Indítsd el a zenét és kellemes olvasást...

Alexander szemszöge:

Most ha kinyitom a szemem, Matthew engem fog nézni, és várni fogja, hogy felkeljek és minden rendben lesz. Érzem, hogy így lesz...

Lassan, félve nyitottam ki szemeim, tudván, hogy érzéseim csaltak velem. És igazam volt.

   Szemüvegemet felvéve láttam, ahogy a fiú pont ugyan abban a pózban feküdt, a műszerek ugyan abban a lassú, egyenletes tempóban csipogtak, a cikkcakkos vonal ugyan akkor kihagyásokkal mutatta Matthew szívének lassú dobbanásait. Nem változott semmi. Semmi, kivéve engem. Belül egészen apró darabokra törtem, s vártam, mikor száll ki a porfelhő a számon, jelezvén, hogy teljesen üres vagyok. 

   Már nem éreztem semmit. Sem fájdalmat, sem bűntudatot, sem csalódottságot... Csak a könnyeket az arcomon. Felkeltem, közelebb léptem a fiú ágyához és néztem egy darabig kék-zöld foltokkal is gyönyörű arcát, kócos haját, lehunyt szemeit.

   Ahogy végigsimítottam hüvelykujjammal Matt finom, puha alsó ajkát megéreztem egy ott éktelenkedő apró öltést. Nem tudtam megakadályozni, könnyeim lassan , komótosan hömpölyögtek végig az arcomon, hogy útjuk végén államról alávessék magukat, a végtelen mélységbe.

   Bennem már nem maradt semmi...

3 héttel később:

Semmi. Az egyetlen változás az volt, hogy az EKG lassabban mutatta a kiemelkedéseket, és alacsonyabban, ami csak annyit jelentett, hogy közel a vég. Matt nem ébred már fel. A doki szerinte 90-95% esély van rá, hogy vége a játéknak, Matthew ki fog esni... És többé nem áll vissza játszani.

Csak álltam az ágya mellett és nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam mire számítsak... 5%.... Megrémít ez az arány, de egyetlen gondolat kering a bennem uralkodó ürességben, azóta, hogy akkor, reggel, Matt nem ébredt fel. Akkor gondoltam erre először és azóta egyre gyakrabban ötlött fel bennem. Mindig csak egy futó ötlet volt, de lassan érlelődött bennem, és most, ebben a pillanatban úgy éreztem, megért. És akkor.... 

Döntöttem...

   Ahogy otthon ledőltem az ágyba, azon gondolkoztam, vajon hogyan, és akkor bevillant egy kép. Egy folyóról, ahogy békésen csordogált heves áramlásával, felette egy híd. De ez nem csak gondolat volt, hanem a közeli River folyó képe. Igen, találó név....

***********************************************************************************************

   Reggel mintha mi sem történt volna, felkeltem, felöltöztem, rendbe szedtem hajam, majd kiléptem a még mindig kellemes, tavaszi levegőre. Táskám a szokásosnál nehezebbnek érződött, vagy csak én lettem gyengébb, nem is tudom. De hetek óta ha tükörbe néztem csak egy szó jutott eszembe:

Megtört...

   Az iskola folyosóin sétálva azon töprengtem, vajon mindig ilyen volt-e ? Csak mentem, magányosan, nem szólt hozzám senki, nem is vettek figyelembe, nem beszéltünk, nem néztek rám... Nem is tudtak rólam. De igen. Ez mindig ilyen volt. Aztán jött Matthew... És minden megváltozott.  Népszerűek lettünk az ebédlői jelenet után, de most... Minden a régi és megszokott. Csak én, az ablak mellett ülve, egy üres padban zenét hallgatva. Pont, mint régen.

   Egyik órán sem tudtam koncentrálni, állandóan elkalandoztam, kibámultam az ablakon, a folyóra gondoltam, a délutánra és az 5 százalékra. Majd megszólalt az utolsó óra végét jelző csengő, és olyan történt, amire eddig soha nem volt példa. Elsőként hagytam el a termet.

   Másoknak ez lehet nem volt nagy dolog, de nekem igen. Mindig bent maradtam, babráltam a cuccaimmal, ha kellett megjátszottam, csak hogy utolsónak menjek ki az ajtón. De ma már nem érdekelt semmi, mert tudtam, hogy van az utolsó, hogy erre gondolok. Többé már nem kell. 

   Vajon a többieknek feltűnt, hogy más vagyok ? Hogy elsőnek mentem ki ? Feltűnt nekik, hogy ott voltam ? Nem hinném. De nekem ez  nap más volt. Mert tudtam, hogy utoljára hagytak figyelmen kívül. Hogy utoljára nem vettek rólam tudomást. Ez a nap az utolsók napja volt számomra. Mert elhatározásra jutottam.

   Röpke 20 perc séta után elérkeztem a Riverhez. A folyóparton sétálgattam és könnyes szemekkel bámultam cipőm orrát, miközben Mattre gondoltam. Leguggoltam, kezemet a vízbe mártottam, mire kirázott  a hideg, testem libabőrös lett. Tökéletes volt. 

   Táskám teljes tartalmát a partra ürítve dobáltam el a könyveket, füzeteket. Nem kellett már egyik sem. És ez nagyon jól esett. 

  Elindultam vissza, a híd felé és megláttam egy nagy, nehéz követ. Letérdeltem, letettem a táskám, s ahogy kezembe vettem a nehéz, kemény sziklaszerű töredéket, visszagondoltam egy közös emlékre. Így volt ez minden egyes kőnél. 

Mikor először megláttam őt az ebédlőben...

Mikor az asztalomon landolt a villája...

Mikor rám mosolygott...

Mikor hirtelen leült az asztalomhoz a kávézóban...

Mikor körbevett a barátaival a mezőn...

Mikor átkarolt, majd faképnél hagyott...

  Itt már kezdtem nehezen vinni a táskát.

Mikor először megcsókolt...

Mikor megláttam az unokahúgával... 

Mikor utána jött, be a szobámba...

Mikor bemutatkozott anyának...

Mikor telefonon beszéltünk...

Minden alkalom mikor együtt voltunk...

Mikor megállt és várt...

Mikor nem kényszerített...

Mikor velem volt...

Mikor szeretett...

Mikor megbeszéltük, hogy nála töltöm az éjszakát....

Mikor mélyen, a sötétben tudtam, hogy mi történt...

Mikor ez beigazolódott...

És mikor én cserbenhagytam...

   Álltam a híd szélén, a kövek zörögtek a táskámban, s alig bírtam el, majd' összeroppantam alattuk. Egyre erősebben szorítottam a korlátot, könnyeim egyre hevesebben áradtak, egyre erősebben éreztem, hogy meg akarom tenni.  

   Lassan, remegő lábakkal másztam fel a keskeny fakerítés szerű korlátra, és lenéztem a vízre.

   Mind ismeritek azt az érzést, mikor beleugrasz a medence hideg vizébe... Tudod, hogy milyen lesz, mégis vonakodva teszed meg. De mikor a víz alá érsz és látod a milliónyi apró, csillogó buborékot felszállni magad körül, érzed őket a bőrödön, hirtelen nem is érdekel, mennyire hideg a víz. Átjár a béke és nyugalom, nem törődsz semmivel és senkivel, csak magaddal, ahogy szinte lebegsz a vízben. Pontosan ilyen érzés volt lelépni a híd korlátjáról, és elmerülni a hideg vízben. Ahogy a nap sugarai megtörtek annak felszínén, sapkám leúszott rólam, hajam mintha csak a szél fújta volna. Csak merültem, és néztem a ragyogó felszínt, majd a fenékre érkeztem. 

   Tudjátok... Vízbe fulladni nagyon békés dolog. Eleinte szar, olyan 2-3 percig, amíg meg nem telik a tüdőtök vízzel, de utána már nem éreztek semmit. Én is csak feküdtem a folyó medrének alján, és néztem a körülöttem úszó buborékokat, a hullámokon megtörő nap sugarait és nem gondoltam semmire. Majd lehunytam a szemem és akkor éreztem, hogy vége volt. Békés és boldog voltam....

Matthew szemszöge: 

   Fejem sajgott, szemeimet békésen pihentettem, mintha csak aludnék, de tudtam, hogy ennél többről volt szó, de bármennyire is próbáltam, nem jöttem rá, hogy mi történt. Majd akkor elfogott ez az érzés. Szemeim kipattantak, felültem és zilálva néztem körbe az ismeretlen szobában, a kék tincsek és felemás szemek után kutatva.

- Alexander ?! 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Hello ! 

Nos igen... Ez lett volna a mai rész. 

Őszintén elmondom, miközben ezt írtam remegtem és sírtam. Nagyon nehéz volt. De nagy és őszintén remélem, hogy a tragédia ellenére tetszik a rész és nem fogjátok mérgetekben abbahagyni. Ne öljetek meg kommentekben, így marad. Így kell maradni. Az elejétől kezdve ezt terveztem. Sajnálom, ha ennek nem örültök. De remélem át tudtam adni legalább a felét annak, amit érzek és megérint, ha csak egy kicsit is, de megérint a történet.

Ha tetszett akkor vote és komment.