Alexander Szemszöge: 

Csak térdeltem a fehér, fémkeretes, kórházi ágy mellett, nem tudtam felnézni rá. Nem voltam rá képes. Csak sírtam és sírtam, szemüvegem mellettem hevert a földön, anya a hátamat simogatva próbált vigasztalni, de hiába: Ez az egész az én hibám. Hogy felejthettem el ?! Ha ott lettem volna, talán megakadályozhattam volna ezt az egészet....

***************************************************************************************

Táncóra után Eliot és én betértünk egy kicsi, otthonos, aranyos cukrászdába. A szokásos jegeskávémhoz már túl késő volt, így csak egy habos, marcipános tortaszeletet ettem, Eliot meg valami krémes cuccot. Nem igazán érdekelt.

- Nos... Miért is akartad annyira, hogy eljöjjek veled ide ? - Kérdeztem tanácstalanul, majd villámat felemelve beledöftem azt az előttem fekvő édességbe.

- Mióta táncolsz ? - Kérdezett vissza Eloit, mint aki meg sem hallotta a kérdésemet. 

- Ez volt az első alkalom. De régóta szerettem volna balettozni. 

- Hmmm... Nagyon meleg... 

Ez nem normális... Elhív, majd sérteget. Ennyi. Nem maradok tovább ezzel a tahóval egy légtérben. 

Felálltam, majd megindultam az ajtó felé, mire a szőke elkapta csuklómat és kérlelő szemekkel kísérve visszaültetett a nem túl kényelmes, ám annál csinosabb színes kis faszékre. Ezúttal csak csendben ültem, ettem a sütimet és alkalmanként felpillantottam zöldes-szürkés szemeibe.

- Édes vagy, ahogy eszel. - Jelentette ki úgy, mintha annyit mondott volna: Milyen szép a szemed.. Vagy valami hasonló. 

- Öhm... Köszi... De tudod... Van barátom. 

- Tudom. 

Megdermedtem...

Mi a fasz... ? Honnan tudná, biztos csak mondja. Hülye. Én meg hirtelen elhittem.

- Matthew tényleg egész jól néz ki, de nem illesz hozzá. - Felelte.

- Honnan tudsz Mattről ? És miért nem illenék hozzá ? Semmi közöd nincs ehhez ! Anyám... Te nem vagy normális. - Borultam ki, jogosan. 

- Belenéztem a telefonodba amíg nem voltál bent az öltözőben. Elég gyengén véded a holmidat... - Felelte, mintha ez normális lenne. 

Abban a másodpercben megcsörrent a mobil a zsebemben. Anya volt. 

- Szia, anya, mi újság ? 

- Jajj, kisfiam... Annyira sajnálom... Most hívott Matthew anyukája.... - Sírt. Hangja, magas, el-el csukló.

- Anya... Mi történt....?.... Anya ?! - Kétségbeestem. Nem tudtam mit gondoljak, mégis miért hívta volna Matt anyja az enyémet, mi az, amit ennyire sajnál.. De semmi jó nem történt, az biztos.

- Siess haza... Bemegyünk a kórházba... - Sírta az utolsó szavakat, majd lerakta. 

Minden szó nélkül felkaptam táskámat és futva indultam haza. Könnye szöktek a szemembe az aggodalomtól, a bizonytalanságtól. Bár azt hiszem.. Valahol mélyen, az agyam egy eddig felfedezetlen zugában, bent, a sötétben bujkálva... Pontosan tudtam, hogy mi történt. 

Feltéptem az ajtót, ledobtam a táskám és már ültünk is az autóba. Anya keze remegett, legalább mint az enyém. Egész úton nem szóltam egy szót sem, ő sem törte meg a feszült, gyomor és szívszorító csendet. A csordogáló könnyeim idő alatt sírássá fokozódtak.

A kórház főbejárata előtt parkoltunk le, majd egymást átkarolva elindultunk az ajtó felé. Ahogy beléptünk az előtéri várakozóba megéreztem a jellegzetes "kórházszagot."

Minden fehér és tiszta. Csendes és nyugodt. A műanyag székek egyikéről felpattant egy kis termetű, alacsony, barna hajú nő. Arcvonásai finomak, bőre szép és hamvas, arcához tökéletesen illettek a szeplői. Modellalkat, madárcsontú szépség. Matthew édesanyja.

- Jajj drágám... Hogy vagy ? - Kérdezte, majd szorosan megölelt, kissé eláztatva vállamat csorgó könnyeivel. 

- Hol van ? Mi történt ? 

Válasz helyett elindultunk egy hosszú, tiszta folyosón. Az egész helyet bejárta a fertőtlenítő, tisztító alkohol szaga, melyet a műtő eszközökre szoktak fújni, sterilizálás gyanánt. Kellemes volt. Szerettem ezt a szagot. Valahogy... Megnyugtatott. 

A folyosó közepe felé megálltunk és benyitottunk a jobb oldali ajtón. Egy nagy, fehér szoba tárult elénk, hat ággyal, választófüggönyökkel, egyetlen egy kicsi ablakkal és egy régi, fekete, kopott műbőr dívánnyal. Matt a szoba túlsó felén, a legutolsó ágyban feküdt. 

Ahogy beléptem a függöny mögé megdermedtem a látványtól:

Az a barna hajú, gyönyörű szemű, borostás arcú fiú, akit annyira szeretek, most zöld-lila foltokkal, sebekkel, repedésekkel az arcán fekszik. Oda mentem az ágy mellé, térdre rogytam és sírni kezdtem, keservesebben, mint eddig. Ez a látvány már-már fizikai fájdalom volt számomra. 

És ez mind az én hibám... 

Anya a hátam mögé lépett és simogatott, vigasztalni próbált, ölelgetett, de nem használt.

- Ez az egész... Az én hibám... Megígértem neki, hogy átmegyek ma, és... És... - Nem bírtam folytatni. torkom elszorult a könnyektől. Nem bírtam abbahagyni a sírást, nem bírtam ránézni a fiúra, akit a szerelmemnek nevezek. Hogyan is nézhetnék ezek után a szemébe többé ?! Hisz cserben hagytam, mikor szüksége lett volna rám.

- Dehogy a te hibád. Jahjj, drágám, hogy fordulhatott meg ilyesmi a fejedben.. ? Egy percig se okold magad. - Próbált vigasztalni a barna hajú nő, de mit sem használt. Tudtam jól, hogy ez az én hibám. 

Egyedül a műszerek zaja törte meg a csendet. Egyenletes pittyegés, búgás, csöpögő hang az infúzióból. Minden erőmet összeszedve felálltam és megszorítottam az eszméletlenül fekvő fiú kezét. 

- Kérlek.... Bocsáss meg.....

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Sziasztok ! 

Ne haragudjatok az újabb, hosszú szünet matt, de ismételten büntetést kaptam... De itt egy új rész, remélem tetszett, ha igen, akkor vote és kommenteket szívesen várok !