Az eltűnés nem egyenlő a halállal. De a kettő nem zárja ki egymást. Ha a halálod pillanatában kerülsz a semmibe, gyakorlatilag életben maradsz. De ugyanúgy nem lesz semmi jelentőséged.

Na jó! Ezek az álmok kezdenek az őrületbe kergetni. Miért szerepel benne a négy fiú? Idegesen az órámra pillantottam, halkan káromkodva konstatáltam, bizony késésben vagyok. Random ruhákat rántottam ki a fiókaimból, magamra kaptam őket, fogat mostam és reggeli nélkül rohantam az iskolába.

Ironikus módon húsz perccel a tanítás kezdete előtt értem az iskolába. Na szép. Pff. Sóhajtottam egyet és felszaladtam a tetőre. Kivágtam a súlyos ajtót és mélyet szippantottam a friss, reggeli levegőből. Nyújtózkodtam egyeta karjaimat az ég felé nyújtottam, de a mozdulatsoromat valami megszakította. Valami. Pontosabban szipogás. Halk szipogás. Hegyeztem a fülemet, és a hang irányába osontam. És aki sírt nem volt más, mint...
Kai. Összekuporodva sírt, széles vállait rázta a sírás. Rögtön leguggoltam mellé és szorosan átöleletem. Fejét a mellkasomba fúrta, összekönnyezte a pólómat, de nem szóltam egy szót se. Csak víz. Majd megszárad.

-Shhh! Nyugi, itt vagyok. Shhhh.-És finoman simogattam a hátát.

-Ahnyirahahaaha tehehetetlen vagyohohok.-Sírta.

-Kai, nem értek egy kukkot sem. Nyugodj le, hagyd abba a sírást és utána beszélj!-Folytottam el a mosolyomat. Mélyen beszívta a levegőt és elhúzódott tőlem. A szemei pirosak és dagadttak a sírástól, orra piros és csöpög. Egy zsepit nyújtottam felé, mire megtörölte az orrát és halkan, rekedt hangon motyogni kezdett.

-Tehetetlen vagyok.

-Miért?

-Mert mások döntenek helyettem. Mások döntik el, hogy maradhatok-e.-Megdörzsölte kipirosodott arcát és felállt. Újra mosolygott, de a szemei féltek.

-Maradni fogok. Nem számít, hogy mibe kerül.-És egy pillanatra, ahogy felnéztem rá, épphogy csak egy pillanatra, mintha angyalszárnyai lettek volna...

-Köszönöm Soobin!-És elment. Leültem oda, ahol az előbb Kai ült és néztem az eget. Sehol egy felhő, gyönyörű kékség. Ismét az ajtó nyikorgását hallottam, mire az ajtó irányába kaptam a fejemet. Yeonjun az.

-Kai mondta, hogy itt vagy.-Leült mellém és az ölembe hajtotta a fejét, kezével a vádlimat simogatva.

-Héée, mit csinálsz?

-Finom az illatod.-Tápászkodott fel és a nyakamba fúrta a fejét, majd lovaglóülésben az ölembe ült.

-Micsi-mit művelsz?-Dadogtam. Éreztem, ahogy lassan rám nehezedik, elhelyezkedve az ölemben. Ha ez még nem lett volna elég, nagyon közel hajolt és a fülemet puszilgatta, mire sikoltva ugrottam egyet, és tetőtől talpig libabőrös lettem. Yeonjun odébbhúzódott és nevetve nézett rám.

-Túl aranyos vagy. Ilyet csak nekem csinálhatsz.-Mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Ismét közelebb húzódott, mellkasunk összeért. Az ajkaimhoz hajolt, azt hittem megcsókol, behunytam a szememet, de...félve nyitottam ki a pilláimat. Yeonjun nevetve összeborzolta a hajamat és elment. Na szép, ez akkor csinál belőlem bolondot, amikor csak akar! Szemet szemért, fogat fogért, móresre fogom tanítani ezt a suhancot!

Kelletelnül elindultam a tanterem felé. Becsöngőre pont leültem a helyemre. A táblára meredtem, ami kis időn belül megtelt a tanár kacskaringós írásával. A nap gyorsan telt. Mintha valaki siettetné. Minden szünetben beszélgettünk a fiúkkal és egyre jobban megismertem őket. És őszintén: nagyon szerethetők. Kai újra mosolygott, de én még mindig aggódom érte. Nem tudom, hogy mi történt reggel, de ő nem az a fajta fiú aki így, ilyen keserveseb szokott sírni.

Elindultam a könyvtárba, hogy megírjam a leckéimet. Annyira elvoltam a gondolataimmal, hogy fel sem tűnt, ahogy Yeonjun mellettem sétálva az arcomat fürkészi.

-Mi az?

-Cuki vagy.

A fenébe! Erre miért pirultam el. Ne már, miért olvadozok!?

-Jól vagy? Vörös a fejed.

-Hagyj már!-Feleltem nevetve.

Megérkeztünk a könyvtárba és leültünk egy félreeső kis sarokba. Lepakoltam a cuccaimat és egy csattal felcsatoltam az arcomba lógó hajamat, ezzel szabaddá téve homlokomat. Megdörzsöltem sz arcomat, hogy kiűzzem a szemeimből minden álmosságot. Kigomboltam az ingem két felső gombját és nyújtózkodtam egyet. Yeonjunra sandítottam aki pislogás nélkül nézte végig amit csináltam. Nem szólt semmit, csak nyelt egy hatalmasat.

Szemforgatva elővettem a leckét és gyorsan írni kezdtem. Nem tudtam teljesen odafigyelni, mert Yeonjun fégig bámult engem.

-Elég, koncentrálj!

-De...amikor elrontod az eredményt összeráncolod a homlokodat.-Biggyesztette a száját.

Válaszra sem méltattam, csak megdobtam egy papírgalacsinnal. És visszadobta.

-Fuhh, te komolyan!

-Édes vagy, amikor durcizol.-Heccelt tovább.

-Tényleg?-Majd a saját fegyverét ellene bevetve én is lovaglóülésben az ölébe ültem. Egy kicsit meglepődött, de a következő pillanatban a derekam köré fonta a kezét és a mellkasához szorított. Ez az! Tökéletes magaslabda.  Az ölelésébe simultam, és közel hajoltam az arcához. Az ajkai felé közelítettem, mire ő lehunyta a szemeit. Én pedig egy hajszálnyira megálltam a szájatól és vártam amíg kinyitja a szemeit, majd megborzoltam a haját. Itt akartam gyors visszavonulót fújni, de mikor szokott sikerülni, amot akarok? Soha. Amikor érezte, hogy felemelkedek az öléből visszarántott. Az egyetlen probléma az volt, hogy ettől a hirtelen mozdulattól felborult a szék, és eltertünk a földön. Azt nem tudom, hogy Yeonjun hogyan került fölém, de a szükségesnél sokkal közelebbről nézett a szemembe és huncutul elmosolyodott.

-Hé, állj föl!

-Egy ilyen aljas bosszú után hagyjalak futni? Nem vagyok bolond! (írói megjegyzés: ez egyébként az én szállóigém)
Szóhoz sem hagyott jutni, egy gyors puszit nyomott az ajkaimra.

-Szörnyű vagy!-Nevettem, lelöltem magamról Yeonjunt és feltápászkodtam a földről. Összepakoltam a cuccaimat és a kijárat felé indultam.

-Megint durcás vagy?!-Kiáltott utánam a könyvtárbam, igen a KÖNYVTÁRBAN, mire egy halom shh hangot kapott én pedig dübörgö szívvel igyekeztem haza.

Vacsora után még mindig égő, vörös fejjel dőltem az ágyamba és nem fudtam nem Yeonjunra gondolni. Mi van velem?

Nem sokkal később pedig elnyomott az álom. Újra a sötét erdőben voltam. Egy szomorú dal szólt valahonnan. Hideg volt és mindenhonnan furcsa neszek jöttek. És akkor megpillantottam őket...

Egy kicsit elhanyagoltam ezt a könyvet, pedig imádom írni

Köszi hogy elolvastad
Bye bye