————————
Areum
————————

Modellként nem volt szabad ezt tennem, de nem tudtam ellenállni, muszáj volt a körmeimet rágnom. A szoba ablaka alatt ki volt alakítva egy kisebb kuckó, ahol lábaimat felhúzva kuporogtam, kifelé nézve. Elképzelni nem tudtam, hogy hol vagyok bár azt sejtettem, hogy melyik országban, csak az nem fért a fejembe, hogy miért pont engem raboltak el ezek a barmok. Vajon már Jamie észrevette, hogy eltűntem? Keresnek már az Államokban?

Ha jobban belegondolok, nem is bánom, hogy elraboltak, ugyanis ki nem állhattam ott élni, azt a munkát végezni, amit nem szerettem. De muszáj volt, ha túl akartam élni.

Egy kissé megrezzentem, amikor kicsapódott az ajtó és belépett az a fickó, aki folyamatosan stírölt engem, akárhányszor a szemei elé kerültem. Most sem volt másképp, egy fél mosoly terült el arcán, nyelve hegyét kidugva ajkai mögül, miközben tetőtől-talpig végigmért engem.

- Elárulnád, mégis miért bámulsz így rám? - kérdeztem őt kissé flegma stílusban. Félnem kellett volna, de a tegnapi férfi, kezében a zakójával sokkal ijesztőbb volt számomra.

- Nem - válaszolta kurtán, majd kifordult a szobából, de egy pillanatra hátra nézett. - Öltözz fel, lent várlak a nappaliban.

- Lent várlak a nappaliban - grimaszoltam, őt utánozva, miután hallottam távolodó lépteit. Egyáltalán mit vegyek fel, amikor nincs semmim azon kívül, amik rajtam vannak?

Próbáltam kreatív lenni, ezért a szekrényhez léptem és kinyitottam azt, meglepetten konstatálva, hogy találtam benne pár olyan darabot, amik elviselhetőek voltak. Nem tudom kié voltak, lehet hogy újonnan szerezték csakis nekem, a lényeg az volt, hogy tiszták voltak. A blúz kissé bő volt rám és a kivágott részének köszönhetően tisztán be lehetett látni a melleim közé, ami nem éppen nyerte el a tetszésemet. A farmer sem volt az igazi, amikor felhúztam, de legalább valamennyire jobb volt a blúznál. Hajamat az ujjaimmal végigfésültem, majd lefelé vettem az irányt.

Lassan vettem a lépteket a lépcsőn, mintha attól tartottam volna, hogy egy rossz lépés és beszakad alatt a talaj, holott csak tartottam attól, hogy mi fogad odalent. Kellemeset kellett csalódnom, ugyanis nem láttam senkit a nappaliban. Körbenéztem a helységben, így vettem észre, hogy az ajtó nyitva van, ezzel szabad utat kínálva nekem a menekülésre. Éreztem, hogy valahonnan figyelnek, mégsem szenteltem rá több figyelmet, ugyanis előtört belőlem a menekülő ösztön, ami azt súgta, azonnal rohanjak ki az ajtón, hátra se nézve. Így is tettem, még ha nemet is parancsoltam volna a végtagjaimnak, akkor sem tudtam volna ellenállni.

Amint átleptem a küszöböt és beszippantottam a friss levegőt, éreztem egy erős csapást a hasamnál, ami annak a következménye volt, hogy az illető átkarolt, ezzel megakadályozva menekülésem. Ellenkezni kezdtem, de sokkal erősebb volt, így könnyen felemelt és megpördülve a házba lökött engem. Bosszúsan néztem fel rá, tudtam jól, hogy mindvégig azt várta, hogy kilépjek azon a rohadt ajtón.

- Már három napja vagy itt és még most sem tanultad meg, hogy innen lehetetlen megszöknöd - nevetette el magát a férfi, mire én felálltam és egy kiáltás kíséretében az illetőnek rohantam. De ismét alul maradtam.

- Miért kell ilyen köcsögnek lenned vele, Taehyung? - hallottam meg Jimin hangját.

Ebben a három napban szinte csak vele beszéltem és még ha nem is bízhatok benne, azt tudom, hogy mind közül ő a barátságosabbik fajta.

- Szóval Taehyung a neved - illettem szavaimmal az előttem tornyosuló férfit. - Most már tudni fogom, kit öljek meg először. - ezt még én sem gondoltam komolyan, de attól még jól esett kimondanom.

- Állj fel és kövess! - váltott témát, figyelmen kívül hagyva azt, amit mondtam.

Egy pillanatra hátra néztem Jiminre, aki egy bíztató pillantást vetett rám, kezével jelezve, hogy fogadjak szót ennek a Taehyungnak. Ahogy ismét kiléptem az ajtón, felnéztem a tiszta égre, szemeimet összehúzva a fény hatására. Végigsétáltam a kis járdán, ami a kocsiig vezetett. Megszeppenve vizslattam az öltönyös férfiakat a járda szélen felsorakozva, mintha engem védenének, holott valójában megakadályozták, hogy ismét elmeneküljek. Vállukon ott díszelgett egy-egy gépfegyver, mire felszakadt belőlem egy nagyobb sóhaj. Szinte sejtettem, hogy hova csöppentem, de nem mertem belegondolni és igazat adni a saját gondolatomnak.

Beültem a fekete, sötétített ablakú autóba, és becsatoltam magam mielőtt elindultunk volna. Taehyung mellettem ült, teljesen elterülve az ülésen, alig hagyva helyet nekem, pedig eredetileg három személy férhetett volna el hátul, ahol ültünk. Ismerős volt a hely, ahol kikötöttünk, pontosabban a fővaros volt az. Felismertem a felhőkarcolókat és az üzleteket. Az autó valahol a belvárosban állt meg, Taehyung pedig kiszállt, majd a felém eső ajtóhoz lépett, hogy kinyissa azt.

- Ne érts félre, csak azért nyitom ki, hogy el tudjalak kapni, ha ismét futásnak eredsz. - mondta, mire én vállat rántottam. Nem érdekel, mit tesz, nekem nem kell magyarázkodnia, mert kicsit se vagyok rá kíváncsi.

Egy szűk sikátoron kellett végig mennünk és ahogy haladtunk, annál szűkösebb helyre kerültünk. Taehyung hirtelen megállt egy nejlonnal eltakart ajtó mellett, majd a nejlont félrehúzva előre engedett.

- Csak kövesd a fényt - utasított, mire én csak tettem, amit mondott. Amennyire nem bízom benne, most az ő közelében éreztem magam a legbiztonságban.

A neon fény szinte kiégette a retinámat, de tovább sétáltam, míg Taehyung meg nem állított. Egy kisebb szobába kerültünk, ami tele volt számítógéppel. Egy pasas ült a nagyobbik asztal mögött, egyenesen Taehyungra nézve. Amint meglátta őt, felugrott és mélyen meghajolt, majd rám pillantott. Reflexből léptem Taehyung mögé, ezzel nyugtatva magam, hátha így nem tud lyukat fúrni az az ijesztő alak a homlokomba. Ám Taehyung meghiúsította a tervem és karomnál fogva rántott a pasas elé.

- Fotózd le őt és készíts egy személyi igazolványt a számára. - mondta Taehyung, mire az ijesztő férfi hátra mutatott, ezzel jelezve, hogy kövessem.

Félve néztem Taheuyngra, mire ő gúnyosan elmosolyodott.

- Ne aggódj, nem bukik az élőkre - intézte szavait nekem, mire kellett egy pillanat, hogy leessen, mit is értett ezalatt, hogy nem bukik az élőkre. Elszörnyülködve követtem a pasast egy másik terembe, ami kissé világosabb volt.

Leültem az üres székre, majd az utasítására a kamerába néztem. Épp egy hamis igazolványt készítettek nekem. Ha ezt egy hete mondanák nekem, az illető képébe röhögnék habozás nélkül. Éreztem, ahogy könnyek mardossák a szemeim, amikor visszamentem Taehyunghoz. Hihetetlen volt, hogy ez történt velem. Túl sok volt ez így egyszerre, nem tudtam uralkodni az érzéseimen, akármennyire is rosszul bánt velem az a barom Jamie, sokkal de sokkal jobb volt vele, inkább visszavonom, amit a reggel gondoltam.

Amikor visszaértünk a birtokra, lehetőségem adódott, hogy jobban megnézzem magamnak a helyet. Sehol egy ház, csakis a kopár út és egy nagy telek, aminek a közepén a villa helyezkedett. Az illető nagyon jól tudta, hol tartózkodjon, hogy ne találják meg. Az öltönyös férfiak még azóta is ott tartózkodtak, de most kissé bátrabban sétáltam el előttük.

Ahogy beléptem a házba, levettem a cipőmet az előszobában és felvettem a kikészített papucsomat, majd egyenesen a szobámba csoszogtam volna, ha nem lett volna nyitva annak az ajtaja. Tudtam, hogy bezártam, mielőtt elindultam, arra is gondoltam, hogy valaki bement elpakolni, de ekkor megpillantottam egy öltönyös férfit az ablakom előtt tornyosodva. Tudtam, hogy ki volt az, mégis gyökeret eresztettek lábaim.

Csakis a hátát tudtam nézni, teljesen ledermedtem, annyira félelmetes volt, ahogy nekem háttal állt, az ablakon kifelé nézve. Széles vállai szinte eltakarták előlem a kilátást, amit az elmúlt három napban bámultam az ablakban kucorogva.

- Gyere csak be, nem harapok - szólalt meg hirtelen, mire én ijedtemben megrezzentem.

Amint átléptem a küszöböt, az illető megfordult és egyenesen a szemeimbe nézett, szinte csontomig hatolva tekintetével. Sok mindent nem láttam belőle, ugyanis a nap teljesen elvette tőlem a kilátást, ahogy egyenesen a szemeimbe sütöt az üvegen keresztül. A férfi közelebb lépkedett, mire én egy lépést tettem hátra. Ezt addig ismételtük el, míg a hátam nem ütközött a falnak. Deja-vu érzésem támadt és próbáltam lenyugtatni szívemet, de kis híján kirobbant mellkasom fogságából. Ahogy a férfi teljesen eltorlaszolt minden lehetséges irányt, ahova futnék, nem voltam képes másra nézni, csakis rá.

Különleges, mandula vágású szemei voltak, ami nem mindenkinek adatik meg. Arca némileg csontos volt, mégsem annyira, hogy azt higgyem éhezteti magát. Ajkai teltek és ápoltak voltak, sehol egy vágás, sehol egy ránc, arca minden egyes kis szeglete makulátlan volt. Szinte túl szép volt ahhoz, hogy a maffiába képzeljem őt. Azt se mondhatom róla, hogy már elmúlt harminc, hiszen első pillanatra inkább nézném húsz évesnek, de szinte biztos voltam benne, hogy több annál, de kevesebb is mint harminc.

- Tetszik? - kérdezte jóval halkabban a kelleténél. Olyannyira közel volt, hogy éreztem leheletét az arcomon.

Fejemet azonnal leszegeztem és a lábainkat kezdtem el stírölni, mire ő ujjával az állam alá nyúlva érte el azt, hogy ismét a szemébe nézzek. Fejét kissé oldalra biccentette és egy pillanatra eleresztett egy halvány mosolyt.

- Mostantól kezdve, sosem szegezed le a fejed, amikor hozzád beszélek! - mondta enyhe éllel a hangjában, mire végtagjaim olyannyira remegni kezdtek, hogy kis híján térdre hullottam. - Értve vagyok?

- Igen - válaszoltam suttogva.

Ujjai szorítása megerősödtek az állam körül, mire én enyhén szét nyitottam ajkaim és ijedten figyeltem továbbra is a szemeibe.

- Nem hallottam - szűkítette össze szemeit, mire én egy apró sóhajt hallattam.

- Értettem - válaszoltam kissé hangosabban, ám hangom mindvégig remegett.

A férfi elengedett és ellépve tőlem, kihúzta magát.

- Tíz perc múlva légy az ebédlőben! - mondta, majd kilépett a szobából.

Egy hatalmas sóhaj szakadt fel torkomból, lábaim pedig eddig bírták a szolgálatot. Erőtlenül a földre zuhantam, teljesen magam elé meredve.