljesen élettelennek tűnt. Lucy minden érzékszerve a maximumon pörgött, ahogy odasétált hozzá és kihúzta a nyálkás húsból a lándzsát. A lény erre se reagált.

- Szerintem halott - jelentette ki.

Minho erre szemmel láthatóan felengedett, de azért még mindig nem jött öt lépésnél közelebb. Lucy lassan körbejárta a tetemet, néha beleszúrva a Siratóba, készen arra, hogy ha kell, hátraugorjon. Bármit csinált, a Sirató nem mozdult.

- Mi történhetett vele? - kérdezte csak úgy vaktában. - Van itt még valami, amiről nem tudok és képes végezni a Siratókkal?

- Mi semmi mással nem találkoztunk - felelte Minho. - Ráadásul ez nem ugyanaz, amit te megöltél. Az a Hetes zónában volt, plusz levágtad a farkát, amiben a mérge volt.

- Ez több, mint fura - hátrált el Lucy a lénytől, de a fegyvereit még mindig készenlétben tartotta. - Vissza kell mennünk, Albynak erről mindenképp hallania kell.

- Viszont sietnünk kell, ha még meg akarjuk járni az utat oda-vissza - jelentette ki Minho. - Alby tutira meg akarja nézni.

Lucy bólintott, vetett még egy utolsó pillantást a Siratóra, majd befordult a sarkon és elkezdett teljes erejéből rohanni. Hallotta, hogy Minho is rákapcsol mögötte, de ő nem a fiúra koncentrált, hanem a saját légzésére. Visszaváltoztatta a rudat, összeillesztette a két felet, majd felcsatolta az övére, de ezzel a mozdulatsorral rengeteg időt veszített Minhóhoz képest, aki már jóval előtte járt.

- Menj! - kiáltotta, mikor látta, hogy a fiú visszafordul megnézni, ő merre jár. - Tudom az utat, menj!

Minho erre még jobban rágyorsított és Lucy hamarosan el is veszítette szem elől. Végül már nem hallott mást, csak a saját zihálását, és a fülében dobogó vért. Egyszer majdnem felbukott valamiben és lenézve látta, hogy Minho táskája volt az. Mielőtt pánikba eshetett volna, jobban megvizsgálta és látta, hogy a varrásnál elszakadt és a Futár valószínűleg nem állt meg, hogy felvegye. Szemforgatva tovább rohant, nem törődve a sajgó tüdejével és a zsibbadó lábaival.

Mikor ráfordult a Tisztásra vezető folyosóra, kicsit lelassított, hogy legalább levegője legyen beszélni, mire visszaér. Ahogy közeledett, látta, hogy Minho nem jutott tovább három lépésnél, és hogy két ember társaságában épp a földön ült és ivott. Lucy átfutott a kapun, majd odasétált hozzájuk és a táskát nekidobta a fiú fejének, aki erre az egész vizet az arcára öntötte.

- Ha még egyszer keresztülesek a kibökött táskádon - zihálta -, esküszöm, hogy kizárlak éjszakára.

- Vettem főnök - reagált a fenyegetésre Minho, miközben kikereste a vizét és inni kezdett, mint a gödény.

Lucy a térdére támaszkodott, csak intve egyet Albynak és Thomasnak, akik társaságot adtak Minhonak, mivel épp azzal volt elfoglalva, hogy valami levegőt szívjon a tüdejébe.

- Elárulnátok végre, mi a fene folyik itt? - kérdezte Alby egyre türelmetlenebbül. - Mit kerestek itt idő előtt?

Minho kérdő tekintettel Thomasra mutatott.

- Nincs gond - válaszolta Alby. - Nem érdekel, mit hall a bökött. Csak mondd!

Minho felállt és nekitámaszkodott a falnak. Látszott, hogy őt is megviselte ez a sprintfutás több kilométeren keresztül. Thomas úgy nézett ki, mint aki mindjárt szétrobban a kérdéseitől, Alby pedig csak kérdőn meredt rájuk.

- Találtunk egy dögöt - mondta Minho.

- Mi? - vonta fel a szemöldökét Alby. - Milyen dögöt?

- Egy döglött Siratót - zihálta Lucy. - Pár kilométerre innen, a Sziklánál. Nem én öltem meg, már halott volt, mire odaértünk.

Thomas csak kapkodta a fejét, Alby ellenben olyan arcot vágott, mintha azt ígérték volna neki, hogy szárnyat növeszthet és elrepülhet.

- Találtatok egy döglött Siratót - ismételte kétkedve.

- Elég lassan fogod fel - motyogta Minho.

Alby kinézett a folyosókra, majd vissza rájuk.

- Akkor miért nem hoztátok ide?

Minho félig horkantott, félig nevetett.

- Te rájársz Serpenyő itókájára? A dög van vagy fél tonna. És még akkor sem érnék hozzá, ha cserébe itt hagyhatnám ezt a helyet.

- Tízen se bírnánk el - tette hozzá Lucy.

- Hogy néz ki? - záporoztak tovább Alby kérdései. - Fémtüskék állnak ki belőle? Mozgott még? Nyirkos volt a bőre? Megvolt a fullánkja?

- Igen, nem, nem tudom és igen - felelte Lucy. - Megszurkáltam párszor és meg se mozdult. Nagyon fura az egész.

- Fura? - ismételte Alby meglepetten.

- Figyelj, fáradtak vagyunk, mindjárt éhen veszünk, én még egy napszúrást is összeszedtem - szólt közbe Minho. - De ha most akarod megnézni, még meg tudjuk járni az utat, mielőtt bezárulnak a falak.

Alby az órájára nézett.

- Inkább várjunk holnap ébresztőig.

- Ez a legbölcsebb dolog, amit a héten tőled hallottam - tápászkodott fel Minho, megpaskolta Alby vállát, majd a táskáját felkapva, bicegve elindult a Tábor felé. - Jössz, Lucy?

- Mindjárt - lihegte Lucy -, csak kifújom magam és megyek.

Minho bólintott, majd tovább bicegett a konyha felé. Lucy továbbra is a térdére támaszkodott, miközben próbálta lecsillapítani őrülten dobogó szívét. A gyomra mintha kilyukadt volna: most bánta igazán, hogy majdnem huszonnégy órája nem evett rendesen.

Alby hirtelen Thomas felé fordult.

- Ha tudsz valamit, amit nem mondasz el nekem...

- Alby, nyugodj már meg - egyenesedett fel Lucy, esélyt se adva Thomasnak a válaszadásra. Bár még mindig égett a tüdeje és úgy érezte, mindjárt elájul, összeszedte minden maradék erejét és egyenesen Alby szemébe nézett. - Hidd el, tudom, milyen érzés ez. Karnyújtásnyira vagy a választól, előtted vannak a darabok, de nem tudod összerakni belőlük az egészet. Amióta átváltoztam, minden éjjel foszlányokat látok a múltamból, villanásokat, amikből semmit sem tudok kihámozni, és ez az őrületbe kerget. Mindenemet odaadnám, hogy segíthessek nektek, de nem tudok, Thomas meg végképp nem. Három napja van itt, nem ért semmit, te meg folyamatosan faggatod, amitől ő egyre ellenségesebb lesz, és még inkább nem akar majd szót fogadni. Hagyd, hogy én foglalkozzak vele. Megígérem, hogy ha valamit megtudunk, az első leszel, akinek szólunk. De addig nem tehetsz mást, csak megpróbálhatod egyben tartani a fiúkat, hogy ne zuhanjanak szét. Szükségük van a vezetőjükre, az erőskezű Albyra. Foglalkozz velük, Thomast pedig bízd rám.

Alby pislogás nélkül meredt rá, és most először nézett ki úgy, mint aki képtelen megszólalni. Lucy lába remegett a megerőltetéstől, de nem volt hajlandó engedni a fáradtságnak, hanem végig kitartóan a fiú szemébe nézett. Érzések egész kavalkádját olvasta ki a sötétbarna szemekből, de ami a leginkább meglepte, az az egyre növekvő tisztelet volt.

Végül Alby összeszedte magát és így szólt:

- Rendben van - egyezett bele, mire Lucy szeme elkerekedett. Nem gondolta volna, hogy Alby belemegy.

- Tudom, hogy az Átváltozás kemény - folytatta a fiú -, és azt is látom, hogy messze te viseled a legjobban a többi bökött közül. És azt hiszem, azzal, amit eddig tettél értünk, elérted, hogy megbízzak benned. Ne kelljen csalódnom.

- Nem fogsz - biztosította Lucy.

Alby bólintott, majd Thomas felé fordult, aki mindeddig csöndben állt, ami ellenkezett azzal, ahogy a többiek eddig vélekedtek róla. Kicsit tartózkodóan várta Alby szavait.

- Hallgass Lucyra. Bármit mond, te engedelmeskedsz, megértetted? Többet látott, mint azt te valaha is el tudnád képzelni és elvárom, hogy még ha senki másra nem vagy hajlandó figyelni, az ő szava szentírás legyen a számodra. Ne kelljen megbánnom az előzékenységemet, fogtad Zöldfül?

- Igen - felelte Thomas halkan.

Alby ezután megfordult és szó nélkül távozott. Amint hallótávolságon kívülre ért, Lucy összeesett.