- Úgy érzem ezekkel az érzésekkel egy jó dalt tudsz írni - szólalt meg, megtörve a csendet, mire szomorúan elmosolyodtam.

- Valóban... Viszont nem fair, hogy csak én mesélek ennyit magamról - jegyeztem meg, ugyanis róla még mindig túl sokat nem tudtam.

- Valójában most nem magadról beszéltél...

- Yah ! - ütöttem a karjára, amit sikeresen megtaláltam a sötétben.

- Jól van na - nevetett fel halkan, ami miatt én is elmosolyodtam. Megint felengedett a közelemben, aminek őszintén nagyon örültem. Főleg ebben a helyzetben. Amikor be voltunk zárva valahova, minden világítás nélkül. Nekem pedig erről csak egy esemény jutott eszembe folyton. Ám most más volt. Most már tudtam valamivel szebb emlékeket is kötni hozzá, segítve azon, hogy ne legyek rosszul. Hogy ne ragadjon magával a múlt. - Mit szeretnél tudni ? - kérdezte és hallottam, hogy kicsit helyezkedett mellettem.

- Nem is tudom - mi érdekelné az embereket ? Mi érdekelne engem ? - Beszélj egy kicsit a múltadról. Ugyan olvastam róla, hogy nehéz volt nektek, de kíváncsi vagyok, hogy mégis mik voltak azok a bizonyos akadályok a számodra - magyaráztam, habár nem kicsit kételkedtem abban, hogy valóban válaszolni is fog. Nem lehetett egy könnyű téma a számára. Velem pedig valószínűleg nem szívesen osztotta volna meg. Mindig veszekedtünk, szívtuk egymás vérét, beszóltunk a másiknak. Csak mostanában oldódtunk fel egy kicsit. Váltunk normálisabbá, viselkedtünk úgy, mint másokkal.

- Biztos tudni akarsz egy ilyen unalmas dolgot ? - kérdezte kíváncsian és nem hallatszódott hangján, hogy bánná a témát.

- Nem hiszem, hogy unalmas. Kíváncsi vagyok, hogy lettél ilyen - válaszoltam és most kivételesen teljesen őszinte is voltam. Nagyon fúrta az oldalamat, hogy miért vált ilyenné. Miken mehetett keresztül, hogy pont ebbe az irányba változott meg. Vagy talán mindig is ilyen volt ? Szinte alig tudtam róla valamit és ez mintha legbelül zavart volna. Azt gondoltam a cikk miatt, de nem. Egy részem valóban meg akarta ismerni.

- Mindig meglepsz - suttogta és éreztem hangján, hogy mosolygott. Sajnáltam, hogy nem láthattam, mivel ezek a pillanatai olyan ritkák voltak. Pedig szép mosolya volt. Szép mi ? Hah... Miért mondok ilyeneket ? - Minden talán ott kezdődött, amikor naivan elhatároztam, hogy már pedig rapper leszek, dalokat írok és megmutatom másoknak mire vagyok képes. Olyan zenét csináltam már akkor is, amik igazak voltak erre a világra, országra, amik akkor még talán tabutémának is számítottak. Nem voltunk olyan helyzetben, hogy megengedhessük magunknak a profi kütyüket. Apum már csak így hívta a zeneszerzéshez szükséges dolgokat. Ebből is érezheted, hogy annyira nem repesett az álmomtól. Nem támogatott, megvonta a zsebpénzem, mivel tudta, hogy mire gyűjtögettem. Megpróbálta elállni az utamat, de nem hagytam neki. Már akkor is erős akaratom volt, amit a fejembe vettem, azt véghez is vittem. Nem érdekelt az a sok hang, ami mind csak azt szajkózta, hogy hagyjam abba, éretlen gyerek vagyok olyan álmokkal, amikkel nem megyek semmire. Lehet valahol igazuk volt - tette hozzá halkan, csak épphogy kihallottam mit is motyogott magának. Tehát valóban nem volt neki egyszerű... - Ezért hát útra keltem. Fogtam a legszükségesebb cuccaimat, a megspórolt pénzemet és felköltöztem teljesen egyedül Szöulba. Nem volt egyszerű, sok mindenről mondtam le. Sokat... Mondjuk úgy, hogy sokat alázkodtam meg, pedig gyűlöltem - ejtette ki olyan keserűen a szavakat, mintha még mindig abban az időben lett volna, ez pedig azonnal hatott rám. Sajnáltam, hogy teljesen egyedül kellett mindezzel megküzdenie. - Motelekben aludtam, rengeteget dolgoztam, hogy félre tehessek némi pénzt és nagyon sokszor alig ettem egy nap. Nem akartam fölöslegesen költeni rá. Mindent visszafogtam, nem vágytam nagy dolgokra, csak az álmaimért harcoltam. Úgy kergettem őket, akár egy idióta. Így visszagondolva lehet az voltam... Rengetegszer jöttek elő nagy magányomban furcsa gondolataim. Alapból is volt egy fajta viszolygásom az emberektől, de ahogy egyre jobban megismertem, hogy milyen romlottak is lehetnek, csak méginkább távolságot tartottam. Gyakran lettem rosszul, ha túl sok idegen vett körbe. Ilyenkor szerettem elvonulni, de gyakran az sem volt sokkal jobb - mondta halkan én meg alig bírtam visszafogni magamat. Szívesen támogattam volna valahogy. Azért bármennyire is lehetett tudni róla a dolgok nagy részét, tőle hallani csak még szívfájdítóbb volt. Már értem, hogy miért ilyen. Egy kicsit talán félreismertem. - Amikor ülsz a fürdőszobában és azon gondolkozol, hogy milyen jó lenne feladni. Ez ugye az egyszerűbb út. Majd valahogy újjászületsz vagy nem, ki tudja. Én mindenesetre kavics akarok lenni. Azoknak nincsenek érzései, csak úgy vannak. Nem kell szenvedniük, nem kell elviselniük az emberek hülyeségeit, a gyűlölködéseket. Néha fárasztó élni - sóhajtott fel, de olyan mélyen, hogy azt hittem ez az utolsó levegővétele. Csak néztem az előttem kirajzolódott alakját. Emésztgettem a szavait és rájöttem, hogy én bármennyit is szenvedtem eddig, soha nem akartam véget vetni az életemnek. Mert nekem ott volt az öcsém. Neki viszont nem volt senkije, teljesen egyedül volt. Nem tehettem róla, de bekönnyezett a szemem. Annyit szidtam, annyit ordítoztam vele, pedig mégiscsak segített nekem. Lehet rossz volt a modora, de egy nagyon jó ember volt. Csak én lassan vettem észre. - A fiúk mentettek meg. Nekik vagyok a leghálásabb a világon. Aztán jöttek az armyk is és úgy gondoltam már megéri kitartani. Nem csak azért, mert van egy célom, hanem mert már vannak emberek, akiknek álmot adtam és reményt, akiket boldoggá teszek. Aztán persze a szüleimmel is rendeződött a kapcsolatom, hisz azért mégiscsak szeretem őket - fejezte be, majd láttam, hogy fejét felém fordította. - Igazán megnézném az arcodat - ugyan mosolygós volt a hangja, mégis éreztem azt a fájdalmat, amit a múlt hozott elő belőle, ami miatt talán sírt volna, ha én nem vagyok itt. Csöndben bámultam rá, összeszorított szájjal. Egy szót sem bírtam kinyögni. Így ültünk pár percig és éreztem, hogy kicsit közelebb jött hozzám. Arca mintha egészen közel lett volna az enyémhez, de nem voltam benne teljesen biztos. A sötétben semmiben sem lehettem az. Viszont éreztem a belőle áradó hőt, amiből rájöttem, hogy tényleg közvetlenül előttem ült. Abban is egészen biztos voltam, hogy arca felém volt fordítva, mintha csak éreztem volna a lélegzetvételét a bőrömön, ami miatt kirázott a hideg.

Soha nem voltam normális, ezt mindig is tudtam. Sok hülye ötletem volt, olyanok, amiket mások nem tettek volna meg. A következő tettem szintén őrültség volt, de nem bírtam ki. Mivel én is érző lény voltam. Nem akartam ilyen állapotban hagyni. Ezért lassan felemeltem a kezemet és megérintettem vele az arcát, ami valóban nagyon közel volt hozzám. Sőt, közvetlenül előttem. Ekkor eszméltem rá mielőtt bármit kimondtam volna, ami a fejemben volt, hogy lélegzetét közvetlenül ajkaimon éreztem. Csak képzelődnék ?

- Öhm... Pont előtted vagyok... - böktem ki.

- Oh, bocs. Nem vettem észre - szólalt meg halkan és máris kicsivel távolabb húzódott tőlem. Kezemet azonnal ölemhez raktam inkább és kínosan ücsörögve néztem el oldalra.

- Tudod, valóban erős vagy. Örülök, hogy kitartottál és megtaláltad a boldogságot - fokoztam a dolgokon, amik már valóban nem lehettek volna rosszabbak. Viszont nem nevetett ki, nem szólt le, ennek ellenére tudtam, hogy nagyon is megleptem ezzel a két mondatommal. Mert tőlem ezt nem várta és pont eltaláltam azokat a dolgokat, amik talán a legjobban estek neki.

A további időt csöndben töltöttük, de aztán YoonGi ismét megszólalt. Rólam kérdezett, ami igazán meglepett, de válaszolgattam a kérdéseire. Mint például mi a kedvenc színem, mióta ismerem NaRit, kihez állok még közel a családomból és a többi. Ilyesmi kérdéseket én is feltettem neki, amik miatt éreztem, hogy megint közelebb kerültünk egymástól. A magamnak felállított szabályt én magam kezdtem áthágni.

Egy hét eltelt azóta a nap óta, hogy bent ragadtunk YoonGival együtt a stúdiójában. Amilyen rosszul indult olyan kellemes lett a végére. A kapcsolatunk ismét kicsit normalizálódott, habár néha még azért összekaptunk, de már nem volt olyan vészes.

Vasárnap volt, nekem pedig szabadnapom volt a Big Hitnél, amit JuWonnal és NaRival töltöttem volna, de ők kitalálták, hogy moziba mennek. Én pedig jó nővérhez híven nem akartam belerondítani a tervükbe, mégha mondták is, hogy nem zavarok. Jobbnak láttam egyedül útjuknak engedni őket.

Így pedig, hogy NaRi és JuWon elmentek moziba, a ház teljesen az enyém volt. Meg persze MinMiné, aki az elég nyomott időjárás miatt a nap nagy részét átaludta. Emiatt elhatároztam, hogy teszek valami jót is az életben és kitakarítok. Olyan lusta voltam, hogy ezt már elég sok ideje mindig csak halogattam, de máshoz annyira nem volt kedvem ezen a napon, hogy végül ez segített az elhatározásomban. Beraktam egy lejátszási listát és azt hallgatva takarítottam ki kis lakásunkat. Még az volt a szerencsém, hogy nem volt nagy. Legalább volt annak azért valami előnye, hogy ekkora lakásban éltünk. Mindez elvette az egész délutánomat és mire észbe kaptam, sötétedni kezdett. De nem is azért, mert annyira késő lett volna, inkább a közelgő vihar miatt. Még gyorsan kiszellőztettem a lakást, hisz így a nagy eső előtt nagyon kellemes hűvös szél fújt be, majd becsuktam az ablakokat és a laptopommal valamint papírjaimmal levetődtem a fotelembe. A hátam szinte tönkrement a fél napos takarításba, ráadásul a kezemet se éreztem annyira. Ezek ellenére azért mindent beleadtam, hogy átnézzem az e havi cikkeket és kijavítva őket átküldjem a főnöknek. A saját részemen is volt mit javítani, így az is elvett egy kis időt az életemből. Már csak arra figyeltem fel, hogy az ablakpárkányon először csak lassan, majd egyre gyorsabban koppantak az esőcseppek. Ahogy kibámultam rajta, eszembe jutott az az este, mikor bent ragadtam YoonGival a stúdiójában az áramszünet miatt, amit szintén egy vihar okozott. Akkor olyan dolgokat is elárult magáról, amik már-már túl bensőségesnek tűntek a kapcsolatunkhoz képest, de rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen már mind a ketten megbíztunk egymásban annyira, hogy ilyesmiket osszunk meg egymással. Tényleg egyre inkább éreztem azt, hogy kezdem megkedvelni és egy nagyon jó barátom kezd lenni. Épp ezért hiába írtam le minden információt a fiúról a füzetembe, egész végig úgy éreztem mintha egy mély és hideg vízben fuldokolnék. Mintha nem kaptam volna levegőt, olyan érzés volt leírni róla azokat a dolgokat. Most már egyre jobban kezdtem érezni annak a súlyát, amit tenni készültem és az öcsém ide vagy oda, most már igenis fájdalmat okozott a hazugságom. Olyan szívesen beszéltem volna róla az öcsémmel, de valamiért képtelen voltam neki akár csak egyszer is felhozni ezt a témát. NaRi pedig figyelmeztetett, hogy nem lesz jó vége. Bárcsak hamarabb hittem volna neki.

Sóhajtva felálltam és korgó gyomrom miatt elmentem a konyhába, hogy forraljak magamnak vizet és egyek egy kis ramyont. Ahogy elővettem minden szükséges dolgot és a lábasban elkezdtem felforralni a vizet, még valami eszembe jutott. Az előzőeket leszámítva még egy furcsa dolog történt aznap este köztünk. Lehet csak én reagáltam túl, de volt egy pillanat, amikor YoonGi határozottan közelebb volt hozzám, mint kellett volna és hiába mondta, hogy nem vette észre, biztos voltam benne, hogy tudta, hogy ott voltam. Ahogy hozzáértem az arcához, ami olyan közel volt hozzám, csak akkor kezdtem el érezni lélegzetvételét a számon. Mintha... Mintha meg akart volna csókolni. Ezen elmélkedve beleharaptam a még száraz tésztába és azt rágcsálva bámultam bele az éppen fortyogó vízbe. De miért csókolt volna meg ? Beleraktam a tésztát a lábasba és rátéve a fedőt visszasétáltam a nappaliba. Valószínűleg csak én képzelődöm. Fejemet megrázva, leültem a kanapéra és már épp kapcsoltam volna be a tévét, hogy figyelmem elterelése érdekében nézzek valami agyfárasztó sorozatot, amikor is legnagyobb meglepetésemre csöngettek. Felvont szemöldökkel leraktam a távirányítót és elcsoszogtam az ajtóig, amin kikukucskálva azonnal megpillantottam YoonGit csuromvizesen és lihegve. Mintha futott volna. Azonnal kinyitottam az ajtót és nagyra nőtt szemekkel bámultam teljes képben, felfogva, hogy nem csak beképzeltem, hogy ő volt az.

- Te mégis hogy jutottál be ? - léptem el az útból, ugyanis úgy tűnt be szeretett volna jönni.

- Épp bejött egy idős hölgy és beengedett - magyarázta szinte hadarva, mint aki nem ilyen fölösleges dolgokról akart velem társalogni. Bár nem értettem azt se pontosan, hogy mit keresett itt ilyen időben.

- Ez mind szép és jó, de miért jöttél ? - döntöttem félre a fejemet, ahogy néztem, hogy becsukta maga mögött az ajtót, de nem vette le a cipőjét, amiből arra következtettem, hogy nem szándékozott sokáig maradni.

- Valamit muszáj kiderítenem, mert úgy érzem, hogy nemsokára megőrülök - túrt hajába idegesen, ami miatt lehullott pár esőcsepp a parkettára. Hangját hallva MinMin is előkerült a szobámból és vidáman futott a fiúhoz és ült le a lábánál farokcsóválva. Nagy meglepetésemre YoonGi most nem is foglalkozott vele, hanem egyenesen az én szemembe nézett és ami a legrosszabb volt, hogy sötét tekintetéből semmit nem tudtam kiolvasni. Annyira zavart volt, hogy leginkább egy ismeretlen tenger fenekére hasonlított. Nem voltam hozzászokva ehhez az ő esetében, így még jobban tanácstalanná váltam azügyben, hogy mit is keresett itt.

- Még mindig nem egészen értelek...

- Tudom, én se magamat. Épp ezért előre is sajnálom - mondta sóhajtva, majd ahogy megcsillant végre valami a szemében, azzal együtt kezeit is felemelte és közrefogta velük az arcomat. Már épp szólaltam volna meg, hogy mit is akart és mit sajnált, amikor is lehajolt az én szintemre és minden távolságot megszüntetve köztünk ajkait enyémekhez nyomta. Szemeim kétszeresükre tágultak és testem mellett lógó kezeim megremegtek, ezzel együtt gyomrom is. Nem tudtam pontosan miért, de egyáltalán nem akartam ellökni magamtól. Sőt, miután finoman beleharapott alsó ajkamba, lassan behunytam a szememet és ezzel teljesen át is adtam ajkam birtoklását neki. Talán megőrültem, tényleg teljesen összezavart, de miután ajkainak édes ízét egyre jobban éreztem, én magam is visszacsókoltam. Noha ez akár egy jel is lehetett neki. Pedig őszintén, nem voltam belehabarodva. Egészen addig a pillanatig ezt gondoltam, de aztán képes volt egyetlen, de annál hosszabb csókkal elbizonytalanítani engem. Engem, Park Choát, aki szentül állította, hogy soha nem fog beleszeretni.

Pár perc múlva lassan elhajolt tőlem, ami miatt kinyitottam a szememet és azonnal elléptem egyet hátra. Csak akkor jöttem rá igazán, hogy mégis mit műveltem. YoonGi szeme elé téve kezét nézett el oldalra, majd száját összeszorítva nyúlt a kilincsért és nyomta le azt azonnal. Kezét leemelve még vetet rám egy utolsó pillantást, amiben nagyon jól láttam, hogy a várttal ellentétben nem megbánás, hanem rengeteg érzelem ült benne. Szótlanul figyeltem ahogy kihátrált, majd sietve lement a lépcsőn.

Én remegő kezekkel csuktam be utána az ajtót, majd szinte mint egy zombi, elindultam a konyhába és elkészítettem magamnak a ramyonomat. Majd leültem a kanapéra és a tévét bámulva majszoltam lassan a tésztát. A szám egészen idáig bizsergett és a csípős fűszer ehhez képest semmi sem volt. Képtelen voltam elhinni azt, ami az előbb történt. Egy jó nagy álomnak tűnt, de ahogy megdörzsöltem a mellkasomat éreztem a szívem heves dobogását, ami tanúbizonyságot adott az előbb történtekről. Nem, nem, nem. Ez csak valami képzelgés lehetett. Az előbb nem csókolhatott meg. Úristen mit fogok holnap csinálni ? Hogy fogok a szemébe nézni ? Ráadásul visszacsókoltam, pedig nem is tetszik.

- Aish - vágtam le a kajámat az asztalra, ami miatt MinMin ijedten emelte fel a fejét mellőlem, de látva, hogy csak én örjöngtem, visszafeküdt. - Hasonlít rám, az érdeklődési körünk is azonos, mindig jól érzem magam mostanában mellette, mégha néha még mindig kötöszködik is. Ez nem jelenti azt, hogy tetszik... Vagy mégis ? - túrtam hajamba és számat megtörölve azonnal beírtam a telefonomba, hogy mikor is szerelmes az ember. Na nézzük... Napjában többször is eszedbe jut. Persze, hisz vele dolgozom... Mosolyra húzódik a szád, amikor rágondolsz. Hát... Mostanában több olyan pillanatunk volt, amikre örömmel emlékszem vissza. Szeretet és gyűlölet elférnek egymás mellett... - Hahaha, ez badarság - dobtam el magamtól azonnal a telefont és a tévét bámulva sóhajtottam fel. - Jó, tegyük fel tetszik, de ahhoz, hogy beleszeressek, több kell. Ezt pedig nem hagyom, hogy megtörténjen - tömtem be egy adag tésztát a számba és ezzel az elhatározással valamicskét sikerült megnyugtatnom magamat. Tovább néztem a tévét és próbáltam nem állandóan arra a csókra gondolni.

Másnap reggel úgy éreztem magamat, mint aki egy percet se aludt, pedig ez egyáltalán nem volt így. Elég hamar elmentem ugyan aludni, de annyiféleképpen visszatért álmomban az a csók, hogy mindegyik végén állandóan felriadtam. Már csak az adott egy kis megnyugvást nekem, hogy egy fotózás miatt, ma nem tudtunk dolgozni a dalon, így nem kellett vele kettesben lennem. Bár tudtam, hogy egyszer ennek is eljön az ideje, de megnyugtatott, hogy addig legalább felkészülhettem rá. JungKook mellet lehettem, aki legalább soha nem gondolt olyasmikre, hogy a semmiből megcsókoljon. Mondjuk nem mintha YoonGinál bármit is sejtettem volna, úgyhogy lehetséges, hogy Kooknál is elővigyázatosabbnak kellett volna lennem.

Még szerencsére JuWonék előtt elmentem, így nem kellett nekik amiatt magyarázkodnom, hogy miért ittam meg félliter kávét és éktelenkedtek hatalmas karikák a szemem alatt, amiket egyébként sminkkel is alig tudtam eltüntetni.

Ahogy megérkeztem a Big Hithez, rögtön görcsbe rándult a gyomrom, de legyűrve ezt az érzést inkább bementem az épületbe, hogy segítsek kihozni a fotózáshoz szükséges dolgokat a furgonokba. Ahogy befordultam az egyik folyosón, azonnal kiszúrtam YoonGit és NamJoont felém közeledni. YoonGi éppen a kávéját itta és nem igen figyelt előre, így azonnal beléptem a menedzserek szobájába és dobogó szívemet megérintve hunytam le a szememet.

- Choa - szólított meg valaki, mire azonnal ugrottam egyet és szinte nekipréselődve a falnak néztem Lusira, aki meglepetten figyelte, hogy mégis mit csináltam.

- Öhm... Jól vagy unnie ?

- Pe-persze - krákogtam egy keveset, majd hajamat megigazítva mosolyogtam rá a lányra. - Segítenem kell valamiben ?

- Igen, elküldtek érted, hogy segíts kihozni a sminkes dolgokat, valamint a fiúk kajáit.

- Akkor menjünk is - magyaráztam, de mielőtt kimentem volna az ajtón, gyorsan meglestem, hogy itt voltak e még a fiúk, de mivel nem láttam sehol se őket, így megnyugodva léptem ki a folyosóra és követtem Lusit.

Tudtam, hogy nem kerülhetem el örökre a fiút, ettől függetlenül reménykedtem abban, hogy valamilyen csoda folytán mégsem találkozunk. Mondjuk engem a sors sohasem kedvelt, úgyhogy nem fűztem ehhez túl sok reményt.

Amennyi dolgot elbírtam, azt kivittem a furgonhoz és segítettem berakni őket hátra. Emellett pár BTS tagnak hoztam kávét is, és szerencsémre YoonGi pont nem volt köztük. Ezután JungKook lábát masszíroztam meg, ugyanis tegnap volt olyan szerencsétlen, hogy elesett próba közben és majdnem kitörte a lábát. Jó, lehet kicsit túloztam, de azért eléggé leszidtam, hogy ilyen felelőtlenül viselkedett.

- Komolyan mondom, nem csak a szövegekben fogok segíteni, hogy jobban menjen, hanem a táncnál is mindig ott leszek, hogy biztos ne hajszold túl magadat - mérgelődtem még mindig, ami miatt Kook fejét lehajtva kért bocsánatot és ígérte meg, hogy többet nem csinál ilyet. - Ezt már nem hiszem el, legutóbb se tartottad be...

- Sajnálom noona, de az armyk miatt mindent bele kell adnom.

- Ez viszont nem azt jelenti, hogy ki kell csinálnod magadat - szorítottam rá kicsit erősebben a lábára, mire száját beharapva dőlt neki az ülésnek és próbálta visszatartani fájdalmas nyögését. - Megérdemelted - magyaráztam, majd sóhajtva visszanyújtottam felé a cipőjét. - Tényleg vigyázz magadra. Szégyent vallanék menedzseredként, hogyha hagynám, hogy mindig megsérülj.

- Jobban fogok vigyázni - ígérte meg kezemet megszorítva, mire fejemet megrázva elmosolyodtam és kézfejét megsimogatva lassan szálltam volna ki a kocsiból, csakhogy majdnem lefejeltem az ajtót. JungKook hiába kart volna se tudott volna segíteni nekem, így végül egy ideig ismeretlen kéz volt az, aminek végül neki ütköztem. Azonnal ki is léptem a kocsiból és köszöntem volna meg a segítséget, csakhogy megpillantottam YoonGit. Kezét zsebébe téve nézett le rám érzelemmentes arccal, ami miatt én is inkább csak idétlenül elmosolyodtam és meghajolva előtte kikerültem és inkább elmentem segíteni még, amiben csak lehetett. Egyik részem tudni akarta, hogy mégis mi volt az tegnap, hisz így végre nem lettem volna ennyire összezavarodva, ami miatt még kínosabban viselkedtem, mint eddig valaha. Amivel tényleg zavarba lehetett hozni az az volt, amit YoonGi csinált. A semmiből való letámadás, na meg az én reakcióm, amiért visszacsókoltam. Tényleg meg kéne vele beszélnem. Már csak magam miatt is.

A fotózás helyszíne egy pizzázó valamint játékterem volt. Hát, bármennyire is akartam távol maradni YoonGitól valamiért mindig a közelébe keveredtem. Vagy neki kellett JungKook mellett még valamit vinnem, vagy pont ő segített szétosztani a kajákat. Természetesen belül éreztem, hogy direkt csinálta. Nem bírtam úgy viselkedni a közelében, mint eddig, így többen is megjegyezték, hogy lehet pihennem kellene, mert fura vagyok. Mindez amiatt a perverz miatt volt, de ezt csak nem mondhattam...

A nap végére nem csak lelkileg voltam már fáradt, hanem fizikailag is, ami miatt hullafáradtan vittem vissza minden cuccot az épületbe és nyújtóztattam ki végtagjaimat, hogy kevésbé érezzem magamat egy elhasznált szivacsnak. Esküszöm a tegnapi takarítás sem készített ki ennyire. Ahogy így végeztem a nyújtógyakorlataimat a folyosó közepén, egyszer csak megrezdült a telefon a táskámban, így nagy nehezen kihalásztam onnan, majd nagyot nyelve olvastam el a feladót. YoonGi... Nem tudtam pontosan, hogy megnyissam e vagy nem, de miután öt perces gondolkozás után inkább rányomtam, nem bántam meg. Habár azért még egy ideig halogattam volna ezt a beszélgetést.

Mr. Seggfej : Gyere a stúdiómba.

Megütögetve mellkasomat, nagy léptekkel elindultam a lift felé, ahova szerencsére még beszállt egy pár staff tag, így nem kellett lépcsőznöm ezelőtt a beszélgetés előtt, ami egyébként is kimerítőnek ígérkezett.

Ahogy felértem a stúdió szintjére, máris lassabbra vettem a tempómat, amivel csak annyit értem el, hogy még jobban izgulni kezdtem. A legjobban a tehetetlenséget utáltam és ebben a helyzetben nagyon is az voltam. Egyáltalán nem én irányítottam a dolgokat és olyan valami jött a tervem közepébe, amire egyáltalán nem számítottam. Bár reméltem, hogy YoonGi a csók után arra jött rá, hogy téves az, amit esetleg ő érzett. Tényleg nagyon bíztam ebben.

YoonGi ajtaja résnyire nyitva volt, így betolva azt, léptem be a kis helyiségbe és csuktam be magam mögött lassan. A fiú most kivételesen nem a székében ült, hanem a kanapé mellett ácsorgott és ahogy észrevette, hogy megjöttem felkapta a fejét, de nem mozdult a helyéről. Ennek mondjuk őszintén örültem, ugyanis egy méternél közelebb nem lettem volna képes megmaradni a közelében egyenlőre. Így is jócskán kínos volt a légkör köztünk - ahogy egész nap is - nem akartam ezt még fokozni.

- Na jó, szeretnék véget vetni ennek a kínos dolognak kettőnk közt azzal, hogy magyarázatot adok a tegnap esti tettemre - sóhajtott fel a fiú, mire halványan elmosolyodtam. Legalább ő is érezte, hogy nekem is milyen kényelmetlen volt a dolog. - Már egy ideje össze voltam zavarodva és mielőtt kérdeznéd; miattad - nézett rám jelentőségteljesen, ami miatt nagyot nyelve bólintottam, hogy értettem. - A hülye cetlieid, amiket nem tudtam kidobni, a felelőtlen viselkedésed, az állandó beszólogatásod, a kitartásod, a nevetésed, a hajad, a felelőtlen szavaid. Min-mind összezavart. Tehát, furán éreztem magamat a közeledben. Rá is jöttem, hogy megkedveltelek. Ez mind szép és jó is volt, azt gondoltam oké ezt majd tudom kezelni, de aztán egyre jobban éreztem azt, hogy ez már több lesz. Tegnap, mikor megcsókoltalak, rájöttem, hogy nem csak, hogy tetszel, de nagy a valószínűsége annak, hogy beléd szerettem. Habár mindez tudom, hogy a te részedről nincs így, mégha vissza is csókoltál - magyarázta folyton gesztikulálva mellé és ahogy kiejtette a száján, hogy belém zúgott, minden levegő kiszállt a tüdőmből és csak bámultam őt, mint egy elmebeteg. Nem, ez csak valami vicc. Miért ? De én... Én bántani fogom, el fogom árulni. Akkor mégis miért ? Nem, semmi baj. Én nem viszonzom, ahogy ő is mondta. Igen, igen. Ez így jó.

- Értem... - böktem ki nagy nehezen, ahogy ismét levegőhöz tudtam jutni, mire arcomat látva halványan elmosolyodott.

- Számítottam erre a reakcióra, úgyhogy annyira nem bánt. Viszont szeretném, ha mindennek tudatában, amit most mondtam, tudnád, hogy a jövőben miért fogok úgy viselkedni ahogy. Ha sokan lesznek a környezetünkben, akkor nem fogom mutatni, de egyébként a továbbiakban elképzelhető, hogy látszani fog, hogyan is érzek. Ne érts félre, nem foglak úgy letámadni, ahogy tegnap - emelte fel azonnal kezét, ugyanis lett volna egy két hozzáfűznivalóm ehhez, de ahogy az utolsót hozzátette, megnyugodva fújtam ki a levegőmet. - Semmi szándékom nincsen ezzel, csak szerettem volna, hogyha tudod az okát annak, hogyha néha nem úgy viselkedem, mint eddig. Így később nem kell majd magyaráznom és olyan kínos sem lesz a dolog... - halkult el lassan és kíváncsian várta, hogy vajon lesz e egyéb hozzáfűznivalóm azt eltekintve, hogy úgy néztem rá, mint aki rosszul hallott. Amiatt, hogy így érzett, amiatt, hogy egy kicsit nekem is tetszett, de ezt nem mondhattam neki, akkora bűntudat lett úrrá bennem, hogy lassan meghajoltam előtte és összeszorított szemekkel motyogtam csak egy valamit.

- Sajnálom.

Értettem ezt arra, hogy ezt csináltam vele, arra, hogy tudtam a jövőben fájdalmat fogok okozni neki, arra, hogy bántam, amiért én nem mondhattam semmit, pedig láttam jól a szemeiben, hogy azért egy hangyányit ugyan, de reménykedett. Én viszont nem tudtam neki azt mondani, amit éreztem. Mert tudtam, hogy én ezt elrejtem a szívemben, hogy soha nem fogja megtudni, így pedig akkora fájdalmat sem okozok neki. Igen, bárcsak tudtam volna ehhez tartani magamat. Bárcsak elég erős lettem volna. Akkor mindenkit megvédhetem volna, beleértve magamat is.

- Ne sajnálj semmit - állt meg előttem, mire lassan felemeltem a fejemet és visszafojtott lélegzettel néztem gyönyörű sötét szemeibe, amik csak most tűntek fel nekem úgy igazán. - Mindenesetre köszönöm, hogy meghallgattál... - hajolt le a homlokomhoz és nyomott rá egy apró csókot, ami miatt csak még rosszabbul éreztem magamat - ...Choa - suttogta a bőrömre, mire meglepetten néztem rá, majd ahogy kikerült és még előttem elhagyta a stúdiót. Csak bambultam magam elé, zakatoló szívvel, teljesen összezavart aggyal és enyhén fájó mellkassal. Most először hívott a rendes nevemen... 

♡♡♡

Sziasztok^^

Na erre senki sem számított mi ? :3 Na jó, a képből és a címből lehetett sejteni, de mindegy XD Nem tudom nektek mennyire tetszett, de én esküszöm imádtam írni ezt a részt. A következők pedig mostantól csak még érdekesebbek lesznek... Hehehe~ 

Próbálok majd hozni még jövőhéten legalább egy részt, remélem sikerül is. Aztán utána meglátjuk hogy jönnek majd a részek. Mindenesetre ebben az évben tuti, hogy végezni fogok ezzel a sztorival... Mondjuk még nem tudom mikor XD Kb. még olyan 15 rész van hátra, de az is lehet, hogy kevesebb.