2023. őszén valamikor 

És ott állt ő. 

Az üvegszilánkok és a rumli közepén, teljesen lefagyva. Csendben potyogtak le könnyei arcáról, miközben odabent a fejében már-már világrengetően üvöltött.

A szoba rettentően nézett ki, egyedül az ágy maradt bevetett, az ablak melletti asztalon pedig több száz dollár feküdt olyan gyűrötten, mintha abban a pillanatban rángatták volna ki őket valaki zsebéből. Holott majdnem egy hónapja álltak ott teljesen érintetlenül, egy virítóan rózsaszín jegyzettömbbel együtt, min vészjóslóan vöröslő tintával álltak azok a szavak, amelyek egy majdnem felnőtt tinédzser életét a legjobban megbélyegezhetik.

Már három hete és négy napja tudta, hogy ez be fog következni, mégsem hitte el, hogy annyi minden után ezt a saját anyja ilyen könnyen, szinte szemrebbenés nélkül megcsinálta vele. Otthagyott mindent, egyedül egy hatalmas bőröndnek és pár jelentéktelen ruhadarabnak veszett nyoma, valahány megtakarított dollárral együtt, aminek töredéke maradt kiterítve a mélybarna felületre. A sorsára hagyta őt és inkább fejvesztve menekült attól a gyermektől, akinek a legnagyobb szüksége lett volna nemcsak rá, hanem valakire, aki végre igazából szereti őt, nemcsak üres szavakat és fájó tetteket idéz felé. Az asszony egyedül lánya házának számláit fizette és csak néha vette fel neki a telefont, minden alkalommal ugyanazt a történetet beadva neki. De amióta ez megtörtént, amikor a lányban két hét után realizálódott egyetlen szülője tette, minden egyes nap erőt vett magán és egy reggeli sírómaratonra betette a lábát anyja szobájába, aki akkor épp valahol Floridában ütötte el az idejét azzal a pasassal, akit az interneten ismert meg.

És bár ne tette volna ezt!

Az egész helyiségben majdnem teljes hajnali sötétség uralkodott, ahol még mindig földbe gyökerezett lábakkal állt ő, csak egy vékonyka hajszálnyira attól, hogy összerogyjon és boldogan hagyja, hogy a színes, csillogó üvegszilánkok belevésődjenek sápadt, fehérkés bőrébe. Szinte igézve meredt két, épphogy maga elé nyújtott, remegő kezére, idegében lerágott körmeire, barna sebtapasszal tarkított ujjaira, majd a tenyerére, aminek hevesedő sírásával együtt ráncaiból egyre csak egymásba gyűlő, a napfénynél is vakítóbb, sárgás fény tört ki. A két hatalmas csóvává nőtt, aranyló valami rögvest egybegyűlt, majd egy fülsüketítő durranással eltűnt, megdöbbent tulajdonosa körül jóval nagyobb káoszt okozva, mint azelőtt: az üvegszilánkok parancsszerűen felemelkedtek és csilingelve egymás töredékeire bontódtak, miközben az a bizonyos jegyzettömb megviselt lapja serényen úszott a tini felé, aki végül észbe kapva hátat fordított a tettével máris abbamaradó, abszurd jelenetnek. Végigsimított homlokán és vakon biztosította magát, hogy már megint biztosan hallucinál, vagy csak egy fájdalmas rémálomban van, és rövidesen felébred.

Egy frászt. Ezt már az ő józan esze se hitte el.

Először fogalma se volt arról, mi történik vele. Sőt, lehet, nem is akarta tudni, de magában akaratlanul emlékek sejlettek fel nagymamájáról és tanácsairól, aki igyekezte felkészíteni erre az időre unokáját, mégis az univerzum beleszólt és nem adatott rá elég ideje.

Mintha valami átokról is mesélt volna, és arról, hogy ez az egész nem véletlenül történik... Meg arról, hogy egy bizonyos ásvány segít lekorlátozni ezt a valamit, így nem történik meg ugyanez mondjuk a suli folyosóján vagy a buszon... Mi is volt a neve? Hegyikristály? Holdkő?

Erősen letörölte pizsamának használt fekete pólójának ujjával a könnyeit és villámként rohant ki a szobából. Kulcsra zárta az ajtót, remélve, hogy a szobával együtt minden egyes gondját száműzte oda. Ezt a filozófiát követve némi látszólagos életerőt szuszakolt magába, cinikusan magán nevetve, átbattyogva saját szobájába. Átöltözött, majd pánikolva tűvé tett mindent, hogy megtalálja, majd lenyugodva felvegye a féltve őrzött, díszdobozos karkötőt, aminek gyöngyei abból az őrületmegfékező kristályból készültek.

Aztán próbálta azt tettetni, hogy ő egy normális ember és épp nem próbál megkergülni.

____________

AZ ÍRÓ ÜZENETE:

Sziasztok! 

Remélem, eddig mindenkinek tetszik és elég meggyőzőnek tűnik a folytatásra ez a könyv, aminek ötlete nyáron fogalmazódott meg bennem, de csak körülbelül az idei ősz közepe óta kezdtem el dolgozni rajta. Mint minden más regényem, ez is nagyon sokat jelent nekem, hiszen ez valami újat nyitott meg bennem: olyan érzelmeket írhatok le itt, amiket eddig nemigen mertem, olyan karaktereket mutathatok be benne, akik mögött nem az áll, ami a felszínen látszik.

És mint ahogy nemrég az üzenőfalamra is kiírtam, ez a történet egy azok közül, amelyekből nemrégiben könyvötletből kerekebb világ nőtt ki. Nem vagyok benne biztos, milyen gyakran fog frissülni, de azért tényleg igyekszem írni, viszont ami biztos, hogy az első fejezet már holnap délután vagy este elérhető lesz.

Az új könyveim közül még felkészül a másik személyes kedvencem, a Lose yourself is, amiről bővebben hamarosan fogok beszélni.

Mindenesetre köszönöm szépen, hogy benéztél <3