Lucy jobban gyűlölte az Alkotókat, mint korábban bármikor.

Ez túlságosan szervezett volt ahhoz, hogy a Siratók maguktól hozakodjanak elő vele. Nyilvánvaló volt, hogy az a „döglött" példány is csak arra várt, hogy valaki puszta kézzel megfogja és megszúrhassa az illetőt. Aztán a visszaúton annyi Siratóba futottak bele, amennyi nappal erősen abnormálisnak tűnt. A szörnyek ugyanis mindig eltűntek egy idő után, de mindig feltartották őket, hogy biztosan kifussanak az időből és ne érjenek vissza kapuzárásig. Ez akkor vált kínosan egyértelművé, amikor már alig pár kanyarra voltak a főfolyosótól, de már csak öt percük maradt és már Siratók se jelentek meg.

- Rohadt... szemét... mocskos szörnyek! - káromkodott Lucy folyamatosan, miközben újra ráfogott Alby karjára a nyaka körül. Percek óta mást sem csinált csak szidott mindent, amit tudott. - Esküszöm, ha meglátom őket, mindet megölöm és élvezni fogom!

- Hagyj nekem is párat - zihálta Minho. Igyekezett annyit átvenni Alby súlyából, amennyit tudott, csakhogy Lucyt kímélje, de a lány nem hagyta, hogy Minho cipelje egyedül a tisztársukat. Bár fáradt volt és minden izma sajgott a kimerültségtől, nem volt hajlandó feladni. Sem most, sem később.

Hallotta a nagy robajt a távolban. Tudta, hogy ez mit jelent. A falak már záródtak. Nem fognak visszaérni.

Ám ez kicsit sem érdekelte. Majd akkor fogja elhinni, ha megtörtént, és majd akkor kezd el gondolkozni rajta, hogyan is éljék túl az éjszakát. Merthogy harc nélkül nem fogja megadni magát, az biztos volt.

Ráfordultak az utolsó folyosóra és a legszívszorítóbb látvány tárult eléjük, amit Lucy csak el tudott képzelni. A távolban a fal már javában haladt a zárónyílások felé, hogy reggelig bezárja a kaput. Ám amögött a Tisztás összes lakója összegyűlt és a folyosót bámulták. Nyilván vártak rájuk. Ki tudja, mennyi ideje állhattak ott?

- Megszúrták! - kiáltotta oda nekik Minho rekedten. Lucy már ahhoz is gyenge volt, hogy hangot adjon ki. Olyan gyorsan haladtak, amennyire csak tudtak, de most már csak abban az esetben érhettek volna be, ha otthagyják Albyt. Viszont ezt nem volt hajlandó megtenni. Nem azok után, ahogy a fiú végre megbízott benne.

A fiúk kiabálni kezdtek, bíztató szavakat üvöltöttek, de Lucy nem figyelt rájuk. Ő csakis az arcukat nézte. Ott volt Thomas, aki kigúvadt szemekkel bámult rájuk, mellette Chuck, aki zokogva kiabálta a saját mondanivalóját, Gally, aki minden eddigi ellenére aggódva pislogott, Serpenyő, Winston, Adam, Zart, Clint, Jeff, Billy, Jackson, Dave, Hank... Egy arcot nem látott, de hamarosan az is feltűnt a tömegben.

Newt szeme vörös volt a sírástól, rémülten tátotta el a száját, ahogy őket figyelte. Bár bőven aggódhatott volna a saját helyzetük miatt is, Lucyt abban a pillanatban jobban érdekelte, hogy Newt mennyire össze van törve. Ez egyszerűen nem volt rendjén. Valahogy sikerült mosolyt erőltetnie az arcára, miközben a tekintetét a fiúéba fúrta és igyekezett minden mondanivalóját belesűríteni abba a pillantásba.

Minden rendben lesz, üzente némán. Visszajövök.

A kapu már majdnem bezárult, elzárva az egyetlen útjukat a Tisztásra, mikor Lucy olyat látott, amitől elállt a szívverése. Még fel sem fogta és már vége is volt.

A záródó falak kis résén egyszer csak Thomas átverekedte magát és kilépett az Útvesztőbe. A falak bezárultak mögötte, csattanásuk visszhangja egy bolond nevetéseként visszhangzott. Azután néma csend borult rájuk. Lucy és Minho egyszerre borultak térdre, lefektetve Albyt a hideg kőre. A fiú nyöszörgött, szaporán lélegzett, a bőre pedig rohamosan vesztett a színéből. Ám legalább nem volt magánál, hogy érezze a fájdalmat. Jobb is volt ez így. Különben a saját kezével fojtotta volna meg Thomast.

A fiú nekitámaszkodott a mögötte húzódó falnak és úgy tűnt, most fogta csak fel igazán, mit tett. Kerekre nyílt szemmel nézett rájuk.

- Gratulálok - lihegte Minho. - Épp most ölted meg magad.

- Minho - nézett rá figyelmeztetően Lucy. A kezére támaszkodott, és nagyokat lélegzett, hogy az izmai minél hamarabb működésre készek legyenek. Új élete eddigi legkomolyabb próbatételével állt szemben: túl kellett élnie egy éjszakát az Útvesztőben.

- Nem, Lucy - mondta Minho. - Azt hiszi, bátor tett volt kijönni ide. Most ő is éppúgy megölte magát, mint mi.

- Idefigyelj - ült fel Lucy. - Az egyik legjobb barátom vagy, de ha nem hagyod abba ezt a beszédet, esküszöm, felképellek.

- Minek áltassam hiú reményekkel?

- Szóval feladod? - kérdezte Lucy, miközben ellenőrizte Alby pulzusát. Ám villámló tekintete végig az Elöljárót vizslatta. - Ennyi, nem értünk vissza és már fel is adod? Ennyi tellett attól a Minhótól, aki a legelső pillanattól kezdve hitt bennem? Aki akkor is mellettem állt, mikor senki más? Nem hagyom, hogy feladd, megértetted? Elég barátot vesztettem már el. Ha önmagad miatt nem is akarsz küzdeni, küzdj értem! Érek neked ennyit, Minho?

Minho nem válaszolt, csak elfordította a fejét. Thomas eközben lassan odasétált hozzájuk és letérdelt Lucy mellé, hogy jobban szemügyre vehesse Albyt.

- Mi történt vele?

- Szerinted? - vetette oda neki Minho. - Megszúrták.

- De hogyan?

- A Sirató, amit halottnak hittünk, nem volt az - foglalta össze tömören Lucy. - De majd elmesélem akkor, ha ismét a Tisztáson leszünk, rendben? Most inkább arra fókuszáljunk, hogyan éljük túl az éjszakát.

Minhón látszott, hogy mondana valamit, de inkább visszafogta magát.

- Túl fogja élni? - kérdezte most Thomas.

- Nem tudom - rázta a fejét Lucy. - Fogalmam sincs, meddig bírja az Ellenszer nélkül. Az egyetlen esélye, ha mi figyelünk rá.

- Mit tervezel? - kérdezte Minho. - Hogy ha majd idejön szép sorban az összes Sirató, mindnek nekiesel?

- Ha kell, igen - vágta rá Lucy. - Nem vagyok hajlandó feladni harc nélkül. Ha így is, úgy is meghalok, annyi Siratót akarok magammal vinni, ahányat csak tudok. És nem vagyok hajlandó végignézni, hogy a barátaim a szemem láttára halnak meg. Többet nem.

Egyik fiú se tudott mit mondani erre. Lucy ismét lenézett Albyra. A fiú mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, bőrén izzadtságcseppek csillogtak. Nem úgy nézett ki, mint aki sokáig húzza.

Eközben rohamosan sötétedett. A nap szinte már teljesen lebukott és az Útvesztő falai a sötétben sokkal fenyegetőbbnek hatott. Lucy minden egyes borostyánindában Siratót látott.

- Nem tudunk felmászni az indákon? - kérdezte hirtelen Thomas.

- Ó persze, mert ez még senkinek sem jutott eszébe! - gúnyolódott Minho. - Te teljesen hülyének nézel minket?

- Minho, nyugodj már le! - förmedt rá Lucy.

- Nem, nem nyugszom le! - kiabálta a fiú. - Csak rontotok a helyzeten a reménykedéssel! Egyikőtök sem ért semmit! Senki sem élt túl egy éjszakát az Útvesztőben! Mi már halottak vagyunk, érted? Halottak!

Lucy áthajolt Alby fölött és teljes erejéből pofon csapta Minhot. A csattanás kísértetiesen visszhangzott a folyosókon. A fiú kerekre nyílt szemekkel nézett vissza rá, miközben Lucy megragadta a pólóját és maga felé fordította.

- Szedd már össze magad! - kiabálta az arcába. - Elfelejtetted, mire vagyok képes? Én voltam az első, aki megölt egy Siratót! Eddig még senki sem ragadt kint, aki képes volt arra, amire én, ugye? Honnan tudod, hogy reménytelen? Honnan tudod, hogy nem érdemes próbálkozni? A többiek várnak ránk, hallod? Ott várnak a fal túloldalán, reménykednek, hogy képesek leszünk megcsinálni! Mégis hogy nézhetnék a szemükbe, ha egyszerűen csak feladnám azok után, amit értem tettek? Nem fogok ezen a helyen meghalni, amíg nem értem meg, miért történt mindez és nem fogom hagyni, hogy te vagy Alby vagy Thomas meghaljon, megértetted? Nem hagyom!

Minho pislogás nélkül meredt rá. Lucy elengedte, majd zihálva visszaült a lábára, miközben kisöpörte a haját a szeméből. Thomas felé fordult, aki tátott szájjal figyelte az eseményeket. Lucy kinyitotta a száját, de ekkor furcsa zaj ütötte meg a fülüket, így mindannyian odakapták a fejüket.

Az Útvesztő mélyéről jött a hang és Lucy rögtön tudta, mi ez. A Siratók visszajöttek és most már teljes létszámban fognak rájuk vadászni. Remegett a keze, de ökölbe szorította. Félt, de nem a saját életét féltette.

Minho felállt, az arcát alig lehetett kivenni a sötétben. De amikor megszólalt, a hangjából kiérződött, hogy retteg.

- Külön kell válnunk, ez az egyetlen esélyünk. Ne álljatok meg, semmiképp ne álljatok meg.

Ezzel sarkon fordult, és mielőtt Lucy bármit is mondhatott volna, elszaladt. Pillanatokon belül elnyelte az Útvesztő és a sötétség.

- Mi a...? - tátogott Thomas.

- Két évet élt le abban a tudatban, hogy ha összefut egy Siratóval, akkor vége - magyarázta lemondóan Lucy. - Egyszerűen fél. Csak abban bízom, hogy a rutinja elég lesz ahhoz, hogy elkerülje őket.

Bármilyen furcsa, nem ítélte el Minhót azért, hogy elrohant. Lucy tudta magáról, hogy képes harcolni, és ez erőt adott neki, de Minho még mindig ugyanaz volt, aki eddig. Neki nem volt különleges képessége. Talán ezért is pánikolt be ennyire.

- Van olyan hely, ahol el lehetne rejteni? - kérdezte most Thomas. Arca beleveszett a sötétségbe. - Bármi?

Lucy megrázta a fejét.

- Itt maradhatnánk, de a Siratók nagyon gyorsan megtalálnának. Egy ideig fel tudnám tartani őket, de mivel fáradt vagyok és valószínűleg sokkal többen lennének, mint amennyivel én valaha találkoztam, egy idő után átjutnának rajtam és akkor mindhármunkkal végeznének. Minhónak igaza van abban, hogy csak úgy lehet esélyünk, ha mozgásban maradunk. Ám Alby csak lelassítana minket.

Meglepődött azon, milyen tárgyilagos a hangja. Olyannak érezte önmagát, mintha csak egy gép beszélne, ami számba venné az összes lehetséges stratégiát és végül a legkevesebb áldozattal járó döntést hozná meg. A legtöbb esélyük akkor lehetne, ha el tudnák rejteni Albyt, de Lucy egy olyan helyet sem tudott az Útvesztőben, ahol az eszméletlen fiú biztonságban lehetett volna.

- Várj egy percet... - motyogott Thomas, majd egyre hadarva folytatta. - A Siratók tudnak falat mászni?

- Öhm... igen, de nem nagyon jellemző rájuk. Normál esetben a földön közlekednek.

- Akkor ez lehet az egyetlen esélyünk. - Lucy hallotta, hogy Thomas felállt, majd odasétált a fal egyik sűrűn benőtt részéhez. Leszakította az alsó részét, majd folytatta egészen addig, míg az inda vége el nem tűnt a magasban. Úgy tűnt, még tartja magát.

- Minek akarsz felmászni? - kérdezte Lucy. - Még ha fel is jutnál, onnan hova mennél?

- Nem akarok felmászni, csak azt próbálom, elbírja-e egy ember súlyát - felelte Thomas. - Ha elég magasra húzzuk Albyt, szerinted a Siratók elmennek alatta anélkül, hogy észrevennék?

Lucy pár másodpercig pislogás nélkül meredt a fiúra, majd egyre növekvő lelkesedéssel felpattant.

- Thomas, ez zseniális! - lelkendezett. - Bár nincs garancia, de ez még a legjobb terv, amivel előrukkolhattál.

A zörgés és fémes kattogás egyre közelebbről hallatszott. Nem volt vesztegetnivaló idejük.

- Rendben, csináljuk - állt fel újult erővel Lucy és odasietett Thomashoz, hogy segítsen neki a terve kivitelezésében.

Leszakítottak még néhány indát, amiket Lucy elég erősnek ítélt ahhoz, hogy elbírjak Alby súlyát. Ezekből Lucy villámgyorsan egyetlen hosszú kötelet készített, miközben Thomas odahúzta hozzájuk Albyt. Ezután áttekerték a fiú hóna alatt a kötelet, majd rögzítették a rögtönzött hámot a fiú mellkasán. Lucy a kötél másik végét rátekerte a derekára, majd elkezdett felfelé mászni. Szinte teljesen kizárta a Siratók hangját, csakis a feladatára koncentrált. Mikor elég magasra jutott, egy sűrű borostyánnal benőtt részen az indákat gyorsan átszabta, hogy egy erős hurkot készítsen belőlük, amit csigának használhatnak majd. Aztán mikor ezzel kész volt, leoldotta magáról Alby kötelét, átvetette a hurkon és addig húzta át, amíg meg nem feszült.

- Oké, megvan - szólt alulról Thomas. Lucy elindult lefelé, de tudta, hogy most jön még a neheze. Fel kell húzniuk Albyt a magasba, mielőtt a Siratók ideérnének.

Gyorsan leugrott, majd szólt Thomasnak, hogy elkezdheti húzni. A fiú nyögéseiből ítélve minden erejéből húzta az indát, de Alby alig mozdult meg fölfelé. Mikor Lucy nagy nehezen felállította a fiút, gyorsan odasietett Thomashoz és együttes erővel kezdték felfelé húzni a tisztársukat.

Lucy arra jött rá, hogy egyre jobban hozzászokik a szeme a sötétséghez, ugyanis már ki tudta venni Alby alakját a borostyán előtt, ahogy egyre jobban kúszik fölfelé. Ő és Thomas minden erejüket beleadták, de a fiú nagyon kínkeservesen lassan haladt. Közben a Siratók egyre közelebb és közelebb értek, de úgy tűnt, még nem tudják, hogy itt vannak, mert hallás alapján elég komótosan mozogtak. Talán lesz annyi idejük, hogy befejezzék a munkát.

Ahogy Alby egyre feljebb és feljebb jutott, úgy növekedtek Lucy reményei arra, hogy a Tisztás vezetője akár túl is élheti. Bár még mindig ott volt a kérdés, hogy meddig bírja az Ellenszer nélkül, de ha a Siratók nem néznek fel, biztosan nem fogják észrevenni. Mikor nagyjából tizenöt méter magasan járt, Lucy zihálva így szólt:

- Nem tudom tovább húzni - mondta. A karizmai már szinte sikítottak a kíntól, a lábai is remegtek, és a keze is csúszott már az indán.

- Oké, szerintem elég magasan van - zihálta Thomas is, majd lépésről lépésre közelebb húzódtak a falhoz (ügyelve rá, hogy a kötél mindig feszes maradjon), és miközben Thomas megtartotta a fiút, Lucy rögzítette alul a kötelet a körülötte lévő indákban.

- Rendben - húzódott hátra. - Lassan engedd el.

Thomas fokozatosan engedte ki a kezéből a kötelet, így az alsó indák fokozatosan vették át a terhelést. Mikor a fiú végleg elengedte és az inda megfeszült, Alby kicsit lejjebb csúszott, de úgy tűnt, fönt fog maradni.

- Mi mindent megtettünk - zihálta Lucy, miközben pacsizott egyet Thomasszal. - Szép volt, Thomas.

- Nem tesz semmit - felelte a fiú. - Most mi lesz?

- Most követsz engem és nem mozdulsz mellőlem, oké? - nézett rá szigorúan a lány. - A legtöbb esélyed akkor van, ha velem maradsz. A főfolyosókon kell maradnunk, azok nem szoktak megváltozni éjjel, így elkerülhetjük, hogy csapdába essünk. A Siratókat meg bízd rám.

Thomason látszott, hogy mondana valamit, de inkább csendben maradt. Bólintott, mire Lucy lecsatolta a rudat az övéről és elindult befelé az Útvesztőbe, egyenesen a Siratók irányába. Néha megpillantottak piros fényeket, amik bizonyára késlegyek voltak, de Lucy nem szentelt nekik sok figyelmet. Most az volt a feladatuk, hogy elcsalják a Siratókat Alby közeléből, és ehhez pont a karjaikba kellett szaladniuk. Látta, hogy Thomas mennyire retteg, de az, hogy a fiú nem tágított mellőle, bizonyította, hogy vakon bízik az erejében.

Nem hagyhatta cserben. Sem őt, sem Albyt.

Elértek az első elágazáshoz, és balra fordulva látták, hogy a Sirató pont feléjük tartott. Még nem vette észre őket, de Lucy tudta, hogy ez csak másodpercek kérdése.

- Készülj fel - suttogta. - Most rohanni fogunk.

A rúdból egy egyszerű pisztolyt készített, amivel megcélozta a Siratót és lőtt. Az energialövedék telibe találta az undorító, nyálkás bőrt, mire a lény szörnyű visítással előreiramodott. Lucy és Thomas sarkon fordultak és futni kezdtek az ellenkező irányba. Mindkettejükben zúgott az adrenalin, hallották, hogy a Sirató milyen közelről követi őket, de nem lassítottak. Lucy rutinszerűen vette a kanyarokat, Thomas pedig sosem szakadt le mögüle. Csak a zihálásuk és a Sirató visítása, valamint fémes lábainak csattogása törte meg a csendet. Ám az egyik kanyar után olyan látvány tárult a szemük elé, amitől megtorpantak.

Három Sirató tartott feléjük, tüskéikkel a követ tépve.