- Lucy! Hé, Lucy, ébredj fel!

Lucy épp akkor nyitotta ki a szemét, mikor Thomas elfordult tőle és nagy levegőt vett, nyilván, hogy segítséget hívjon. Még csak az kellett volna, hogy az egész Tisztás idecsődüljön valami semmiségért, ráadásul Newt is megint aggodalmaskodni kezdene...

- Nehogy kiabálni kezdj nekem - nyögte ki nagy nehezen. - Nem kell a frászt hozni mindenkire.

- De hát elájultál! - vágott vissza Thomas. - Ha nem kaplak el, a fejedet is beverted volna a betonba.

Lucyban ekkor tudatosult, hogy Thomas karjaiban fekszik. Megnyugtatóan ismerős volt neki a helyzet, mintha Newt tartotta volna.

- Valószínűleg csak leesett a vércukrom - mondta, miközben megdörzsölte a halántékát. - Nem sokat ettem az elmúlt nap és ez a rohanás is betett. Felsegítenél?

Thomas vacillált pár pillanatig, majd felültette Lucyt és a karjainál fogva talpra állította. Kicsit instabilnak érezte magát, de megállt a saját lábán, így elindult a konyha felé, hogy kerítsen valami ennivalót. Lehetőleg kiadósat. Viszont arra nem számított, hogy Thomas nem fogja elengedni és végig úgy fogja kísérni, mintha bármikor újra összeeshetne.

- Jól vagyok, Thomas - mosolygott a fiúra. - Most már elengedhetsz, tudok menni a saját lábamon.

- Biztos? - kérdezte Thomas határozatlanul. - Nagyon sápadt vagy.

- Csak pihennem kell és enni pár falatot, ennyi az egész - biztosította. - Estére már olyan leszek, mint újkoromban.

- Hát jó...

Thomas elengedte, és Lucy egyből megérezte, mennyit is segített neki a fiú támogatása. Azonban nem volt hajlandó kimutatni a gyengeségét, így ingatag léptekkel folytatta tovább az útját Serpenyőhöz. Mikor megérezte a levegőben a rostélyos illatát, összefutott a nyál a szájában. Ám mikor elért a konyhába, nem az Elöljárót találta ott, hanem Dave-t, egy másik Szakácsot.

- Szia! - köszönt kedvesen, mire Dave arca pirospozsgás lett. - Bocs, tudom, hogy nem szoktam itt ebédelni, de nyilván hallottad, hogy...

- A döglött Sirató? - szakította félbe Dave. - Igen, már az egész Tisztás tud róla. És persze, hogy kaphatsz enni, mindjárt kerítek neked valamit.

- Nem baj, ha a Zöldfül is kap egy tányérral? - mosolygott továbbra is Lucy. - Kicsit feltartottam, az az igazság, ezért nem tudott jönni a többiekkel.

- Ö... persze, semmi probléma - felelte Dave és két perc múlva már ki is adta nekik a két tányért a még meleg rostélyossal, krumplipürével és zöldbabbal.

- Köszönöm, örök hálám! - köszönt el Lucy, majd elvezette Thomast az egyik félreeső asztalhoz, távol a kíváncsi tekintetektől.

- Úgy látom, megvannak az előnyei annak, ha az illető lány - jegyezte meg Thomas, miközben nekiállt enni.

- Fogalmazzunk úgy, hogy a kedvesség sokkal célravezetőbb a követelőzésnél - helyesbített Lucy. - Olyannyira hozzászoktak ehhez a túlélési viselkedésmódhoz, hogy néhány kedves szóval már nem is tudnak mit kezdeni.

- Nagyon ügyesen csinálod - mondta Thomas. - Úgy értem, ahogy megvédtél Albytól - ezért amúgy kösz - és ahogy kezelsz mindenkit...

- Volt két hónapom beletanulni. De ez nem volt mindig így. Nagyjából azóta van valami hatása a szavaimnak, hogy Futár lettem.

- Jó is, hogy szóba hozod - kapott a szaván Thomas. - Hogy lettél Futár? Úgy értem, mit kellett csinálnod ahhoz, hogy az legyél?

- Hát...

Lucy hirtelen nem tudta, mit mondjon. Nem volt különösebben titok a képessége, de gőze sem volt, hogy magyarázza el egy Zöldfülnek, hogyan is működik. Chucknak sem mesélt soha róla egészen addig, míg az a Sirató ki nem rongyolt az erdőből. Reménykedett benne, hogy Thomasnak nem kell majd látnia harc közben.

- Az én esetem különleges - mondta végül. - Nekem van egy kis extra képességem, amivel könnyebben szembe tudok szállni a Siratókkal.

- Képesség? - ismételte Thomas és megállt a kezében a villa. - Miféle képesség?

- Nem tudom elmagyarázni. Ez is olyan, mint a Sirató: amíg nem látod a saját szemeddel, nem tudod felfogni, milyen igazából.

Thomas lassan bólintott. Úgy tűnt, egyelőre elengedte ezt a témát és inkább visszatért a Futárokhoz.

- Mit kell csinálnom, hogy Futár legyek?

Lucyt úgy meglepte a kérdés, hogy majdnem félrenyelt. Válaszra nyitotta a száját, de ekkor meghallotta, hogy valaki a nevén szólítja.

- Lucy! Hé, Lucy!

Oldalra nézett és látta, hogy Chuck rohant feléjük lélekszakadva. Mikor lelassított és végül megállt az asztaluk előtt, jó néhány másodpercbe telt, mire meg tudott szólalni.

- Jó, hogy... itt vagy te is, Thomas...

- Mi az, Chuck? - kérdezte Lucy, miközben a vállára tette a kezét. Ritkán látta őt ilyen izgatottnak.

- Ben... Ben... még él.

Lucy úgy érezte, mintha leöntötték volna egy hordó jeges vízzel. Thomas felpattant.

- Micsoda? - tátogta döbbenten.

- Nem halt meg. A Zsákolok elmentek érte... a nyílvessző az arcába fúródott, az agya nem sérült meg... a Kóroncok rendbe hozták.

- Te szórakozol velem - hebegte Thomas falfehéren. - Láttam...

Lucyban ekkor tudatosult, hogy Thomas szemtanúja volt Ben lelövésének. Gyászában nem is gondolt erre, csupán a saját kudarcával törődött. Most azonban úgy érezte, mintha visszakapta volna elpuskázott lehetőségét.

- Én is - mondta Chuck. - Bezárták a Dutyiba, és a fél feje be van fáslizva.

- A Dutyi? Miről beszélsz?

- A Dutyi - szólt közbe Lucy, most először, mióta Chuck elárulta, hogy Ben él. Az ujjával mutatta az irányt. - Ez a börtönünk a Tábortól északra.

- Olyan gyorsan bevágták, hogy a Kóroncok odabenn látták el - mesélte Chuck.

Lucynak egyre több részlet rémlett fel arról, mi is történt egész pontosan. Ben felébredt az Átváltozásból, majd megkereste Thomast és rátámadt. Ez még drasztikusabb változás, mint amit Gally produkált. Lucy sosem tudta volna elképzelni, hogy Ben képes lenne akár a légynek is ártani.

- Mi lesz most vele? - kérdezte csöndesen.

- Már megvolt az Elöljárók gyűlése, és úgy tűnk, egyhangú határozatot hoztak. A végén Ben azt fogja kívánni, bárcsak jó helyen találta volna el az a nyílvessző.

Lucyban meghűlt a vér.

- Ugye nem...?

- De - felelte Chuck. - Kitoloncolják. Ma este, mert megpróbálta megölni Thomast.

- Tessék? - pattant fel Lucy. - Ben nem csak megtámadta, de meg is akarta ölni?

- Te nem is tudtad? - csodálkozott Chuck. - Azt hittem, már mindenki hallott róla.

Mivel Lucy nem reagált semmit, csak meredt maga elé, Chuck megfordult és elszaladt, talán hogy másoknak is elmondja az izgalmas hírt.

- Kitoloncolják? - ismételte Thomas kérdőn. - Az mit jelent?

- Majd este meglátod - mondta Lucy. - Ne haragudj, de... Nekem most meg kell néznem Bent...

- Azt nem ajánlanám.

Lucy hirtelen megpördült és Newttal találta szemben magát. A szőke fiú még sosem vágott ennyire borúlátó arckifejezést.

- Hogy érted?

Newt úgy tűnt, nem találja a szavakat. Végül óvatosan csak ennyit felelt:

- Emlékezz rá olyannak, amilyen ezelőtt az egész előtt volt. Elég lesz a Kitoloncolásnál látnod.

- De Newt, Ben a barátom! Hadd beszéljek vele...!

- Luce - szakította félbe Newt komoran. - Ne tedd ezt még nehezebbé önmagad számára. Kérlek.

Olyan őszintén könyörgő volt a tekintete, hogy a lány végül belement, hogy nem keresi fel Bent. Este pedig rájött, hogy ez volt az egyik legjobb döntés, amit hozhatott.

Alby fél órával a záróra előttre mindenkit összehívott a Keleti kapuhoz. A lemenő nap sugarai még látszottak az égen. A most visszaérkező Futárok még tettek egy látogatást a Térképszobába, Minho pedig csatlakozott hozzájuk, nyilván, hogy elmondja nekik, mi fog történni. Lucy Thomas és Chuck között állt, és keresztbefont karral várakozott.

Nem tudta, mire számítson. Ugyan itt tartózkodása alatt már volt egy Kitoloncolás, de ő akkor sokkosan feküdt a Táborban azon igyekezve, hogy kiheverje Justin tetteit. Akkor megkönnyebbülést érzett, hogy soha többé nem kell látnia a fiút, de Ben esetében más volt a helyzet. Őróla az volt az utolsó emléke, hogy Gally és Jeff elviszik a Táborba, hogy beadják neki az Ellenszert.

- Hozzátok elő! - kiáltotta Alby, kiszakítva a gondolatmenetéből. Leengedte a karját és a Dutyi felé fordult, ahonnan három srác húzott egy negyediket a földön.

Ahogy közelebb értek, látta, hogy Billy és Jackson érkeznek a Zsákolók Elöljárójával és Bent vonszolták maguk mögött. Lucy alig ismert rá. A ruhái cafatokban lógtak rajta, fél arcát és fejét vastag, véres kötés borította. Szeme félelemtől tágra nyílva meredt a világra, ám volt benne valami állatias, amitől Lucyt kirázta a hideg.

- Newt - mondta Alby jóval halkabban. Ha Lucy nem lett volna olyan közel, meg se hallja. - Hozd a Rudat.

Newt biccentett és miután egy pillanatra összenézett Lucyval, eliramodott az Ekések harmadik tárolója felé, aminek megépítésében a lány is segédkezett. Úgy tűnt, a fiú már várta a parancsot.

Visszafordult Ben felé. A sápadt és vézna fiú meg se próbált ellenállni, némán tűrte, hogy az udvar porában vonszolják. Amikor elérték a tömeget, a három őr felsorakozott Albyval szemben. Egy határozott mozdulattal talpra állították Bent, aki csak a földet bámulta. Úgy tűnt, Alby mondana valamit, de inkább csak megrázta a fejét és a szerszámoskamra felé fordult.

Lucy követte a tekintetét, és látta, hogy Newt bukkan fel az ajtóban néhány alumíniumrúddal a kezében. Miután egymásba illesztette őket, egy jó hatméteres pózna lett belőlük. Aztán megragadta a pózna egyik, valami fura szerkezettel ellátott végét, és úgy húzta maga után. Mikor odaért Albyhoz és átadta neki a rudat, Lucy akkor látta, hogy a végén egy nyakörv volt, amit egy gombbal ki lehetett oldani.

Már most azt kívánta, hogy ennek az egésznek vége legyen.

Alby kigombolta a nyakörvet és Ben nyakára illesztette. A fiú csak akkor nézett fel, mikor csattant a gomb és a bőrhurok bezárult. Könnyek potyogtak a szeméből, folyt az orra és a nyála. A tisztársak némán figyelték az eseményeket.

- Kérlek, Alby - könyörgött Ben. Annyira remegett a hangja, hogy Lucy be akarta fogni a fülét, csakhogy ne hallja. - Esküszöm, csak az agyamra ment az Átváltozás. Nem tudtam volna megölni, csak pár percre elvesztettem a fejem. Könyörgök, Alby.

Alby nem válaszolt. Megrángatta a nyakörvet, hogy lássa, megfelelően be van-e kapcsolva, illetve hogy sikerült-e jól rögzíteni a hosszú rúdhoz. Elindult a pózna másik vége felé, kezét az alumíniumon csúsztatva. Amikor elért a végéhez, jó erősen megragadta, és a tömeg felé fordult. Vörös szemmel, dühödt arccal, mélyeket lélegezve figyelte a társait.

A dráma másik szereplője is furcsán nézett ki. Ben remegett és sírt, vézna nyakán megfeszült a bőrnyakörv, amit hatméternyi rúd kötött össze Albyval. Bár kicsit meghajlott, de strapabírónak tűnt. Alby ekkor hangosan beszélni kezdett, azt a hivatalos hangot megütve, amivel beosztotta őt az Építőkhöz. Egyszerre nézett mindenkire és senkire.

- Ben, az Építő, Kitoloncolásra ítéltettél a Thomas nevű újonc elleni gyilkossági kísérletért. Az Elöljárók meghozták az ítéletüket, és nem fognak rajta változtatni. Te sose fogsz visszatérni. - Hatásszünet. - Elöljárók, foglaljátok el a helyeteket a Kitoloncolási Rúd mellett.

Lucy eltűnődött azon, hogy mikor Justint kitoloncolták, akkor is megemlítették-e az okot. Thomasra sandított, aki úgy nézett ki, mintha mindjárt elhányná magát. Szeme kerekre nyílt a döbbenettől és az iszonyattól. Lucy borzalmasan sajnálta a srácot.

Az Elöljárók kiváltak a tömegből és megragadták a rudat, mintha kötélhúzásra készülnének. Zart és Gally álltak legelöl, őket Serpenyő és Winston, Minho és Newt követte, majd Clint is elfoglalta a helyét a többiekkel. Mikor mindannyian készen álltak, s mind a tíz Elöljáró ott sorakozott Ben és Alby között, hirtelen mintha megfagyott volna a levegő. Csak Ben halk hüppögése hallatszott, aki folyamatosan a szemét és az orrát dörzsölgette. Jobbra-balra nézett, de a nyakörvtől nem tudott hátrafordulni, hogy lássa a rudat és az Elöljárókat maga mögött.

- Kérlek - mondta Ben, egyre elkeseredettebben. - Könyörgök! Valaki segítsen! Nem tehetitek ezt velem!

Senki sem szólt egy szót sem. Ben folytatta a könyörgést, és elkezdte ráncigálni a nyaka körül feszülő hurkot.

- Lucy! - könyörgött, mire a lány szíve kihagyott egy dobbanást. - Állítsd meg őket! Könyörgök!

- Pofa be! - rivallt rá Newt olyan hidegen, ahogy Lucy még nem hallotta beszélni. Kezdte gyanítani, hogy más is történt itt, amiről neki nem meséltek.

Ben kérlelő tekintete arcról arcra járt. Mindenki félrenézett. Lucy magához húzta Chuckot, mintegy biztonsági kapocsként, hogy ne törjenek elő a könnyei itt mindenki előtt. A kis pufók fiú vastag karjai átölelték a derekát, de Chuck nem fordult el a jelenettől.

- Ha hagynánk, hogy a hozzád hasonlók megússzák a tetteiket - mondta Alby -, akkor már rég nem lennénk itt. Elöljárók, készüljetek.

- Nem, nem, nem, nem, nem - ismételgette Ben. - Megteszek mindent, ígérem! Soha többé nem csinálok ilyet! Könyörgök!

Panaszos üvöltését elnyomta a záródó Keleti Kapu döreje. Szikrák röpködtek, ahogy a hatalmas fal megindult balra, hogy elzárja a Tisztást az Útvesztőtől. Remegett alattuk a föld. Lucy lehajtotta a fejét, hogy az arcát eltakarja Chuck göndör haja.

- Elöljárók, most! - kiáltotta Alby.

Szívszorító sikoly hagyta el Ben torkát - még a záródó kapu keltette morajnál is hangosabb volt. Lucy szeméből kicsordult az első könnycsepp, de igyekezett ezt elrejteni Chuck hajában. Hirtelen egy kezet érzett a vállán, mire felkapta a fejét: Thomas tette vigasztalóan a vállára a kezét, de közben a szemével végig Bent követte.

A fiú feje hátrabicsaklott, ahogy a teste előrerándult. Az Elöljárók kifelé tolták a rúd túlsó végénél botladozó fiút, kifelé az Útvesztőbe. Térdre esett, de Zart felrántotta.

- Neeeeee! - sikította Ben. Összevissza fröcskölt a nyála, ahogy rúgkapált. Megkísérelte letépni a nyakörvet, de nem járt sikerrel. Próbált ellenszegülni, de az Elöljárók nem hagyták magukat, és egyre közelebb nyomták őt az Útvesztőhöz. Már majdnem bezáródott a kapu, amikor Ben újra, majd még egyszer felkiáltott: „Neeeee!"

Megpróbálta megvetni a lábát a küszöbnél, de csak egy másodperc töredékére sikerült, és a rúd egy lökéssel kitaszította az Útvesztőbe. Már fél méterre volt a túloldalon, de még mindig szabadulni igyekezett. A kapu bezáródásáig már csak másodpercek maradtak hátra.

Egy végső erőfeszítéssel Bennek sikerült megfordulnia, hogy szembenézzen a tömeggel. Lucy nem akarta elhinni, hogy ugyanazt a fiút látja a rúd túlvégén, aki megtervezte neki a szobáját, aki kitartott mellette, mikor Gally ellene fordult, aki ugyanúgy aggódott, mint mindenki más, mikor ő átváltozott. A Ben szeméből sütő téboly, a fröcsögő nyál, a csontjain és erein feszülő sápadt bőr nem erről árulkodott. Nagyon idegennek tűnt.

- Tartsátok! - kiáltotta Alby.

Ben ekkor már folyamatosan üvöltött, olyan éles, átható hangon, hogy Lucy inkább befogta Chuck fülét, hogy a fiúnak ne legyenek az éjjel rémálmai. Állati, őrült ordítás volt ez, majd' beleszakadtak a fiú hangszálai. Az utolsó pillanatban Zart valahogy meglazította az utolsó illesztést a rúdon, melynek Benhez csatolt része elvált a többitől. A rudat visszarántották, és a fiút kint hagyták az Útvesztőben. Ben utolsó sikolyait elnyomta a bezáruló kapu dörrenése.

Chuck befordult és Lucy mellkasába temette az arcát. A lány szorosan átölelte őt, miközben a fiú hajába engedte hullani a könnyeit.