-Én nem megyek! -dobbantok dühösen a lábammal. Oh, hogy min is folyik a vita? Apám el akar rángatni valami hülye vacsorára, amihez nekem semmi közöm. 

-Lauren, nem mondom el még egyszer! Jössz, és vita lezárva!

-Magyarázd meg, hogy miért, mert én semmi értelmét nem látom! Én nem vagyok hivatalos a hülye megbeszélésre! Szétunnám az agyam, enni meg itthon is tudok! Ráadásul mára meg van beszélve egy program, amit nem mondhatok le! -fújtatok dühösen.

-Oh, és mi az a nagyszerű elfoglaltság, kislányom?! Csaknem megint Louiséknál alszol? -szól vissza gúnyosan apa. Félreértés ne essék, alapból jó a kapcsolatunk. 

-De igen képzeld! És sokkal jobb társaság, mint egy puccos étteremben ülni, öt fiú között!

-Miért, náluk nem ezt csinálnád? Ülnétek, és ennétek? Ráadásul, ők is öten vannak!

-De az más apa! Velük nem rákot, hanem pizzát zabálunk. Igen zabálunk, két pofára tömjük a kaját magunkban, és nem késsel villával eszünk, mint egy hülye étteremben! Ráadásul, ott mehetek nadrágban és pólóban, és nem kell felvennem ezt a szörnyűséget! -mutatok a kezemben lévő, ultracsicsás rózsaszín (!!) ruhára. 

-Reméltem, hogy nem kell ehhez folyamodnom Lauren -dörzsöli meg orrnyergét apa- de ha nem jössz el, elküldelek anyádhoz. -néz rám, és látom, hogy tényleg nem szeretné az utóbbit végrehajtani. Szemeimbe könnyek gyűlnek. Felfutok a lépcsőn, de mielőtt még becsuknám a szobám ajtaját magam mögött, lekiabálok neki.

-Utállak! -majd hangosan becsapom magam mögött a fadarabot. Most biztos egy hisztis, elkényeztetett lánynak tartotok. De ez nem így van. Alapból egy laza, szarkasztikus személyiség vagyok. Viszont most apa nagyon elvetette a sulykot. Tudja, hogy milyen fontos lett volna a mai nap, mivel a barátaim holnap mennek Európába, és ott lesznek fél évig. Úgy beszéltük meg, hogy ma ott alszok, és a következő napon pedig elkísérem őket a reptérre, mivel a gépük reggel 6-kor indul. És mi az, hogy azzal fenyeget, ha nem megyek el vele, elvisz anyámhoz?! Nem egy tárgy vagyok, akit ide-oda lehet hurcolni.

Sóhajtva tárcsázom Harryt, hogy elmondjam neki a szörnyű hírt.

-Szia Laur! -szól bele a jól ismert rekedt hang. -Akkor jössz ma? -teszi fel a kérdést, ami mégnagyobb bűntudatot ébreszt bennem. Lenyelem a hatalmas gombócot ami a torkomban keletkezett és válaszolok.

-Szia Harry -hangom megremeg, de tartom magam. -Az a helyzet, hogy nehem tuhdok -zokogásban török ki.

-Hogy-hogy Laur? -szól bele Louis is. Remek, ki vagyok hangosítva.

-Tudjátok, apámnak vannak azok a hülye menedzseltjei. Na, velük lesz egy ilyen megbeszélő vacsora faszság -ritkán szoktam káromkodni, csak akkor ha nagyon kihoznak a sodrómból. -Apa azt akarja, hogy én is ott legyek.

-És nem mondtad, hogy te nem mész? -Niall teszi fel a kérdést.

-Hidd el, mondtam. Erre meg ő azt mondta, ha nem megyek, elküld anyához. És most itt vagyok. És még van 1 órám, amíg elindulunk -állapítom meg az órára pillantva, ami fél hatot mutat. Az a retkes vacsora 7-kor kezdődik, és mi 30 percnyire lakunk a helytől.

-Akkor hagyunk készülődni -kapcsolódik be Liam is. -A repülőtérre azért el tudsz majd jönni?

-Persze. Vagyis megpróbálok. Lehet, hogy apa megint kitalál valami hülyeséget -forgatom meg szemeimet.

-Az jó lenne –lelkesedik fel Zayn. –Szia Laur! -szólnak bele közösen.

-Sziasztok, srácok! –köszönök el, majd leteszem a telefont. Sóhajtva elindulok a fürdő felé, hogy lezuhanyozzak, megmossam a hajam, és kisminkeljem magamat.

45 perccel később

Háromnegyed óráig tartott az elkészülés, a fél helyett. Miközben begöndörítettem a hajamat, megégettem a kezem, így eltartott 10 percig a leápolása. Aztán az a rohadt tus vonal nem akart szimmetrikus lenni, így az is igényelt plusz öt percet. Most pedig a tükör előtt állok, és nézem magam, hogy hogy áll rajtam a rózsaszín borzalom.

Nem is olyan rossz, csak a színével, a rajta lévő kövekkel, és a hosszával nem vagyok megelégedve. Meg úgy az egész ruhával. Rózsaszín, a derék, és a mell részénél csillogó ezüst kövek vannak, a szoknya pedig a combom közepéig ér. Miért kell ilyen rövidnek lennie? Nem azt mondom, hogy földig húzódjon a szoknyarész, de legalább a térdem közepéig.

Morogva megyek le a lépcsőn, aminek az alján apa áll, öltönyben, és idegesen toporog, miközben az óráját nézi. Érkezésemre felkapja a fejét.

-Gyönyörű vagy –mosolyodik el halványan. Én csak odavágok hozzá egy 'kösz' –t, és már el is megyek mellette, hogy felhúzzam kedvenc deszkás cipőmet, ám sehol sem találom. Mérgesen apura pillantok, akinek a kezében egy rózsaszín magas sarkú himbálózik.

-Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? –nyögöm ki az egyetlen értelmes mondatot, ami az eszembe jut. –Nem elég, hogy Disney hercegnőnek kellett öltöznöm, de még egy ilyet –mutatok rá elszörnyedve a cipőre- is fel kell vennem? A deszkás cipőmből nem engedek –rázom meg a fejem, és tovább kutakodok. Mikor meglelem, boldogan veszem föl, és diadalittas vigyorral közelítem meg a kocsit, ám mikor újra eszembe jut, hogy hova is megyünk vele, egyből lefagy az arcomról. Beülök az anyósülésre, apa pedig beindítja a kocsit. Elindulunk a vacsorára.