Sophie már vagy félórája nem mondott mást, mint "nem" és "akkor sem" meg "pláne nem". Amanda művészetis társai egy kisebb bulit szerveztek, és a lány kötelességének érezte, hogy kirángassa új lakótársukat a könyvek közül, amikbe az kétségbeesetten kapaszkodott. Sophie-t kicsi kora óta arra nevelték, hogy kerülje a bulikat, a kocsmákat, az alkoholt és a drogokat. A három lány viszont pont ezekben lelte örömét, így már az első napokban sikerült összeveszniük. A vitát kiváltó ok egy borosüveg volt, félig tele, és a lány szinte azonnal kiszúrta, hogy ez az alsó polcokról lett elemelve. Semmi baja nem lett volna azzal, hogy a többiek isznak egy kicsit, de az ital minősége nagyon irritálta. Szóvá tennie nem kellett volna, de kötelességének érezte. Erre persze Victoria azonnal álszent királynőnek nevezte őt, aztán buligyilkosnak, s bár a többiek nem kapták fel a vizet, Sophie az este további részében hozzájuk sem  szólt, sőt másnap sem. Három napig tartott, míg teljesen kibékültek, de Victoria hatására a többiek is királynőnek kezdték őt becézni, különböző jelzőkkel megtoldva azt. Így lett két hét alatt a Sophie-ból Queenie, olyan jelzőkkel, mint az aranyos, gyilkos, idegesítő, tanulógép, szent, és túlféltő.  Most is szeretett volna jó kislányként otthon ülni, tanulni, ugyanis félt attól, hogy valamit az italába kevernek, mindegyikükébe, esetleg elfajulnak a dolgok, és másnap nem emlékeznek semmire. Viszont az is igaz, hogy ez a három idióta nem vezethet kocsit részegen, ezért feltámadt benne a felelősségtudat. 

- Mindenki ott lesz aki számít - ült le a kanapé karfájára Amanda, és hátradobta világosbarna hajzuhatagát. - Na meg az a fiúbanda, tudjátok... aj, hogy a fenébe hívják őket?!

- Az amelyikben olyan cuki a dobos? - sétált ki a konyhából Victoria, kezében a vacsorának csúfolt rántott hússal. Legalább ezerszer megmondták neki, hogy ehetnek étteremben is, de nem hatotta meg. Úgyhogy minden este rántott hús volt. - Asszem a Smile, de nem biztos...

A lányoknak bevett szokása volt, hogy az összes fiúbandára rányomulnak amelyikkel találkoznak, ez alól a Smile sem volt kivétel, csak ők a szokásosnál jobban tudták hárítani a próbálkozásokat. Már amelyiküknek ez volt a célja.

Sophie megforgatta a szemét. A fiúkkal kapcsolatos témákhoz sosem tudott hozzászólni, életében nem volt még pasija, és nem is gondolta magát elég különlegesnek ahhoz, hogy felfigyeljenek rá. De most, hogy másfél hónapja a lányokkal lakik kezdte idegesíteni, hogy mindig csöndben ücsörög az ilyen beszélgetéseknél, amik túlságosan sokszor fordultak elő.

- És hogy hívják? - kezdte el igazgatni a dohányzóasztalon szétszórt papírokat, csak amolyan "csináljak-már-valamit" mozdulatokkal, talán azért, mert ég így is borzasztóan zavarban volt. Már tudta előre a reakciót, azért így is jót nevetett magában azon, ahogy Christine az egyetlen, aki legalább igyekszik visszaemlékezni a fiú nevére, habár valószínűleg még egyszer sem kérdezték meg.

- Maylor? Nem, várj, Taylor! - csillant fel a szeme, majd megrántotta vállát. - De a keresztnevét nem tudom.

Sophie ezt teljes egészében tudatlanságnak azonosította, ugyanis a Taylor név egyáltalán nem volt ritka az egyetem diákjai között. Ennyi erővel lehetne Black, Smith, Potter, vagy bármelyik tucatnév a sok közül. A keresztneve meg James, Jack, Thomas, Charles, vagy Roger. Legalábbis a lány környékén ezek a nevek voltak népszerűek. Sophie sóhajtott egyet, majd felállt a kanpéról, és kinyújtóztatta a tagjait.

- Főzök egy teát - jelentette ki nemes egyszerűséggel, majd a kanapét megkerülve kiment a konyhába. Abban a pillanatban, hogy a lány eltűnt a látószögéből, Christine megragadta az összes könyvet a dohányzóasztalról, majd a szobájába futott vele. Amandának vissza kellett fojtania a nevetését, ugyanis barátnője volt a legügyetlenebb surranó akivel életében találkozott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Victoria ijedten kipillantott a konyhából, mikor a göndör véletlenül a lábára ejtette a második könyv kupacot.

- Mond csak Queenie, - fordult vissza a konyhába a szöszi, minden bizonnyal elterelésnek szánt beszélgetést kezdeményezve. - Arra nem gondoltál, hogy felszedhetnél valakit?

- Torie, az a ti asztalotok - matatott a teafilterek között, folyamatosan hátratűrve rakoncátlan barna tincseit. - Egyébként meg én elvagyok magam is. Nincs szükségem egy fiúra.

- Komolyan? - kérdezte csevegő hangon a lány, és igyekezett elnyomni a másik szobából átszűrődő zajokat, amelyek lassanként egy földrengéshez voltak hasonlíthatók.

- Teljesen - taszította kicsit arrébb a vállával Sophie, hogy odaférjen a teafőzőhöz. Természetesen már rég rájött, hogy a könyveit csak  pár nap múlva fogja viszont látni és nem lesznek teljesen épek, de  szórakoztató volt nézni a lányok küszködését. Miután feltette főni a vizet, lekapta a konyhai törülközőt, és Victoriával a nyomában kisietett a konyhából.

- Amúgy, hogy van a lábad? - törölgette a vizes kezét a lány, miközben megindult a nappali felé. A kérésre egy fájdalmas nyögés volt a válasz, mire Sophie még jobban megszaporázta a lépeteit. Christine keresztbe feküdt az ágyon, Amanda pedig "szakszerűen" nyomkodta a lábát, olyannyira, hogy a fekete már szinte üvöltött a fájdalomtól. Tisztán látszott, hogy ez semmit nem segít, ezért a lány igyekezett minél gyorsabban közbelépni. Először finoman közölte a világosbarnával, hogy Christine lába nem zongora, sem basszusgitár, ezért inkább ne próbálkozzon, másodszor pedig elküldte Torie-t egy nedves rongyért, amivel végül becsavarta az enyhén felduzzadt lábat.

- Megnyerő a technikád, hol tanultad? - nézett kérdőn Amandára, miközben Christine lábát bugyolálta. A lány erre válaszként az egyetlen ott maradt könyvére mutatott, ami a hetven-hetvenegyedik oldalnál volt nyitva. Sophie odasétált, beleolvasott pár sort, majd becsukta és hitetlenkedve rájuk pillantott.

- Kár, hogy ez a daganatok ellen van.