Másnap reggel Lucy olyan békésen ébredt, amilyenre még soha nem emlékezett. Bár rövid időt töltött az ágyában (talán hajnali kettő lehetett, mire ő és Newt abbahagyták a táncot és visszaosontak a Táborhoz), de úgy aludt, mint a tej. Ben se sikoltott egész éjszaka, ami talán azt jelentette, hogy hamarosan felébred. Minden oka megvolt rá, hogy ez a nap egy kifejezetten jó nap lehessen.

Felkelt, felöltözött, elkocogott Serpenyőhöz ebédért, majd összefutott Minhóval a Nyugati kapunál. Szokás szerint Newt is ott volt.

- Jó reggelt - köszönt, ahogy lefékezett előttük. - Hogyhogy nem vártál rám ma reggel, Minho?

A fiú jó nagyot ásított, mielőtt válaszolt volna.

- Bocs, túl sokat ittam Serpenyő vackából tegnap és bealudtam - felelte. - Úgy érzem, mindjárt szétrobban a fejem.

- Te ragaszkodtál hozzá, hogy a negyedik poharat is lehúzd - vonta meg a vállát Lucy, véletlenül sem nézve Newtra, mert tudta, hogy ha találkozik a tekintetük, mindketten elröhögik magukat.

- Több együttérzést, ha kérhetem - duzzogott Minho.

- Majd nagyon együttérzek veled, mikor lehagylak két kanyar után.

- Hé, tudod, hogy nem mehetsz egyedül - szólt közbe Newt. - És ha Minho ennyire kivan, jobb, ha vele maradsz, nehogy rávesse magát egy francos Sirató.

- Tudom, csak hülyülök - nyugtatta meg Lucy a szőke fiút. Tekintete ekkor a falba épített ablakra tévedt, amiről eszébe jutott valami. - Megmutattad Thomasnak a Siratókat?

- Ja - bólintott Newt. - Majdnem becsinált szegény, de még mindig bökött sokat kérdez. Remélem, azért a körbevezetésnél visszafogja magát, különben Alby rövid úton megfojtja.

Lucy egyetértően bólintott. Lehet, hogy Alby már nem volt akkora seggfej, mint mikor ő idejött, de még mindig nem a türelméről volt híres.

Ahogy elérkezett az idő és a kapuk nyílni kezdtek, Lucy látta, hogy a többi Futár is elindult a dolgára. Elköszönt Newttól, majd Minho nyomában futni kezdett a Nyolcas zóna folyosóin. Az ázsiai fiú hagyta, hogy ő vezessen, de azt kikötötte, hogy nem rohanhat előre. Újabban ezt csinálták, hogy Lucy ne panaszkodjon olyan gyakran azért, hogy nem mehet egyedül. Bár az utóbbi napok furcsa eseményei miatt nem zavarta annyira, hogy Minho mellett kellett maradnia, mert legalább őrá vigyázhatott, ha már senki mást nem tudott megvédeni.

Félúton jártak a Nyolcas zóna zsákutcájáig, mikor hirtelen szirénák hangja kezdett visszhangozni az egész Útvesztőben.

- Ez meg mi a fene? - kérdezte Lucy, miközben villámgyorsan lecsatolta a rudat az övéről.

- Nem tudom... - zárkózott fel mellé Minho. Egyikőjük se állt meg, de a fejükkel a falakat pásztázták, potenciális veszélyforrás után kutatva. - De eléggé ismerős ez a hang...

Egy másodpercnyi hatásszünet után mindketten megtorpantak és döbbenten néztek egymásra. Lucy látta Minho szemében, hogy ugyanarra a következtetésre jutottak.

- De az nem lehet... - hebegte. - Thomas csak tegnap jött meg.

- Márpedig ez a Doboz szirénája - mondta Minho.

Ismét hallgatásba süppedtek, miközben a sziréna tovább rikoltott.

- Visszamenjünk? - kérdezte Lucy.

- Ne - rázta a fejét Minho. - Albyék megoldják. Fussuk le a szakaszunkat, majd este megkérdezzük, mi történt.

Lucy, bár égett a kíváncsiságtól, bólintott és hamarosan mindketten újra futásnak eredtek. Azonban Lucy agya már nem a körülötte lévő Útvesztő körül forgott, hanem a Tisztáson lévők és a Doboz körül. Miért jönne ma? Miért küldik fel? Ellátmány nem lehet, hiszen az is jött tegnap, meg akkor nem is szokott szólni a sziréna...

Csak nem? Egy új Zöldfül? De miért? A fiúk szerint eddig minden pontosan havonta érkeztek, ugyanazon a napon. Most rögtön Thomas után felküldenek még valakit? Miért?

Egyikük sem beszélt a különös jelenségről, mikor megálltak a zsákutcában, csak a változásokat fixálták le, ettek egy keveset, aztán elindultak visszafelé. Lucy érezte, hogy Minho most gyorsabbra veszi a tempót, hiszen hamarabb elfáradt, mint a korábbi alkalmakkor; nyilván a fiút is érdekelte, miért szólalt meg a Doboz szirénája a nap elején.

Ahogy rákanyarodtak a főfolyosóra, Lucy már látta, hogy elég nagy tömeg várja őket. Nem igazán értette, hiszen a legtöbben már vacsorázni szoktak, mire ők visszaérkeznek.

- Mi a bököttért van ott annyi ember? - kérdezte zihálva Minhótól.

- Nem tudom, de nem tetszik nekem - felelte a fiú és rágyorsított. Lucy összeszedte minden maradék erejét, hogy tartsa vele a lépést.

Keresztülfutottak a kapun, majd megálltak, ugyanis hirtelen mindenki egyszerre kezdett beszélni, és úgy tűnt, Lucyhoz tolonganak. A lány semmit sem értett a kérdéseikből és amúgy is sajgó feje csak még jobban hasogatni kezdett a hangzavartól.

- Mindenki fogja be! - kiáltotta el magát Minho, mire az emberek elhallgattak. - Komolyan, mint egy rakás idióta. Bármit is akartok, mondjátok el, miután megjártuk a Térképszobát. Hagyjátok, hogy végezzük a dolgunkat.

A fiúk csalódottan morogtak, de Minho és Lucy csak átvágtak rajtuk és gyorsan berohantak a Térképszobába, ahol ott találták Hanket, aki épp a Hármas zóna ládájába tette bele a térképét.

- Mi az isten történt itt? - kérdezte Lucy, miközben Minho felkapott egy lapot és rajzolni kezdett.

- Nem tudom, öt perce vagyok csak itt - felelte Hank. - De valami nagyon felkavarta őket, mert a Tábornál láttam a legnagyobb tömeget.

Lehet valaki megsérült? Lucynak azonnal Newt és Chuck jutott eszébe, és úgy érezte, mintha valami nehéz telepedne a mellkasára. Ugye nem megint egy Sirató? Ugye nem vallott megint kudarcot, mint Ben esetében?

- Nyugalom, Lucy - ütögette meg a vállát Minho, miközben berakta a ládába a térképet. - Nincs semmi baj. Ha valami veszélyes lett volna, sokkal rémültebbek lettek volna a kapunál.

Lucy bólintott, de a gombóc nem tűnt el a torkából. Együtt lépett ki a Térképszobából a két fiúval és szinte azonnal Albyval és Newttal találta szemben magát. A szőke fiú láthatóan sértetlen volt, mire Lucy kieresztett egy megkönnyebbült sóhajt.

- Mi folyik itt, Alby? - kérdezte Minho. - Miért van így megkergülve mindenki?

Alby nem felelt, hanem Lucyra nézett. Tekintete láttán a lány rögtön sejteni kezdte, hogy megint valami szokatlan történt, ami miatt megint őt fogják elővenni. Már kezdte megszokni.

- Lucy, te velünk jössz - szólt, igazolva gyanúját. - Ti menjetek vacsorázni - vetette oda a két fiúnak, aztán sarkon fordult és elindult a Tábor felé.

- Mi a bökött élet van ezzel? - motyogta értetlenül Minho.

- Majd elmondom - biztosította Lucy, majd követte Albyt.

Mikor úgy ahogy magukban voltak a Tisztáson átvágva, Lucy végre Newtnak szegezhette a kérdéseit, aki időközben felzárkózott mellé.

- Mi történt, Newt? Mindenki jól van? Miért gyűltek össze annyian a Tábor körül?

- Nyugodj meg, Luce, mindenki jól van - szögezte le Newt. - Legalábbis a fiúk közül.

Lucy úgy megdöbbent, hogy majdnem hasra esett.

- Várj, mi? - nézett elkerekedett szemekkel a fiúra. - Hogy érted azt, hogy a fiúk közül?

Lehetséges volna...? A Doboz szirénája, ami egy újonc érkezését jelzi, most azt jelentette, hogy...?

- Nyilván hallottátok a szirénát reggel - túrt bele gondterhelten a hajába Newt. - Felhozott egy új Zöldfület. Egy lányt. Először azt hittük, halott, de aztán felült, motyogott valamit arról, hogy minden meg fog változni, majd visszaaludt és kész. Volt nála egy papír, ami enyhén szólva se volt túl bizalomgerjesztő.

Belenyúlt a zsebébe, majd átadott Lucynak egy papírdarabot. Kissé gyűrött volt, de tisztán el lehetett olvasni a négy vastag, fekete betűkkel írt szót.

Ő az utolsó. Örökre.

- Mi a fenét jelent ez? - motyogta Lucy.

- Gőzünk sincs - rázta a fejét Newt. - A Kóroncok szerint a lány kómában van, márpedig ő lehet az egyetlen, aki tudhatja, miért is küldték fel ide.

- Vagy akár te is - szólt közbe Alby.

Időközben megérkeztek a Tárborhoz, ahol a fiúk mind a nyakukat nyújtogatták, hogy jobban láthassák, mi történik előttük. Átverekedték magukat rajtuk, majd Alby felvezette őket a lépcsőn a Ben mellett lévő szobába, de mielőtt kinyitotta volna az ajtót, megállt és komor tekintettel fordult Lucy felé.

- Szeretném, ha megnéznéd a lányt - jelentette ki. - Addig nézd, amíg be nem ugrik róla valami. Ki ő, honnan jött, miért van itt, bármi. Kérdeztük a Zöldfület is, de ő makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy nem tudja, ki ez.

- Már miért tudná? - értetlenkedett Lucy. - Azt értem, hogy engem kérdezel, én már átestem az Átváltozáson, de Thomas honnan tudna bármit is?

- Két Zöldfül két egymást követő napon - mondta Alby. - Kell lennie kapcsolatnak és ki fogom deríteni, mi az.

Azzal kinyitotta az ajtót és beljebb tessékelte Lucyt, akinek a figyelmét azonnal magára vonta az ágyon fekvő eszméletlen lány.

Ránézésre alacsonyabbnak tűnt nála. Fekete haja volt és hófehér bőre. Mellkasa szabályosan emelkedett és süllyedt, mint aki csak alszik. Lucy lassan odasétált hozzá, miközben homlokráncolva vizsgálta az arcát. Észre se vette, hogy Alby eközben kiparancsolt Clintet és Jeffet, hogy csak ők hárman maradhassanak.

- Nos? - kérdezte sürgetően Alby.

- Nem... nem tudom - felelte Lucy habozva. - Valami ismerős benne, de nem tudom hova tenni.

- Szóval ismered?

- Azt nem tudom - rázta a fejét a lány. - Nincs meg olyan tisztán az emlékeimben, mint...

- Mint ki? - ugrott elé azonnal Alby és a két vállát megragadva felé fordította, hogy a szemébe nézzen. - Kit ismertél fel? Thomast?

Lucy döbbenten meredt a sötét bőrű fiúra. Honnan a pokolból tudhatta? Soha senkinek sem beszélt róla, még Newtnak sem...

- Igaz ez, Luce? - jött közelebb Newt is. - Felismerted Tommyt?

- I-Igen, de...

- Mit tudsz róla? - faggatta Alby, megszorítva a vállát. - Halljam!

- Semmit! - fakadt ki Lucy. - Semmit sem tudok, csak azt, hogy ismerem! Csak azt tudom, hogy ismertük egymást az Útvesztő előtt, ugyanúgy, ahogy titeket is ismertelek! Valószínűleg erről a lányról is tudjuk, hogy kicsoda, csak nem emlékszünk rá...!

Érezte, hogy a köd ismét kezdi belepni az elméjét. Félelmében, hogy megint túl sokat fog elárulni és az Alkotók kényszeríteni fogják valami szörnyűségre, szorosan behunyta a szemét és bármit is mondott Alby, képtelen volt megszólalni, csak a fejét rázta.

- Oké, elég lesz! - elégelte meg Newt. Közéjük furakodott, leválasztotta Alby kezeit Lucy válláról, majd szembenézett a Tisztás vezetőjével. - Nem emlékszel, mi történt alig egy hete? Megegyeztünk, hogy nem faggatjuk többet!

- Megváltozott a helyzet, Newt! - vágott vissza Alby. - Először az erdőből előtör egy Sirató, majd két újoncot küldenek fel két egymást követő nap, ráadásul a második egy lány, aki ugyanazt mondta, mint Lucy az átváltozása után, hogy minden meg fog változni! Az összes bökött, aki átváltozott, felismerte a Zöldfület, és belegondolva, hogyan reagált Ben...!

- Mi? - kapta fel a fejét Lucy. - Mi történt Bennel?

Alby és Newt váltottak egy pillantást, amit látva azonnal felszökött az egekbe Lucy vérnyomása. A legrosszabbtól tartott.

- Newt - szólította meg a fiút. - Newt, mi történt?

Newt leszegte a fejét, láthatóan nem akaródzott neki válaszolni. Alby azonban megtette helyette.

- Nem figyeltünk oda. Azt hittük, miután felébred, még ágyban fog maradni egy ideig, de ez a vacadék felkelt és nekitámadt Thomasnak az erdőben. Muszáj volt... muszáj volt lelőnöm, mielőtt megölhette volna.

Lucy arcából kiszaladt minden vér. Egy másodpercig némán meredt a két fiúra, majd fogta magát, kirohant az ajtón, le a lépcsőn, ki a Táborból és meg sem állt a szobájáig. Hallotta, hogy Chuck utánakiált, de nem fordult vissza, csak berontott az ajtón, bezárta a reteszt, majd zihálva megállt a szobája közepén. Nem tudta, mit kéne csinálnia, le akarta foglalni magát, de a kezei úgy remegtek, mint még soha. Nagy nehezen odabotorkált az ágyához, leroskadt a földre, nekidöntötte a hátát az oldalának, majd maga elé meredt.

Ben meghalt? Tényleg meghalt? Úgy, hogy el se köszönhetett tőle? Mi volt hozzá az utolsó szava, mielőtt elkezdődött volna ez az egész őrület? Miért van ilyen képessége, ha senkit sem tud megvédeni vele? Hogy hagyhatta, hogy ez történjen?

Lucy dühösen lecsatolta a fémrudat az övéről és nekivágta a szemközti falnak, miközben kétségbeesett kiáltás szakadt fel a torkán. Dühös volt, tehetetlen, úgy érezte, lassan minden szétesik körülötte. Előbb Gally, most meg Ben... hány barátját kell még elveszítenie? Miért kapott vissza egy kicsit a múltjából, ha nem oszthatta meg a többiekkel, amit megtudott? Tudta, hogy az emlékfoszlányai segíthettek volna kicsit tisztábban látni a dolgokat, de az Alkotók nem hagyták, hogy bármit is elmondjon nekik Thomasról és a lányról. Nem mintha olyan sokat tudott volna róluk, de még mindig többet, mint a többség.

Akkor miért? Miért történik mindez? Hogy vehetett egy ilyen szép nap ilyen borzalmas fordulatot majdnem tíz percen belül?

Kopogtattak, mire megfeszült minden izma. Azonban mikor hallotta, ki áll odakint, ellazult.

- Luce? Luce, kérlek, kinyitod az ajtót?

Lucy nagy nehezen feltápászkodott, majd kihúzta a reteszt és kinyitotta az ajtót. Newt sajnálkozva nézett rá, miközben jobb kezében egy tálcát egyensúlyozott, amin szendvicsek és egy pohár víz volt.

- Tudom, hogy nem jártál Serpenyőnél - mondta. - Aggódott érted, ahogy Minho is. Chuck látta, hogy berohansz ide, úgyhogy gondoltam, hozok neked enni.

- Köszönöm, de... úgy érzem, most egy falatot sem tudok lenyelni - hajtotta le a fejét Lucy.

- Sejtettem - biztosította Newt. - De azért itthagyom, jó? Hátha később megéhezel.

Lucy tudta, hogy ennie kéne, hogy másnap is bírja a megterhelést, de tényleg az volt az érzése, hogy bármit erőszakol le a torkán, az rövid úton visszajön. Azért félreállt és beengedte Newtot, aki csak letette a tálcát az éjjeliszekrényre. Azután visszafordult, de Lucy mindezt nem igazán látta, ugyanis maga elé meredt, úgy kapaszkodva az ajtóba, mintha az tartaná állva.

- Luce? - szólította meg halkan Newt.

A lánynak ennyi kellett: elemi erővel szakadt át a gát, ami visszatartotta a könnyeket és hamarosan már térdre borulva zokogott. Siratta a barátját, siratta a régi életét, siratta azt, hogy most még azt a kis normalitást is elvesztette, amit eddig kialakított. Érezte, hogy Newt becsukta az ajtót, majd átölelte őt és a karjaiban tartotta, mintha így megvédhette volna mindattól, ami rá várt.

Mert bármilyen zavarosak és hiányosak voltak az emlékei, Lucy tudta, hogy most minden meg fog változni.