Sziasztok^^

Átolvasva a részt olyan mintha depressziós lettem volna vagy nem tudom, mikor írtam XD Erről szó sincs, csak a szokottnál is nyomottabb lett... Na de nem beszélek tovább fölöslegesen. Remélem élvezni fogjátok a könyv utolsó részét <3 Valamikor a héten érkezem az epilógussal is. 

♡♡♡

Egy újabb sikertelen nap állt mögöttem, mikor hazaértem, ugyanis ismételten elbuktam mindegyik interjún. Sokkal nehezebb volt munkát találnom most, mint pár évvel ezelőtt. Pedig igazán nem voltak nagy vágyaim. Főleg így, hogy egy ideig be voltunk biztosítva pénzügyileg. Azóta eltelt pár nap és rájöttem, hogy értelmetlen dühösnek lennem, hisz teljesen logikus volt a szüleink részéről, amiért egy ekkora összeget, csak most hagytak ránk. Viszont ettől függetlenül ott volt a szívemben az a tüske, ami tudatta velem folyton, hogy alakulhatott volna másképp is az életünk. Ebbe pedig úgy éreztem, hogy belebetegszem. Főleg mert állandóan szembe jött velem valami BTS-el kapcsolatos dolog. Vagy plakáton láttam őket, vagy hirdetésben, vagy a számaikat hallottam, esetleg emberek beszéltek róluk körülöttem. Emiatt pedig amikor csak hazaértem ismételten csak néztem ki a fejemből és használhatatlanná váltam. Minden egyes éjszaka YoonGival álmodtam, újra meg újra azt, hogy miket is mondott nekem. Néha a fantáziám túlnőtte ezt és még sokkal rosszabbakat is kaptam tőle. Úgy éreztem lassan kezdek megőrülni. Talán ez volt az a dolog - sőt biztos, hogy ez volt az, amiért végül egyik este az öcsém leültetett a kanapéra és komolyan a szemembe nézve csak egy dolgot mondott.

- Menjünk utazgatni noona - mosolyodott el, de én teljesen értetlenül néztem rá. - Van pénzünk is rá, valamint hamarosan leérettségizem, szóval előttünk a világ. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk azokra a helyekre, ahol apáék is jártak, valamint ahol együtt is voltunk. Már el kezdtem összeírni párat, de nem jut eszembe mindegyik, úgyhogy együtt is összerakhatnánk, beletéve olyan helyeket is, amit mi is látni akarunk...

- Állj - emeltem fel kezemet hirtelen, mire a fiú azonnal elnémult és kíváncsian nézett rám. Kezemmel intettem neki, hogy ereszkedjen lejjebb, majd megérintettem a homlokát, de nem volt egyáltalán meleg. - Ez fura, nem is vagy beteg, mégis ilyesmikről beszélsz...

- Én nem csak össze-vissza hadoválok. Tényleg ezt akarom. Miért töltsem a hátralevő pár évemet iskolapadban, amikor helyette a világot is körbeutazhatom ? - tárta szét a karját, de engem nem tudott jobban meggyőzni. - Jó, rendben. Van más okom is - ült le mellém sóhajtva, majd kezeimet megfogva nézett mélyen a szemembe. - Szeretném hogyha kicsit távol lennél ettől a helytől, hisz itt csak állandóan YoonGira fogsz gondolni és fáj látnom, hogy ennyire szenvedsz miatta. Pakoljunk össze, vegyünk repülőjegyet és menjünk el. Csak mi ketten, egy jó kis testvér kaland. Na, mit szólsz ? - húzogatta szemöldökét, de én még mindig nem tudtam mit mondani rá. Ez egy teljesen őrült ötlet volt, azt is figyelembe véve, hogy milyen volt a fiú állapota. Mi van, hogyha csak felgyorsítottuk volna a leépülésének a folyamatát ? Inkább maradtam volna itt Koreában és szenvedtem volna minden nap YoonGi emlékétől, minthogy veszélynek tettem volna ki őt.

- Nem vagyok benne biztos, hogy ez egy jó ötlet... - válaszoltam bizonytalanul, mire WonWon ciccegve megrázta a fejét.

- Legyél már újra az én őrült nővérkém, oké ? Meg különben is... Beszéltem az orvossal és azt mondta, hogy adna nekem elegendő gyógyszert, valamint ha nem csinálok semmi nagyon megterhelőt, akkor egyáltalán nem rövidítem meg az életemet. Ő is támogatja azt az ötletet, hogy tegyek meg minél több dolgot, míg képes vagyok rá.

- Honnan tudjam, hogy nem...

- ...hazudok ? Nyugodtan beszélhetsz vele - válaszolta mosolyogva, ezzel elvéve tőlem az utolsó dolgot is amibe még képes lettem volna belekötni.

- És MinMin ? Csak nem hagyhatjuk őt magára...

- Majd beszélünk Jun bácsiékkal, biztos szívesen a szárnyaik alá veszik, hisz most már van egy kertes házuk, ahol talán jobb dolga is lesz neki. Hisz így is már elég nagy. Ez a kis lakás már csak kényelmetlen lesz a számára - magyarázta és nem tudtam nem egyet érteni vele. MinMin valóban már egyre nagyobb volt és biztos, hogy jobban örült volna egy nagyobb lakásnak.

- És NaRi ? Vele mi lesz ? - jutott eszembe, hisz a lány biztos, hogy nem tudott volna velünk tartani, ráadásul ő sem említette a tervében.

- Őt... Őt amúgy is elhagynám pár év múlva. Nem könnyebb neki is, hogyha most szakítunk ? - kérdezte és már egyáltalán nem volt olyan boldog, mint az elején. Szemei megteltek szomorúsággal és éreztem hangján, hogy ezt a döntést előbb-utóbb amúgy is meghozta volna. Nem lett volna együtt NaRival addig, míg meg nem hal. Nem bírta volna elviselni, hogy a lány is végignézze a szenvedését. Annál jobban szerette, minthogy ezt tegye vele.

- Biztos vagy ebben az egészben ? Téged ez valóban boldoggá tenne ?

- Igen - bólintott komolyan és kezdtem megérteni, hogy nem csak az volt a célja, hogy engem minél távolabb vigyen YoonGitól. Ugyanúgy saját magát is menteni akarta NaRitól.

- Akkor... Rendben - adtam be a derekamat, mire JuWon vidáman a levegőbe bokszolt és elsietett a szobánkban lévő papírért amire már felírt pár helyet, ahol anyuék jártak életük során. Aznap este pedig egész végig azt a listát bővítettük nem csak a szüleink által megjárt városokkal, hanem az általunk kedveltekkel is. Ugyan egyikünk se mondta ki, de mindketten tudtuk, hogy mi is volt valójában ez a papír; WonWon bakancslistája.

Nagyot nyelve álldogáltam az oly ismerős épület előtt, ahova még pár hónapja naponta jártam nagy mosollyal az arcomon. Ahol annyi jó emberrel dolgoztam együtt. Ahol YoonGival is találkoztam. Nem tudtam pontosan, hogy mennyire jó ötlet idejönnöm, de abban biztos voltam, hogy ezt meg akartam tenni még azelőtt, hogy WonWonnal elmentünk volna. Addig még ugyan volt majdnem két hónap, de tudtam, hogy minél inkább halogatom a dolgot annál rosszabb lesz ismét látni őket. Csak jobban felbolygattam volna az ő és az én érzéseimet is, amik akkora talán már egészen leülepedtek volna. Elmúlni viszont talán soha nem múltak volna.

- Gyere gyorsan - lépett ki a hátsó ajtón JungKook és beszöktetett az épületbe. - Sajnos többet nem tehetek érted, de remélem legalább sikerül beszélned vele. Ha most nem is megy, akkor még máskor megpróbáljuk - magyarázta, miközben én sebesen haladtam mögötte a lépcsők felé. - Most megyek, de neked sok sikert - adott egy pacsit a fiú, majd elsietett a gyakorlótermek felé. Magamra maradva sóhajtottam fel, majd indultam YoonGi stúdiója felé. Lehet be se engedett volna, vagy csak szimplán elküldött volna a fenébe, de egy próbát mindenféleképpen meg akartam tenni. Csak végre le akartam zárni ezt a dolgot kettőnk között normálisan. Az én részemről is. Szerettem volna, hogyha egyszer megbocsát, szerettem volna, hogyha majd látom szemeiben megcsillanni azokat az érzéseket, mint ezelőtt. De emellett féltem, hogy amint meglát faképnél hagy és esélyt sem ad arra, hogy normálisan bocsánatot kérjek. Magyarázkodni már nem érte volna meg. Ezt jól tudtam.

A liftnél megnyomva a hívógombot vártam, hogy beszállhassak, így nem találkozva senkivel sem a folyosón. Biztos kidobtak volna, hogyha meglátnak. Viszont ahogy kinyílt a lift ajtó hirtelen minden gondolatom elszállt, ugyanis valaki olyan állt bent egyedül, akivel nem ilyen hirtelen, felkészületlenül akartam találkozni. A sors viszont úgy tűnik csak ennyi engedményt adott nekem. Legalább láthattam és ő sem tudott elfutni előlem. Nem változott sokat, bár az ő arca is kicsit beesett volt, a smink ugyan eltakarta a karikáit, de tudtam, hogy nem aludhatott sokat, mert mikor kinyílt a lift ajtaja félig aludt már. Engem megpillantva viszont azonnal éberebb lett és nem is tudta hogyan reagáljon. Nagyon furcsa volt őt ennyi idő után élőben is látni. Minden érzésem ismét előjött, ami miatt majdnem elsírtam magam, de szerencsére erősnek bizonyultam, így visszatartottam könnyeimet.

- Én... - kezdtem volna bele, csakhogy az ajtó kezdett bezáródni, ugyanis a lift ment volna tovább, viszont én azonnal megállítottam a kezemmel így közelebb kerültem YoonGihoz. Éreztem a tusfürdője kellemes illatát, a belőle áradó hőt, ami úgy hiányzott. Az érzés, hogy mennyire is vágytam arra hogy lássam, csak most jött elő úgy igazán.

- Siess, ha mondani akarsz valamit, mert dolgoznom kell - mondta kemény hangon, minden érzelem nélkül. Már tekintete sem volt tele annyi érzelemmel, mindent elrejtett magába és próbált erősnek tűnni. Mindig is ilyen volt...

- Csak... Szeretném, ha tudnád, hogy semmi sem teljesen fekete és fehér, ugyanígy igaz ez rám is és a tetteimre. Szeretnék bocsánatot kérni és szeretném, hogyha...

- Ne folytasd... - szólt hirtelen közbe, mire megálltam és zavartan néztem rá. Könnyes volt a szeme, de azt pár pillanat alatt már el is tüntette és helyette mérgesen fürkészte az arcomat. - Nem akarok többet hallani. Lépj hátrébb - szólt rám hideg hangon, amitől én magam is megdermedtem.

- Kérlek, csak hallgass meg - tartottam továbbra is a lift ajtót és fagyos tekintetét látva egyre kezdtek kezeim gyengülni. Szinte kitépte szívem egy darabját, amikor így nézett rám és nem láttam azt az érzelmet benne, amiben még reménykedtem.

- Nem érdekel a magyarázatod. Megbíztam benned, és te kihasználtál. Nem gondolhatod komolyan, hogy ezek után megbocsájtok. Te sem tennéd - nézett mélyen a szemembe és utolsó szavait hallva lesütöttem a szememet, erőtlenül elléptem a lifttől és könnyezve, ajkamat már-már véresre harapdálva néztem, ahogy szép lassan becsukódott az ajtó, ezzel pedig végleg lezárta a kapcsolatunkat. Az a bánatos tekintete viszont örökké belevésődött a fejembe és még álmomban is kísértett...

Nem tudom mennyire volt jó hatással rám az, hogy ismét láttam YoonGit ennyi idő után. Megértettem miért nem akart velem beszélni, én is ugyanígy tettem volna a helyében. Mégis fájt, hogy nem hallgatott végig. Bár én vajon megtettem volna a helyében ? Valóban meghallgattam volna ? És mégis min változtat, hogyha megtudja a döntéseim mögötti indokot ? Hogyha megtudja, hogy nem én hoztam nyilvánosságra a róla szóló cikkeket ? Semmin. Valóban semmin.

Mikor főztem, állandóan ilyen gondolatok jutottak az eszembe. Csak ezekben a pillanatokban gondolkoztam el úgy igazán, hogy mi is történt ebben a fél évben. Talán semmi sem volt helyes, amit tettem. De nem volt más, amit tehettem volna. Csak az öcsémnek akartam segíteni. Mostanra viszont kiderült, hogy mindez teljesen fölösleges volt a részemről.

- Aish... - túrtam hajamba idegesen, majd elzártam a leves alatt a gázt és átraktam a pultra. Ahogy felpillantottam, összeszorult a szívem. NaRi a kanapén ült, JuWon pedig fejét combjain pihentetve nézett fel rá és beszélt hozzá, miközben a lány a hajával szórakozott és mosolyogva hallgatta az öcsémet. Mégis mi lesz velük ? Sóhajtva erőltettem egy mosolyt az arcomra és szóltam nekik, hogy kész a vacsora. Mind a ketten lelkesen álltak fel és indultak meg a pult felé, ahova kiraktam a tányérokat és evőeszközöket is. Kíváncsi lettem volna rá, hogy vajon WonWon mikor tervezte elmondani NaRinak, hogy mire jutott. Ahogy így elnéztem, féltem, hogy nem lesz rá képes. Pedig valóban ez lett volna a legjobb választás mind a kettejük számára. Hiába volt olyan kellemes így hárman, tisztában voltunk vele, hogy egy idő után eltűnik egyikünk hangja. Már nem lesz itt velünk, nem nevet, nem beszél, nem néz ránk olyan szeretetteljesen. Az egyetlen, ami velünk marad örökre, az a hiánya lesz.

- Várj... Te most ezt komolyan mondod ? - nézett rám Jin nagy szemekkel, de én továbbra is nyugodtan forgattam a húst az asztal közepén lévő rácson és kértem egy üveg sojut magunknak. JungKook is nagy szemekkel nézett rám, de ő még nem bírt megszólalni. - De mégis... Mennyi időre mész el ? - vette le lassan maszkját a fiú, ugyanis rájött, hogy ezen a helyen valóban nem kellett félnie attól, hogy felismerik. Ide csak idős emberek jártak és a tulajok is azok voltak, így valószínűleg hidegen hagyta őket, hogy ki más volt még a kicsike étteremben.

- Még nem tudom - vontam össze a szemöldökömet, ahogy elgondolkoztam rajta. - Sok helyet írtunk össze, úgyhogy bele fog telni pár évbe.

- Évekbe ? - dermedt le Kook és kiejtette a pálcikákat a kezéből, amik legurultak a koszos földre, így kértem neki újakat. - Noona... De hát így mi lesz YoonGi hyunggal ?

- Mégis mi lenne ? Éli tovább az életét nélkülem. Ráadásul neki is jobb, hogyha nem fut össze velem egy jó darabig - bizonygattam és mosolyogva raktam egy kis húsdarabot a fiú rizses táljába. El nem tudták képzelni, hogy mennyire nehéz volt ebben a helyzetben mosolyognom. Már akkor megfájdult a szívem, mikor a fiú kiejtette a száján YoonGi nevét. Ahogy teltek az idők, úgy éreztem csak minél rosszabb lesz. A telefonomban is volt jó pár kép kettőnkről vagy éppen csak róla és képtelen voltam őket kitörölni. Inkább esténként csak bámultam őket és próbáltam visszatartani a könnyeimet.

- És el se akarsz tőle köszönni ? - kérdezett rá óvatosan Jin és először láttam ilyen megfontoltnak beszéd közben.

- Jobb ez így mindkettőnknek...

- De noona... Már eltelt egy hónap, mióta próbálkoztál nála. Lehet, hogy most már másképp reagálna - magyarázta a maknae, de Jin halkan rászólt, hogy inkább maradjon csöndben, mire lassan elhallgatott és csak szomorúan nézett felém.

- Veletek még mindenféleképpen szerettem volna találkozni, hogy megköszönjem, amit értem tettetek ezidáig - hagytam figyelmen kívül Kook próbálkozásait és inkább rátértem arra, hogy miért akartam velük valójában találkozni. Hisz tényleg sokat köszönhettem nekik. Nagyon sokat, amit ezzel az egy vacsorával vissza se tudtam fizetni, de valamit mindenféleképpen tenni akartam.

- Nem is tettünk semmit - turkált az ételében a kisebbik zavartan, mire én halványan elmosolyodtam és az asztal fölött megfogtam a kezét és gyengéden megszorítottam.

- Nagyon köszönöm Kook - és neked is Jin - ragadtam meg a másik fiú kezét is, aki továbbra is bánatos szemekkel fürkészte az arcomat, majd sóhajtva megingatta a fejét és elmosolyodott.

- Bármi is lett a vége, örülök, hogy az életünkbe kerültél - mondta őszintén, mire én beharaptam az ajkamat és inkább az ételem felé fordítottam a fejemet. Ő volt az első és utolsó ember, aki ezt így gondolta. Meg persze Kook...

A vacsora további részében nem hagytam, hogy ilyen búskomor legyen a hangulat és helyette arról kérdezgettem őket, hogy milyen most a helyzet a Big Hitnél, miközben én arról meséltem, hogy milyen helyekre tervezünk elmenni. Nem mondom, hogy nem éreztük mind magunkban azt a keserű érzést, de ezen fölülkerekedve, egy jó estét tudhattunk magunk mögött.

- Hát akkor... Sziasztok - fordultam meg a zebránál és mosolyogva integettem mindkét kezemmel a két fiúnak, akik úgy néztek rám, mintha soha többé nem találkoztunk volna ezek után. Szerettem volna, hogyha ez nem így lett volna. De úgy éreztem, hogy talán jobb is így. Úgy sem adtam nekik semmi jót, amíg velük voltam. Meg sem vártam, amíg válaszoltak, megfordultam és átmentem a zebrán, miközben a folyamatosan hulló könnyeimet törölgettem a kabátom ujjával. Miért kellett mindent elrontanom ?

A napok egyre jobban a teltek az utazásunkig. Lassan a bőröndjeink kezdtek egyre megtelni, a ház pedig kezdett kiürülni, hisz több dolgunkat is dobozukba raktuk, hogy a por ne lepje be őket. JuWon nagyon jól szerepelt a vizsgáin, a tanárai agyba-főbe dicsérték én pedig végig csak mosolyogni tudtam. Ugyan a jelentkezését beadta a művészeti suliba, de csak azért, mert kíváncsi volt, hogy felvették e volna őt. Pár festményét be is vitte az egyetemre, a maradékot viszont egyenként letakargatta és a szobánkban helyezte el. A ház lassan úgy nézett ki, mintha a lakói egy hosszú utazásra készültek volna, hogy majd egyszer visszatérve ide ugyanaz fogadja őket, mint amit hátrahagytak. Mi viszont tudtuk, hogy semmi se lesz ugyanaz.

- Van sör a hűtőben, ha kell, én lemegyek MinMinnel sétálni. Majd jövök - néztem NaRira és JuWonra, akik a kanapénkon ülve bámultak valamilyen filmet, miközben egy tálból ették a különböző egészségtelen nassolni valókat. Igazából már levittem MinMint egy órája sétálni, mielőtt a lány megérkezett volna, de nem akartam itt lenni, mikor WonWon beszélt vele kettejükről, így muszáj volt valamilyen alibivel lelépnem, hogy a lány ne kezdjen gyanakodni. Így is rettentően sajnáltam, mikor ránéztem, ahogy boldogan ült a fiú mellett. Tudtam, hogy mire visszaérek, ez már nem lesz így.

Nagyokat sóhajtozva sétáltam a kivilágított parkban, megállva, mikor MinMin észrevett valami érdekeset a fűben vagy barátkozni kezdett egy idegen kutyával. Mostanában mindenkit csak sajnáltam a környezetemben, ahogy ez a kutyával sem volt másképp. Olyan boldog volt mindig, mikor velünk volt - a gazdáival. Erre mi képesek voltunk elhagyni őt. Emiatt mindig többet ölelgettem mostanában és halmoztam el a szeretetemmel. Na meg ilyenkor YoonGi se hiányzott annyira. Valamiért MinMin érezte, hogyha szomorú voltam miatta és olyankor mindig letelepedett mellém és fejét a lábamra hajtotta. Nagyon okos egy kutya volt...

- Te legalább nem haragszol rám, vele ellentétben - fogtam meg a kutya fejét és megdögönyözve őt mosolyodtam el boldog szemein. - Aigoo... De édes vagy - nyomtam egy puszit a fejére, majd kabátomhoz kaptam a kezemet, ugyanis valaki küldött egy üzenetet.

Glados munkatárs 1: Szia Choa ! Tudom, ez lehet kicsit késő, de szeretnénk bepótolni az elmaradt búcsúbulidat. Sajnáljuk, hogy nem tudtunk előbb időt szakítani rá, csak sok dolog történt a magazinnál...

Sűrűn pislogva futottam át újra és újra az üzenetet, miközben azon gondolkoztam, hogy mégis honnan jött ez az ötlet ilyen hirtelen. Először ugyan azt akartam írni, hogy semmi szükség rá, de azért köszönöm a meghívást, de aztán eszembe jutott, hogy legalább végleg le tudnám zárni az itteni dolgaimat, így egy rövid válasz keretein belül ugyan, de belementem a találkozóba.

- Legalább ingyen tudok inni, nem igaz MinMin ? - néztem a kutyára, aki lelkesen csóválta a farkát és úgy nézett rám, mint aki maga is támogatta az ötletemet. - Tudtam, hogy te mindig mellettem állsz - álltam fel és lassan megindultam vissza a lakásunkhoz. - Már egy órája kint vagyunk. Csak befejezték a beszélgetést, nem ? - pillantottam a kutyára, aki helyeslően ugatott kérdésemre. Reméltem, hogy valóban nem csöppenek a beszélgetés közepébe. Nem lettem volna képes végignézni egy szerelmi vitát. A sajátom is épp elég kimerítő volt és még mostanra se tettem túl magamat rajta. Kíváncsi lettem volna, hogy ehhez mennyi idő kell.

Lassan haladtam fel a lépcsőn, fülelve bármilyen esetleges intő zajra, ami miatt meg tudtam volna állni még időben. Ezt viszont nem hallottam, így megállta az ajtónk előtt és fülemet közelebb téve hozzá próbáltam kivenni, hogy NaRi vajon még nálunk volt e. Ahogy visszafogtam még a lélegzetemet is, kezdtem meghallani a beszélgetésük foszlányait.

- ...én mondtam neked már a kórházban is, hogy kitartok a végéig. Miért döntöd el helyettem, hogy mi a jó nekem ? - kérdezte felháborodva a lány, mire nagyot nyelve hunytam le a szememet. Tudtam, hogy ez lesz a reakciója.

- Nem akarom látni a szenvedést az arcodon, mikor majd a kórházban kell mellettem lenned - válaszolta az öcsém megtörten, NaRit viszont nem hallottam, mert távolabb ment az ajtótól. - ...tudom, hogy szeretsz. Én is szeretlek, pont ezért döntöttem így - következett JuWon válasza valamire.

- Együtt kellett volna döntenünk ! Együtt ! De te önkényesen eldöntötted, hogy mi lenne az én válaszom. Rendben, ha te ezt akarod, akkor legyen így. Szakítsunk - közeledett egyre az ajtó felé a lány és már időm sem volt elhúzni a csíkot, az ajtó kivágódott és egy ideges NaRi tűnt fel velem szemben. Rám sem nézve kikerült és lesietett a lépcsőn, miközben a fordulóban megpillantottam lecsorogni a könnyeit az arcán. Ahogy visszafordultam, megpillantottam WonWont, aki megtörten csúszott le a fal mentén a földre és tört ki zokogásban, miközben a mellkasát fogdosta. Azonnal befutottam mellé és az ajtót becsukva leguggoltam hozzá, majd magamhoz húzva kezdtem fejét simogatni. Karjával közelebb húzott magához és csak még jobban sírni kezdett. Mindent megtettem azért, hogy lenyugtassam, hiába tudtam átérezni a fájdalmat, ami épp átjárta az egész testét. Nem engedhettem meg, hogy rosszul legyen.

- Figyelj rám WonWon - húzódtam el tőle és két kezem közé fogtam arcát. A könnyek továbbra is csorogtak le az arcán, a szája széle remegett, miközben eleget tett kérésemnek. - Nem tehettél mást, te csak védeni akarod. Semelyik választás sem lett volna jó, mert a vége ugyanez lett volna. Ne hibáztasd magadat. Nem tehetsz a betegségedről és tudnod kell, hogy NaRi sem hibáztad téged. Neki is csak az fáj, hogy el kell téged engednie. Tudod jól, hogy soha se tudna haragudni rád. Ugye tudod ? - törölgettem le a könnyeit és lassan ismét magamhoz öleltem.

- Tu-dom - nyögte ki lassan a vállamba és megnyugtatott, hogy már kevésbé vette szaporán a levegőt. - Neked is ilyen nehéz volt ?

- Hasonlóan... - válaszoltam sóhajtva és megpróbáltam nem YoonGira gondolni, hisz nem engem kellett most pátyolgatni. Én már sírtam eleget az elmúlt hónapokban.

Miután WonWon sikeresen lenyugodott, elkísértem az ágyunkhoz és befektettem az ő matracára. Betakartam, nyomtam egy puszit a fejére és a villanyt lekapcsolva hagytam, hogy aludjon. Ilyenkor az álmok egy fajta nyugalmat tudtak adni. Neki pedig nagy szüksége volt erre. Én felvettem egy pulcsit és két doboz sört kivéve a hűtőből halkan elhagytam a lakást. Ahogy kiléptem az épületből, azonnal megpillantottam NaRit, aki a legalsó lépcsőfokon ücsörgött, miközben az eget kémlelte. Olyan megtörtnek és magányosnak tűnt, hogy szívem folyton csak fájt miatta is. Kíváncsi lettem volna, hogy ennyi szívfájdalomba bele lehetett e volna halni, mint amit ezekben az időkben állandóan éreztem. Helyet foglaltam NaRi mellett és kinyitva az egyik sört, felé nyújtottam, amit készségesen el is fogadott és azonnal lehúzta a felét. Az enyémet is kinyitva belekortyoltam, majd elhúztam számat a keserű íz miatt.

- Ez mindig is ilyen volt ? - szólaltunk meg egyszerre, majd egymásra nézve halkan felnevettünk.

- Még a jó dolgok is szarrá válnak, hogyha az ember a béka segge alatt érzi magát - fakadt ki barátnőm úgy, mint eddig soha. Ő életében csak nagyon ritkán használt efféle szavakat. Ez inkább volt rám jellemző, főleg ha mérges voltam. Innen is látszott, hogy más-más családi háttérrel rendelkeztünk.

- A számból vetted ki a szót - sóhajtottam és letuszkoltam egy újabb kortyot a torkomon, majd magam mellé téve a dobozt, fejemet a felhúzott térdeimre hajtottam és kíváncsian néztem a lányra, aki mostanra már a kaput bámulta megtörten.

- Nem azt mondom, hogy soha nem számítottam erre a végkimenetelre, de őszintén azt gondoltam, hogy meg tudjuk oldani. Hisz szeretjük egymást - mosolyodott el keserűen és gyorsan letörölte egy épp kicsorduló könnycseppjét. - Aish... Mégis miért sírok ?

- Pont azért, mert szereted - motyogtam és szememet lehunyva engedtem meg magamnak, hogy YoonGira gondoljak. Annyira kíváncsi lettem volna, hogy ő hogy volt. Mit csinált mostanában. Evett e rendesen. Mosolygott e már sokat. Gondolt e rám annyit, mint én rá...

- Vigyázz rá helyettem is, rendben ? - karolt át a lány és nézett felém komolyan, mire határozottan bólintottam és karomat átlendítve válla fölött húztam magamhoz. - És magadra is ügyelj. Ne vigyél semmit se túlzásba...

- Ugyan már, rólam beszélünk.

- Épp ezért aggódom - sóhajtotta, mire nevetve homlokon pöcköltem és megígértem, hogy mindkettőnkre ugyanúgy vigyázni fogok. Ezek után már csak az eget kémleltük némán és mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Annyi minden állt mögöttünk, ami csak egy kis idő alatt is így összeomlott. Én megmondtam, hogy az élet egy kicseszett kártyavár... Újra kezdheted te építgetni, hogyha a végén úgyis felborul akár egy kis széltől is...

Minden elvárástól mentesen sétáltam a kis étterem felé, ahova a találkozó volt megbeszélve a glados munkatársakkal. Felvettem egy sima, bordó pólót, egy fekete farmerrel és egy fehér sportcipővel, ami mellé felvettem a sötét színű dzsekimet. Nem volt ugyan túl meleg, mégha március eleje is volt, nekem mégis ez is elég volt. Valamiért mostanában egyre inkább figyelmen kívül hagytam azt a tényt, hogy fáztam. Komolyan, mintha már semmi se érdekelt volna.

Nagy levegőt véve és egy mosolyt erőltetve az arcomra toltam be az üvegajtót, majd csapott meg a bent uralkodó meleg és a sülő hús illata. Nem volt túl nagy hely, de nem is voltak rajtunk kívül sokan, így bőven elég volt ennyi ember számára. Természetesen a legolcsóbb helyet választották...

Mindenkinek köszönve foglaltam helyet az egyik fiatalabb lány mellett, miközben hallgattam közben a többiek beszélgetését. Láthatólag jól ment minden a Gladnál azután is hogy eljöttem, bár ezt annak köszönhették, hogy a Big Hit nem csinált akkora ügyet abból a cikkből, mint amit valójában kellett volna. Az okát én mai napig nem értettem. JungKook és Jin se válaszolt erre a kérdésemre tisztán, hiába kérdeztem meg tőlük annyiszor. Nem értettem mit kellett ezen annyira titkolni.

Hiába volt a hely kicsi, az ételek finomak voltak és az ital is nagyon jó volt. Túl jó... Azt érdemes volt rólam tudni, hogy soha nem ittam annyit, hogy abból nekem bármilyen problémám legyen. Vagy leginkább a környezetemnek ne legyen abból baja. Viszont aznap este valamiért másképp alakultak a dolgok, mint ahogy én azt terveztem. Azt gondoltam, hogy majd megiszok maximum két üveg sojut és utána leállok, de annyira belejöttem, hogy jóval többel megittam és a végére már teljesen feloldódtam, ami akkor semmi jót nem jelentett.

- Értitek ti ezt ? Nem hallgatott végig... Egyszer sem. Ezzel egyszerre húzott fel és szomorított el. Mármint... Én ennyire rosszat tettem volna ? Nem, ne is válaszoljatok. Tudom, hogy egy szörnyű ember vagyok - ráztam meg a fejemet, miközben az este folyamán vagy századszorra sírtam el magamat. A többiek már fejüket fogták és minden lehetséges alkoholt elvettek a közelemből, hogy mégcsak véletlenül se ihassak még többet. Páran már igazán mentek volna haza, de nem csak nem akartak magamra hagyni, ráadásul azt se tudták hol lakom, így taxit se hívhattak.

- Fel kéne hívni valakit a telefonjából - ajánlotta az egyik munkatársam, mire a hozzám legközelebb ülő kivette a táskámból a telefonomat és sóhajtva felém nézett.

- Tudod a kódodat ?

- Persze, hogy tudom... De nem mondom meg - nyújtottam ki a nyelvemet, mire a fiú idegesen lehunyta a szemét és az egyik barátjára nézett.

- És most ?

- Próbálkozz tovább.

- Figyelj, Choa, nagyon jó lenne ha fel tudnánk nyitni a telefonodat, hogy hazamehessél az öcsédhez - mondta egy másik srác, mire bambán bólogatva jöttem rá, hogy valóban az öcsémet nem hagyhattam magára, így készségesen elmondtam a kódomat.

- 0309

- Hm... Ismerős ez a szám - gondolkozott el az egyik lány, de addig már nem jutott el, hogy rá is jöjjön ez valakinek a szülinapja volt. Mégpedig YoonGié. Én hülye, odáig soha nem jutottam el, hogy ezt megváltoztassam. Mai napig ez volt a kódom.

- És most kit hívjak föl ? - sóhajtott a srác, ugyanis oké, hogy felnyitotta a telefonomat, de fogalma se volt kit kellett volna értem küldeni.

- Hívd azt, akit legutoljára keresett - ajánlotta valaki, mire mindenki más száját elhúzva nézett felém.

- De nem őt hívogatta vagy ezerszer az este folyamán sírva és rá se bagózott a srác ? Szerintem inkább hagyjuk ki belőle...

- Egy próbát szerintem megér.

- Ha ti mondjátok - adta be a derekát a fiú, majd rányomott YoonGi számára és mindenki más is lélegzetvisszafojtva várta, hogy vajon felveszi e vagy sem. Én akkor annyira nem tudtam, hogy mi folyik körülöttem, úgyhogy nem foglalkozva a dologgal pihentettem a szememet és aludtam el majdnem. Azt hittem, hogy majdnem, de közben valóban elnyomott az álom és minden elhalkult körülöttem.

Legközelebb csak arra ébredtem fel félig, hogy valaki hátán voltam, aki némán cipelt valahova. Úgy gondoltam, hogy haza, így egyáltalán nem aggódtam. Viszont ahogy vettem egy mély lélegzetet megéreztem egy nagyon ismerős illatot, ami könnyeket csalt a szemembe. Olyan régen nem éreztem már, hogy azt hittem elfelejtettem. Mégis most itt volt és ha csak egy álom is volt mindez, az agyszüleményem egy újabb játéka, próbáltam minél jobban belefúrni a fejemet a vállába.

- Ha ezt sokáig csinálod, akkor megfulladsz - hallottam meg egy halk hangot, mire résnyire kinyitottam szemeimet és kábán előre néztem. Csak egy kapucniba bújtatott fejet pillantottam meg, ami alól kilógott pár fekete tincs. Ahogy tudatosult bennem, hogy ez valóban ő volt könnybe lábadtak a szemeim és inkább visszahajtottam fejemet a vállára és lehunytam a szememet.

- Mégis miért vagy itt...YoonGi ?

- Tudod, ezt már én is megkérdeztem magamtól párszor...

- YoonGi - törtem meg a beállt csendet, ami nem volt kínosnak mondható, inkább csak egyikünk se tudta, hogy mit is mondhatna. Bár ettől függetlenül kellemesnek se neveztem volna. Nekem csak egyre inkább gyűlt fel minden érzelem a torkomba és lehetetlenítette el, hogy normálisan nyeljek. Amikor kiejtettem a fiú nevét az is csak egy halk suttogás volt. De összerezzent így tudtam, hogy meghallott. - YoonGiii - mosolyodtam el fáradtan, ugyanis ismét kezdtem úgy érezni, mintha csak egy álom lett volna ez az egész. De még így is egyik pillanatról a másikra ismét rám ült a szomorúság és teljesen összenyomta a mellkasomat. - YoonGi... Én...

- Tudom... Sajnálod... - vágott közbe torkát köszörülve, de nem is tudta, hogy valójában mit akartam mondani, így megingattam a fejemet és szememet kinyitva néztem tarkóját.

- Sajnálom, hogy beléd szerettem - suttogtam azt, amit már nagyon régóta el akartam mondani neki. Mert ha mindez nem történt volna meg, akkor egyikünknek se fájt volna ennyire. YoonGi nem válaszolt semmit, helyette éreztem lehullani a kezemre valami nedveset. Ezzel együtt megéreztem a fiú rázkódó vállait, mire én magam is visszahajtottam a fejemet a hátára és számat összeszítva hallgattam néma sírását. Ha más körülmények között találkoztunk volna, akkor talán minden jobban alakulhatott volna.

Nem tudom pontosan mi történt azután, hogy YoonGi hazavitt. Még hallottam JuWon meglepett hangját és éreztem, hogy a másik fiú átadott neki. Ezek után YoonGi ment is volna el, de az öcsém nem hagyta neki és megkérte, hogy várjon rá, mert mondani akart neki valamit. Azt már nem tudom, hogy vajon YoonGi megvárta e, ugyanis ezek után elaludtam és WonWon nem hozta fel többet ezt a témát. Az is meglehet, hogy mindent csak álmodtam, hisz túl valótlannak tűnt az, hogy YoonGi valóban eljött értem. Hisz miért is tette volna ?

Ezek után már valóban lezártnak tekinthettem mindent és kevésbé volt fájó elhagynom a kis, barátságos lakásunkat. A repülőtérre Jun bácsiék vittek ki minket, akik nagyon jó ötletnek tartották, hogy kikapcsolódás gyanánt elmenjünk pár hétre külföldre. Ők még nem tudták, hogy csupán nem csak pár hétről volt szó. Viszont hogy ne legyenek teljes tudatlanságban írtunk nekik egy levelet, amiben mindent leírtunk részletesen. Hova akartunk elmenni, mikor terveztünk visszajönni és hogy JuWonnak mi volt a baja. Úgy éreztük már így sem volt fair a részünkről, hogy ennyi ideig titokban tartottuk előlük a dolgot.

NaRi nem jött ki velünk, nem szeretett volna könnyes búcsút, ahogy JuWon sem. Mondjuk ő így is elsírta magát a nagybátyánk előtt, aki nem tudta mire vélni ezt az érzelgősséget. Tudtam, hogy miért sírt, így nekem is jócskán kapart a torkom és könnyezett a szemem. De ráfogtam arra, hogy mostanában mindenen sírt, így Jun bácsi nevetve vonta magához és ölelte meg jó szorosan. Én eközben folyton a távolba bámultam, reménykedve abban, hogy felbukkan még valaki. Valaki, akit csak egyszer, de látni akartam még élőben. Viszont semmi oka nem volt arra, hogy itt legyen, ráadásul nem is tudott róla, hogy elmentem, így csak megráztam a fejemet és megöleltem Han nénit, majd megindultam becsekkolni WonWonnal a nyomomban. Egészen addig integettünk a két mosolygó családtagunknak, míg csak láttuk őket, majd egymás kezét megfogva elindultunk az utazásunk felé.

- El sem hiszem, hogy tényleg elmegyünk... - szólalt meg JuWon, miközben a sorban álltunk.

- Még visszafordulhatunk - tájékoztattam, ugyanis tőlem bármelyik pillanatban mondhatta volna azt, hogy meggondolta magát és mentem volna vissza vele a nagybátyánkhoz.

- Nem, nem - rázta a fejét. - Csak azért mondtam, mert nagyon izgatott vagyok. Milyen menő már, hogy ennyi mindent láthatok még ? - nézett felém csillogó szemekkel, mire elmosolyodva bólogattam és megnyugodtam, amiért nem kezdett el félni hirtelen az egésztől. Ha jobban belegondolok, soha nem félt semmitől sem úgy igazán. Csak egyszer tört meg, de egyébként a legvégéig nagyon bátor volt.

Miután becsekkoltunk és leadtuk a bőröndjeinket elindultunk a gép felé, én pedig még akkor is reménykedtem abban, hogy valamilyen csoda folytán látom YoonGit. De hiába forgolódtam annyiszor, nem tűnt fel a tömegben.

- Ezek a székek nagyon kényelmesek - helyezkedett WonWon, miután elfoglaltuk a helyünket és hamarosan a gép is felszállt.

- Ilyen hosszú útra reméltem is, hogy azok lesznek - magyaráztam, miközben elővettem a telefonomat, hogy bekapcsoljam a repülőgépüzemmódot, csakhogy ekkor egy üzenetem érkezett. Felvont szemöldökkel nyitottam meg, majd dobbant egy hatalmasat a szívem, mikor észrevettem a feladót.

Mr. Romantikuslélek: Nem mondom azt, hogy mindent teljesen megértek. Hogy megértem mit miért tettél. Azt sem mondom, hogy azonnal meg fogok bocsátani neked és újra bízni fogok benned. De annyi biztos, hogy várni fogok rád. Ha egy év, akkor egy év, ha tíz év, akkor tíz év, de én akkor is itt leszek. És ha eljön az ideje, akkor engedd, hogy megtaláljalak.