Új életét egy hideg, sötét, áporodott levegőjű fülkében állva kezdte. Fém ütközött fémmel, a lökéstől kiszaladt a lába alól a talaj. Térdre esett, és négykézláb hátrálni kezdett, homlokán a hideg ellenére is gyöngyözött az izzadság, ami miatt hajtincsei az arcára tapadtak. Hátával nekiütközött a kemény fémfalnak, és tapogatózva eljutott a fülke sarkáig. Ott a térdét felhúzva összekuporodott, és reménykedett, hogy a szeme hamarosan hozzászokik a sötétséghez.

Egy újabb zökkenés felfelé rántotta a fülkét, ami miatt jól mellen térdelte magát. Mintha egy öreg bányaliftben ülne. Érezte, hogy valami kiesik a zsebéből, így gyorsan utánakapott. Kezei egy simára csiszolt, rövid fémrúdra találtak a lift padlóján. Felvette és forgatni kezdte az ujjai közt.

A láncok és a csörlők által keltett fülsértő zajok, egy ősi acélgyár hangjai, tompa, fémes sivításként verődtek vissza a falakról. A lány gyomra felkavarodott a sötétben lassan emelkedő felvonó imbolygásától, és a mindent átható, égett olajra emlékeztető szagtól csak még rosszabbul érezte magát. Sírni akart, de képtelen volt rá. Csak ült ott egyedül, tovább forgatva a fémrudat és várt.

A nevem Lucy, gondolta.

Ez volt... Ez volt az egyetlen dolog, amire tisztán emlékezett.

Képtelenség. A fejével nem lehetett gond, hiszen az agya folyamatosan a környezete és a helyzete megfejtésén dolgozott. Igyekezett felmérni a rendelkezésére álló ismereteket: tények, képek és emlékek jutottak eszébe a világról és annak működéséről. Maga elé képzelt egy őszi erdőt, egy rétet a sápadt holdfényben, egy kertváros békés életét; felidézte egy csokis sütemény ízét; elképzelte, amint egy levelekkel borított úton szalad, vagy hogy megmártózik egy békés folyó vizében.

Azt viszont nem tudta volna megmondani, hogy honnan jött, hogyan került a sötét fülkébe, vagy hogy kik lehetnek a szülei. Még a vezetékneve sem jutott eszébe. Különféle emberek képe villant elé, de egyiküket sem ismerte fel, és az arcok kísérteties színfoltokká váltak. Egyetlen ismerősére sem emlékezett, egyetlen beszélgetést sem tudott felidézni.

A fülke imbolyogva tovább emelkedett. Lucynak már fel se tűnt a felvonót emelő láncok folyamatos csörgése. Sok idő telt el, a percek órákká nyúltak, bár még ebben se lehetett biztos, mivel minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. Nem. Ő ennél okosabb. Az ösztöneire hagyatkozva arra tippelt, hogy nagyjából fél órája haladhatott felfelé.

A fém felnyögött, és a felvonó éles csattanással megállt, a hirtelen fékezés a földhöz vágta Lucyt. Talpra ugrott, és érezte, hogy a fülke kilengése fokozatosan csillapodik, majd megszűnik. Minden elcsendesedett.

Eltelt egy perc. Kettő. Bármerre nézett, csak sötétséget látott. Zsebre tette a fémrudat, majd a kijáratot keresve végigtapogatta a falakat, de semmi mást nem talált, csak a hideg fémet. Csalódottan felnyögött, amit a visszhang kísérteties sóhajjá erősített fel. Aztán csend lett. Kiabált, segítséget hívott, az öklével ütötte a falat. Semmi.

Lucy visszahátrált a sarokba, kezét összefonta a melle előtt, és megborzongott: egyre erősebbé vált benne a félelem. A mellkasa riadtan összehúzódott, mintha a szíve szabadulni, menekülni akart volna.

- VALAKI!... SEGÍTSÉG! - kiáltotta. A szavak szinte feltépték a torkát. Hirtelen hangos csattanást hallott maga felett, s lélegzetét visszafojtva felnézett. Egy fénycsík jelent meg a plafonon; Lucy figyelte, ahogy egyre tágul. A dupla tolóajtó széthúzását erős súrlódó zaj kísérte. A sötétben töltött hosszú idő után a fény bántotta a szemét; félrenézett, kezével eltakarta az arcát.

Pár pillanatig csend volt, majd olyan zaj támadt fentről, hogy a félelem összeszorította a mellkasát.

- Mi ez az egész plotty?

- Miért küldenének fel egy lányt?

- Mit zavar az téged? Tök jól néz ki!

- Nehogy azt hidd, hogy a tiéd lehet, vacadék!

- Fogjátok már be!

- Neked nincs szavad, hiszen csak egy Lögybölő vagy! - Ezt a kommentet harsogó nevetés kísérte.

Lucyn zavar és kétségbeesés lett úrrá. A hangok furcsák, visszhangosak voltak; a szavak némelyike teljesen idegennek tűnt, másokat ismerősnek érzett. Hunyorogva a nyílás, a hangok felé fordult, hogy a szemét hozzászoktassa a hirtelen jött fényhez. Először csak mozgó árnyakat látott, ám azok hamarosan alakot öltöttek: a plafonon támadt rés fölé györnyedő, őt bámuló, rá és egymásra mutogató emberek alakját.

Aztán, mintha egy fókuszáló fényképezőgép lencséin nézne át, az arcok kitisztultak. A rést körülállók mind fiúk voltak, egészen fiatalok, és idősek egyaránt akadtak közöttük. Bár maga sem tudta, mire számított, a látvány meglepte Lucyt. Csupa tizenéves kölyök. Azonban a tény, hogy mindannyian fiúk voltak, elég volt ahhoz, hogy félelmében továbbra is szaporán verjen a szíve.

Valaki leeresztett egy kötelet, a végén egy nagy hurokkal. Lucy először habozott, majd egyik lábával átlépett a hurkon, és megragadta a kötelet, ami aztán az égbe rántotta. Két kéz nyúlt felé, amik a hóna alá nyúltak és segítettek neki felmászni. Forgott körülötte a világ, minden a fények, színek és arcok örvényévé olvadt össze. Megrohanták az érzelmek, összeszorult a gyomra; kiáltani akart, sírni, okádni. A hangzavar elcsendesedett, de amikor a sötét doboz peremén Lucy felegyenesedett és megállt az őt felsegítő fiú előtt, tudta, hogy a szavait többé nem fogja tudni elfelejteni.

- Örvendek - mondta a fiú. - Üdv a Tisztáson.