Christine csüggedten ült a betonfalon, a kabátja cipzárját húzogatta és néha a többiekre pillantott. Három hete tették ki a szórólapot, miszerint lakótársat keresnek, de néhány sokat mondó külsejű fiún kívül nem jelentkezett senki. Egy hetük van még a hónap végéig, utána kész, ennyi volt, au revoir! Majd szoronghatnak valami nyomortelepen, ahol nem lesz víz, se fűtés, talán még ágy se, vagy mind szétszélednek, egy idő után idegenek lesznek egymás számára, ő meg majd jó kislányként elvégzi az egyetemet, majd egybeolvad az orvostömeggel, ismeretlenként fogja leélni az életét egy fertőtlenítőtől bűzlő rendelőben. A szülei persze büszkék lesznek rá, ő lesz Dr. Christine Cook... még maga a név is szörnyen hangzik!  

- Chris! - lengette meg a kezét Amanda a barátnője szeme előtt. Az megrázta a fejét, igyekezett kiverni a fejéből minden nyomasztó dolgot, és pozitívan gondolkodni. Van még egy hetük. Az alatt még a holdra is felszállhatnak. Mármint nem ők, de mások talán igen. Egy szóval bármi lehet. Remélik.

- Legalább valami jelét add annak, hogy élsz! - lökte meg a vállát Victoria, majd leugrott a falról, és a járdán kezdett toporogni. - Nem szeretném, hogy már gitárosunk se legyen! - azzal arrébb sétált pár métert, hogy belássa a lépcső fölötti területet is.

- Tényleg, még nem találtunk új dobost! - kapott észbe Amanda, és előkapott egy füzetet. Ő volt a társaság kreatív tagja, egyfolytában rajzolt, grafikusnak készült, emiatt folyamatosan volt nála egy firkafüzet. Legutóbb az új dobos keresésére kezdett el tervezni, Christine a plakátnak azonosította be a vázlatot, és meg volt győződve róla, hogy barátnője éppen annyira ideges a lakás miatt, mint ő, csak Amanda legalább próbálja elterelni a gondolatait.

 A lányt belülről emésztette az ideg, keze össze-vissza csúszkált a lapon, de nem mert felnézni, nehogy a többiek bizonytalannak lássák. Elméletileg ő volt a higgadt, csendes, mindig biztos lány, de a hazaköltözés, vagy az utcára kerülés őt is megrémítette. A rajzról akaratlanul is Anne jutott eszébe, aki nem volt jó dobos, de legalább volt, és aztán mégis cserben hagyta őket. Tudta, hogy a mellette ülő Christine fejében is átsuhan az este emléke, amikor egy buli után a szőke lány elküldte őket a fenébe, és hogy "inkább lesz valami bandatag barátnője, mintsem hogy élete végéig egy zenekar tagja legyen, akik semmit nem tudnak elérni". Amanda keze ökölbe szorult a papírlap fölött, és bár nem volt egy heves természetű lány, most szívesen megkereste volna Anne-t, hogy lekeverjen neki egyet. Végül vett egy mély levegőt, mert túl sokat dolgozott ezen a képen ahhoz, hogy csak úgy széttépje.  Becsukta a füzetet, majd a táska mélyére süllyesztette, és jobb elfoglaltság híján megpróbálta lekötni Christine figyelmét.

Victoria a járdán sétált fel-alá, közben szüntelenül a bejáratot és a lépcsőt fixírozta, hátha egyszer csak megjelenik ő, aki megmenti őket, ő, aki legalább feléjük sétál. Csak néhány pillantást sikerült elkapnia, azokat is teljesen véletlenül. Van még egy hetük, de jobb lenne minél hamarabb találni valakit, mert az az egy hét rettenetesen kevés, és nagyon hamar eltelik. 

Ilyen pozitív gondolatokkal volt elfoglalva, így észre sem vette, hogy az épületből kisétált egy lány, és már pár perce őket figyeli.

- Elnézést! - lépett egyet feléjük, mire a két betonfalon ülő azonnal abbahagyta a beszélgetést,és érdeklődve odafordult. Victoria megállt a járdán, és felvonta a szemöldökét. A lányról lerítt, hogy tiszta ideg, bár azt egyikük sem értette, hogy miért. Azért megpróbálta összerakni a fejében szerkesztett pár mondatot.

- Christine, tudod... egy szakon tanulunk...

A fekete hajú lány megforgatta a szemeit, majd elkeseredetten leszállt a falról. Már azt hitte, hogy a lakás miatt keresik őket, erre valami hülye liba jött, valami orvosi dologgal. Fintorogva végigmérte a lányt, majd megállapította, hogy egyáltalán nem reménytelen eset, lerítt róla, hogy közéjük való. Ez egy kicsit enyhítette az előítéleteit, megpróbált rámosolyogni az előtte állóra, és pár percre elfelejteni a helyzetüket.

- Együtt kell dolgoznunk? Vagy mi? 

- Nem, csak láttam a kiírásotokat - magyarázta kicsit felbátorodva a lány, de nem nézett a szemükbe. - Pont most nincs hol laknom, és ha nem baj...

- Van Isten! - kiáltotta magából kikelve Victoria, majd felugrott és beleboxolt a levegőbe. A lány összerezzent, aztán elmosolyodott és haját betűrte a füle mögé. Christine ajkain most már egy igazi mosoly jelent meg, Amanda örömében magához szorította az idegent, aki meglepetésében elejtette a könyveit. 

- Hogy hívnak? - sietett a segítségére Christine, és elkezdte fölszedegetni a könyveket. Egy kivételével mind az AIDS-ről szólt. A lánynak most már derengeni kezdett, hogy valóban egy szakra járnak, sőt, ő volt az, aki folyomatosan csak jó választ tudott mondani.

- Sophie - vette át a holmijait a lány és ismét a füle mögé tűrte barna haját. - Sophia Dione.

- Francia? - nézett rá elismerően Victoria. Amanda és ő sokatmondó pillantást váltottak, majd összenevettek. Tudniillik, mindketten el akartak jutni Párizsba, és most végre valaki olyannal találkoztak, aki talán onnan jött.

- Igen, ott születtem, de angol vagyok - pillantott körbe zavartan, mire Amanda és Victoria csalódott pillantást váltottak. A szőke nem adta fel: még pár kérdést feltett, de hamar kiderült, hogy Sophie nem sokat látott az áhított városból, ugyanis egy éves sem volt a költözésükkor.

- Párizsba akartok menni? - indult el a barna lány a parkban, de a fekete hajú gyorsan megállította, és a másik irányba mutatott. Sophie idegesen elnevette magát, majd meghallgatta Victoria monológját a tervezett párizsi útról. A lányok nem sok mindent terveztek meg azon kívül, hogy hova akarnak menni, pénzben nem is gondolkodtak, és amikor Sophie rávilágított erre, nevetve megrántották a vállukat, és belé karoltak. A lány, ha lehet még furábban nézett rájuk, de ezt Christine pár szóval elintézte.

- Nyugi, furák vagyunk, de nem harapunk! - kacsintott rá, amikor meglátta Sophie arcát. - Itt lakunk pár sarokra - mutatott keresztül az egyetemet körülvevő parkon, amely már tele volt száraz levelekkel. Victoria sokatmondó pillantással bámult egy levél kupacot, majd amikor a parkőr elindult a másik irányba, belerúgott a levelekbe.

- Íme, - sóhajtotta Christine, és rámutatott a szőke barátnőjére. - az érett, huszonegy éves Victoria Blacksmith, jómagam Christine Cook vagyok, bár azt mondtad már ismersz, a világosbarna hölgy pedig Amanda Potter. - a lány már rég oda sem figyelt, hanem Victoria után szaladt, és segített neki szétrúgni a kupacokat.

- Remélem, jól kijövünk majd! - nézett az égre Sophie, és elnevette magát. - Bár ez valószínű. - rázta a fejét hitetlenkedve az avart rugdosó Amanda és Victoria látványán.

- Akkor gyere fel hozzánk, és ha megfelel - ölelte át a vállát a Christine, de úgy, hogy göndör fekete haja teljesen lefedte a lány vállát.  - Segítünk átpakolni!

Sophie mosolyogva bólintott, majd továbbindult az úton. A két lemaradt lánynak utánuk kellett rohannia, egyrészt mert nagyon gyorsan sétáltak, másrészt mert a parkőr meglátta őket.