Valamiért a JungKookkal eltöltött egy nap annyi erővel ellátott, hogy hazaérve még a cikkeimmel is tudtam foglalkozni. Mintha csak egy energiagyár lett volna az a fiú és ő erről mit sem tudott. Bezzeg, amikor YoonGival töltöttem ugyanennyi időt, akkor meg úgy éreztem, hogy bármelyik percben elalszom. Hazaérve soha nem volt sok dologhoz kedvem. Most meg csak úgy szárnyaltam.

Épp befejeztem az egyik cikk ellenőrzését és küldtem át a főszerkesztőnek, amikor is valaki hirtelen lehuppant a kanapéra és bekapcsolta a tévét. Meglepetten kaptam fel a fejemet és fotelemből bámultam WonWont, aki épp az imént rakta be a Bosszúállókat. Rengetegszer látta és még mindig képtelen volt megunni. Főleg most, hogy várt a folytatásra.

Ahogy így elnéztem, lassan lecsuktam laptopom tetejét és a füzetemet, valamint tollamat rátéve ott hagytam a helyemen és leültem JuWon mellé.

- Csak nem észrevettél ? - nézett felém kicsit morcosan, ami csak annyit jelenthetett, hogy egy ideje már próbálta felhívni magára a figyelmemet. Mikor annyira benne voltam az írásban vagy éppen ellenőrzésben, soha nem figyeltem a környezetemre. Úgy tűnt ez most JuWont különösen bántotta.

- Történt valami ? - kérdeztem azonnal, ugyanis tudtam, hogy olyankor viselkedett így, mikor valami aggasztotta vagy éppen volt valami az iskolájában.

- Semmi - motyogta, miközben belemarkolt az ölében lévő tálba és betömött a szájába egy adag popcornt.

- Nem úgy látom... - méregettem közelebbről, mire lassan leállította a filmet és egy darabig csak Vasember kimerevedett képét bámulta, csak azután nézett lassan felém. Tekintete egyszerre tükrözött idegességet és szomorúságot is. Erre azonnal rátettem kezemet kézfejére és halványan elmosolyodva unszoltam, hogy szólaljon meg végre.

- Csak... A tanárom azt mondta, hogy nem ajánlja, hogy a művészeti egyetemre jelentkezzek. Mert hiába vagyok egy őstehetség, sok pénz kell oda és nem tudnak nekem mindent finanszírozni. Azt is hozzátette, hogy a mi anyagi helyzetünket elnézve inkább egy másik sulit ajánlana. Viszont én nem akarok máshol tanulni. Én a festéssel és s művészetekkel akarok foglalkozni. Az az én álom sulim. Ő mégis meg akar állítani... - sóhajtott fel szomorkásan, majd halkan hozzátette. - Viszont tudom, hogy nincs ilyenre pénzünk. Nem akarok önző se lenni...

- WonWon - szorítottam rá kezére, mire felnézett öléből és kíváncsian nézett vissza rám. Fájt látni, hogy ennyire elvették a kedvét az álmától. Mégis milyen tanár tett ilyesmit ? - Ne aggódj, a pénzt én megoldom. Te nyugodtan jelentkezz arra az egyetemre. Mire eljön az ideje, meglesz a szükséges összeg.

- De ugye nem adod el érte a vesédet vagy ilyesmi ? Akkor inkább választok valami másik egyetemet... - magyarázta teljesen ijedt fejjel, amit nem tudtam nevetés nélkül kibírni. - Most meg mi van ? Ne csináld már ezt noona... - nyafogta, mire megtöröltem a szememet és elmosolyodva ingattam meg a fejemet gyerekességén. - Nekem már csak te vagy noona... Nem akarom, hogy az én önzőségem miatt történjen veled valami. Vagy esetleg túlhajszold magad - ölelt magához lassan és fejét vállamba fúrva sóhajtott fel. - Érted hagytam fel a régi életmódommal. Ha kell akkor az álmomat is feladom, csakhogy te jól legyél...

- Ilyet még csak ne is mondj - toltam el magamtól és fenyegetően megráztam előtte az ujjamat. - Te csak kövesd az álmodat, ahogy apa és anya is tették, valamint ahogy én is teszem - részben.

- Rendben - bólintott nagy nehezen és mivel még mindig elég őrült elképzelései voltak azzal kapcsolatban, hogy mégis mivel fogok több pénzt keresni, így az egész film alatt - ami bő kétórás volt - az ölembe fektette a fejét és szünet nélkül szorongatta a kezemet. Nem szerettem volna, hogyha aggódik épp ezért nem mondtam el neki a teljes igazságot a YoonGival való munkámmal kapcsolatban. Lehet csalódott is volna bennem, de ha ezt nem teszem, elveszítem a munkahelyem és nem tudtam volna valóra váltani az álmát. Ő még nálam is jobban megérdemelte ezt.

Miután NaRi hazajött a munkából WonWon nála is koalásat játszott és le nem szállt róla, mindenhova követte. A lány nem egészen értette mi lett vele, de nem is tolta el magától. Mióta többet megtudott a fiú betegségéről azóta kicsit enyhített a modorán. Hisz ő soha nem volt az a lány, aki nagyon szerette, ha ölelgették. JuWonért viszont még ezt is eltűrte. Jó volt látni, hogy az öcsém egy fokkal jobb kedvűbb lett a lány érkezése után. NaRival egyébként szívesen beszéltem volna már négyszemközt, de ha akadt is ilyen lehetőségem ő mindig rólam kérdezősködött és nekem próbált tanácsot adni. Pedig én magam is szerettem volna őt meghallgatni. De mintha direkt nem hagyta volna. Utáltam, hogy ennyire megtartotta magának a problémáit. Elvileg én voltam a legfontosabb barátja, mégis úgy éreztem, mintha nem tudnék róla szinte semmit.

Beérve az ügynökségre leraktam a dolgaimat a kis asztalomnál, majd segítkeztem bepakolni a furgonba a sminkes cuccokat, a fiúk ruháit és a többi fontos kelléket. Egy fotózásra indultunk, ami valamilyen fotóstúdióban volt.

Még mindig nagy szemekkel bámulták, ahogy beraktam a nehezebb dolgokat is hátra, de így legalább gyorsabban tudtunk haladni. Ezek után rohanhattam el kávéért mindegyik tagnak, ami miatt a végére már úgy éreztem, hogy megőrülök ebben a sok futkorászásban. Még egyesével ki is osztottam őket, YoonGit gondosan a végére hagyva, még reménykedve abban, hogy valaki már előttem megváltotta őt egy kávéval. Viszont legnagyobb bánatomra teljesen egyedül üldögélt a furgonukban, fülében fülhallgatójával, miközben az ablakon bámult kifelé. Nagy levegőt véve és egy mosolyt varázsolva az arcomra beléptem a furgonba és hátrasétáltam hozzá.

- Itt a kávéja, Mr. Seggfej - nyújtottam felé és vigyorom szinte már ijesztőnek hatott, annyira próbálkoztam fenntartani boldog álcámat. Pedig az igazság az volt, hogy haragudtam rá. Most először tényleg nem tettem semmi bunkót, ő mégis ismét egy igazi gyökérként viselkedett. Habár jót tett a hangulatomnak, hogy egy napot JungKookkal tölthettem, mégis ismét elfogott a harag, ahogy YoonGi közelébe kerültem.

- Hozzám szóltál ? - vonta fel fél szemöldökét, miközben kivette az egyik dugót a füléből. - Ne, inkább ne válaszolj - fojtotta belém azonnal a kikívánkozó beszólást, mikor már épp szólásra nyitottam a számat. - Ezt pedig kösz - vette ki a kezemből a poharat és azonnal bele is ivott, habár előtte még egy ideig szemezett a kávéval. - Ugye nem köptél bele ?

- Erősen gondolkoztam rajta - vágtam rá, mire azonnal visszaköpte a kortyot a pohárba. - De végül inkább nem tettem meg, túl gyerekes lett volna - tettem hozzá és szórakozottan bámultam, ahogy megtörölte a száját a pólójával és dühös tekintettel méregetett.

- Most legszívesebben elküldenélek egy új kávéért, de helyette inkább csak arra kérlek meg, hogy miután visszaértünk az ügynökségre, mutasd meg hol tartasz a szövegben. Akkor el tudom kezdeni az alapot - magyarázta, majd visszanyomta a kezembe a poharat és kezével elhessegetett. - Most menj... - küldött el, de én nem mozdultam. Egy részem legszívesebben felpofozta volna, hogy észhez térjen, viszont másik részem hirtelen kíváncsi lett. Magam sem értettem igazán miért, de úgy éreztem, hogy nem csak úgy heccelésből ilyen megint.

- Valami baj van ? - csúszott ki a számon a belül megfogalmazódó kérdés, ami miatt azonnal be is fogtam. Mégis miért kérdeztél ilyesmit Choa ? Nem vagytok barátok... Nem kéne érdekelnie, hogy mi van vele. - Igazából fogalmam sincsen ezt most miért kérdeztem meg, de látva a fejedet eléggé megleptelek. Tudod mit ? Inkább felejtsd is el - vakartam meg zavartan a fejemet és meghajolva hátat fordítottam neki, meg sem várva esetleges reakcióját. Néha valóban elég fölöslegesen szólaltam meg. Ez pontosan az ilyen esetek egyike volt.

Sóhajtva beültem a staffosok furgonába és fejemet a háttámlának döntve hunytam le a szememet. Nem kéne az érzéseivel és lelkiállapotával foglalkoznom. Most mégis érdekel. Pedig ugyan mindegy lenne, hogy miként bánok vele. Nekem csak információk kellenek róla. Semmi több. Ahogy lassan felnyitottam a szememet, kibámultam az ablakon és kizárva a fejemből a többiek nyüzsgését, csak a saját furgonukba beszálló fiúkat néztem. Szeretném, hogyha olyan idolok lennétek, akik csak azt mutatják, hogy jószívűek, de valójában nem azok. Szeretném, hogyha nem okozna annyi bűntudatot az, amit tenni készülök.

Ahogy becipeltünk mindent a fotóstúdióba, elkezdett esni az eső, így mindenki saját testével vagy kardigánjával próbálta védeni azokat a dolgokat, amiknek nem tett volna túl jót a víz. Én is ugyanezt tettem, így mire beértem az épületbe, csuromvíz voltam. Gyorsan elmentem a mosdóba legalább megtörölni valamivel magamat, miközben a fiúk átöltöztek és megcsinálták a hajukat, valamint sminkjüket. Kiráztam hajamból a kósza esőcseppeket, majd számat elhúzva állapítottam meg, hogy kezd lenőni a festés, így ideje lett volna visszamennem a fodrászhoz. De hogy mikor tudtam volna rá időt szakítani azt már én sem tudtam.

Kilépve a mosdóból már indultam volna vissza a többiekhez, csakhogy hirtelen fájdalom nyílalt a hasamba, mire azonnal megtámaszkodtam a falban és szorosan lehunytam a szememet. Már értem, miért voltam ilyen érzékeny. Erős lány voltam, ez tagadhatatlan, de sajnos a női dolgok rajtam is kifogtak, mivel egyáltalán nem azt a fajtát fogtam ki, amikor egy kicsit fájt, aztán már másnap meg se érezted. Én nem egyszer kerültem miatta kórházba, vagy éppen hagytam ki egy napot a munkából, mert képtelen voltam felkelni. Rajtam még néha a gyógyszer sem segített, meg a sok fájdalomcsillapítós tapasz. Viszont legalább elnyomták egy kicsit a fájdalmat. Nagy levegőket véve lépkedtem lassan a terem felé, miközben magamban elterveztem, hogy miként lógok ki egy kicsit a táskámmal és veszek be egy gyógyszert, valamint rakok fel pár tapaszt. Iszonyatosan sok energiámba telt, hogy mosolyogva bocsánatot kérjek az ismételt eltűnésemért, ami vagy húsz perc volt. Mire ismét visszatértem, már azonnal kaptam is egy rakat feladatot. Nem zavart, hisz ez volt a munkám, de örültem volna, hogyha közben nem lesz spontán hányingerem és nem ájulok el a sok ácsorgástól meg rohangálástól. Egy óra alatt hatott a gyógyszer és a tapasz is, de még elég kábának éreztem magamat, így elkövettem pár apró hibát, amit egyébként egyáltalán nem tettem volna. Mint például a víz kiöntése, vagy valami leejtése esetleg más valami felborítása. Kicsit pipák voltak rám a többiek, de nem tehettem róla. Annyira nem éreztem magamban erőt. Csak akkor lett egy kis pihenőm, mikor a fiúk elkészültek és kezdődhetett a fotózás. Leültem az egyik székre és onnan figyeltem a már profinak számító munkájukat. Annyira természetesek voltak a különböző pózaik, a mosolyaik és Taehyung még sírni is tudott. Azért mi ez, ha nem profizmus ?

- Choa, megkérhetlek valamire ? - lépett mellém az egyik staffos, mire egy mosolyt erőltetve az ajkaimra bólintottam. - Behoznád a rendelt kajákat ? Itt a pénz is, csak a többiek mind mással vannak elfoglalva és nincs túl sok szabad emberünk.

- Persze - másztam le a székről és ismét megéreztem az erős görcsöt a hasamban. Elvettem a pénzt és lassan megindultam a bejárat felé. Magamban mindenkit elküldtem a fenébe, hogy állandóan nekem kellett megcsinálnom a piszkos munkákat, de igazából nem lehetett volna panaszom rájuk. Ez is mind a hangulatingadozásaim miatt voltak. Mondjuk nem tudom ki tudott volna nyugodt maradni, ha a hasában kész gyilkolás folyt volna, mintha csak egyfolytában tűket szúrtak volna belé. Ehhez hozzájárult az enyhe hányinger is. Ha ezt előre tudtam volna, akkor biztos, hogy szabadnapot veszek ki.

Átvéve a négy kajás szatyrot visszasétáltam a többiekhez, habár útközben párszor muszáj volt megállnom, mert néha elég nagy késztetést éreztem a kaják illata miatt, hogy hányjak.

- Oké, ezt nem bírom - rogytam le a folyosó közepén és leraktam kezemből a szatyrokat. Homlokomat térdemre téve sóhajtottam fel és vártam a megváltást. Mondjuk nem tudom miben reménykedtem egy teljesen kihalt folyosón, hisz a többiek is máshol voltak.

- Akarom tudni, hogy most éppen mit is csinálsz ? - szólalt meg hirtelen egy hang, mire nagyot sóhajtva emeltem fel a fejemet. Na vele pont nem akartam találkozni. Így is együtt kellett vele töltenem este egy csomó időt, most még csak az ő hangulatingadozásai hiányoztak. Esküszöm még néha jól is szórakoztam rajtuk, de ebben az állapotomban még a végén vagy leordítottam volna a fejét vagy elsírtam volna magamat. Ilyenkor csak ez a két véglet létezett.

- Nem akarsz most elmenni ? - nyögtem ki nagy nehezen és arcom láttán azonnal felvonta a szemöldökét és lassan végig mért. Beletelt neki néhány percbe, mire rájött magától is, hogy mi volt a problémám. Nem zavart, mert ez a téma egyáltalán nem volt tabu az én véleményem szerint.

- Nem értem, hogy a lányok miért viselkednek így azokon a bizonyos napokon - sóhajtotta, majd leguggolt mellém és gyengéden simogatni kezdte a hátamat, ami miatt kellemes bizsergés szánkázott végig gerincemen, és úgy éreztem, hogy szívem menten kiugrik a helyéről. Meglepett ez az érzés, így zavartan megköszörültem a torkomat és úgy néztem fel rá.

- Ha neked is állandóan tűt szurkálnának a hasadba és úgy éreznéd nincs benned erő, valamint spontán hányingered lenne, akkor szerintem máris befognád - magyaráztam összevont szemöldökkel, mire azonnal elhúzta a száját és bólintott, miszerint nem mondott semmit. Halványan elmosolyodtam a reakcióján és megkönnyebbülten vettem észre, hogy már kevésbé zavart, hogy ilyen közel került hozzám, ráadásul, hogy ilyen szokatlanul gyengéden viselkedett. Még mindig meg tudott lepni. Elbambulva fürkésztem oldalról az arcát, miközben szemeiben halványan megcsillant az aggódás fénye. Bevallom kicsit jól esett és megmelengette a szívemet, ami miatt fejben jól leszidtam magamat, de nem tehettem róla. Annyira másnak tűnt most. Olyan törődőnek és normálisnak. Egészen megkedveltem ezt az énét.

- YoonGi, mégis hova mentél el olyan hir... - szólalt meg egy hang a távolban, mire a mellettem guggoló fiú azonnal levette a hátamról a kezét és felállva köszörülte meg a torkát, miközben morogva bámult a felénk közeledőre. - Mindig a jó pillanatokat zavarom meg - sóhajtott fel gondterhelten Jin, miközben jelentőségteljesen nézett barátja felé. Értetlenül figyeltem a jelenetet, miközben lassan felálltam és vettem volna kezembe a zacskókat is csakhogy YoonGi még előttem cselekedett és mind a négyet felkapta. Kettőt a mosolygó barátja kezébe nyomott, míg a másik kettőt saját maga vitte. Úgy néztem utána, mint aki beteg és értetlenül Jinhez fordultam.

- Mégis mi lelte ? Valami kedvesség bogyókat szedett be vagy mi ? Mert ha igen, akkor nyugodtan szedessétek vele tovább, mert így elviselhetőbb - suttogtam a magas fiúnak, aki nevetve megrázta a fejét.

- Csak túltengenek benne a hormonok.

- Hogy mi van ? - bámultam rá úgy, akár egy idiótára, ami nem feltétlenül volt teljesen alaptalan. Jin néha nagyon...érdekesen viselkedett. Ez pedig még csak enyhe kifejezés volt arra, amilyen valójában.

- Majd később megérted - válaszolta titokzatosan. - De ha már itt tartunk, kíváncsi lennék, hogy tízes skálán mennyire habarodtál már bele - bökött oldalba és kérdését hallva sóhajtva megforgattam a szememet.

- Mikor szállsz le erről a témáról ?

- Ha már együtt lesztek - vágta rá azonnal, mire csak felhorkantam és megráztam a fejemet.

- Még mit nem...

Jin és az ő álmai annyira idegesítettek, hogy már nem is mentek ki a fejemből egész nap. Mindig ott beszélt egy kis hang a fejeben, ami támogatta Jin ötletét. Én nem támogattam, egyenesen őrültségnek tartottam, de ez látszólag nem hatotta meg azt a valamit. Annyit viszont elért, hogy kicsit elterelte a figyelmemet a problémámról.

A fél nap elment a fotózással. Aztán megint bepakoltunk a furgonba, útra keltünk elmentünk egy másik helyszínhez, majd végül valamikor kora este visszatértünk a Big Hithez. Addigra már két gyógyszert is beszedtem, annyit mentem ide-oda. JungKook megint adta önmagát és észrevéve falfehér arcom, adott egy tábla csokoládét. Erre megölelgettem, mire majdnem elájult. Igen, még most sem változott túl sokat.

Elintéztem még pár papírt, majd utána elmentem YoonGi stúdiójához, ami résnyire nyitva is volt. Levettem a cipőmet és egy papucsba bújva léptem be a kis helyiségbe, majd ültem le a kanapéra. YoonGi székében ülve dolgozott valamilyen számon, ugyanis fején szokásos fejhallgatója volt és nagyban dobolt az ujjaival is egy ütemet, ami egészen tetszett még az én hozzá nem értő füleimnek is. Kivettem saját táskámból az eddig megírt szöveget, ami annyira nekem nem tetszett, de hát nem tehettem sokat. Azért mégis csak úgy írtam, hogy semmi okom nem lett volna rá, ez csak egy légből kapott ötlet volt, így nem is ment olyan egyszerűen.

- Na, lássam eddig mit hoztál össze - nyújtotta felém kezét a fiú, mire számat harapdosva nyújtottam át neki és vártam a jó kis kritikáját, amikkel gyakran halmozott el. Eleinte faarccal futotta át a sorokat, majd állát megvakarva rakta le az asztalára és nézett felém kíváncsian. - Nem azért, de egyáltalán nem jön át belőle semmilyen érzés. Mintha nem is lenne öcséd... Szörnyű - ingatta a fejét és megfogva a papíromat összegyűrte, majd a szemetesbe hajította.

- Yah ! Tudod mennyit szöszöltem vele ?

- Hát nem látszik - fonta maga előtt össze a karját.

- Persze, mert te tényleg miden számodat sikeresre meg tudod írni. Ez volt az első próbálkozásom. Nem értem, hogy miért kellett kidobnod...

- Mert borzalmas. Én legalább a szörnyű számaimba is rakok érzéseket. Ha nem a szívedből jön a szöveg, hanem az agyadból, akkor semmi értelme. Így semmit nem tudsz átadni.

- Oké, rendben. De mit vársz tőlem ? Hogy dobjak össze egy BTS kaliberű számot ? Nekem nem ez a foglalkozásom... - én a tényeket írom mindig le. Nem az érzelmeket.

- Nem, de legalább próbálkozhatnál - sóhajtotta. - Még JungKook is jobb számokat hoz össze, pedig neki nagy gondjai voltak az érzelmek megfelelő közvetítésével. Azt hittem neked ezzel nincsenek problémáid, figyelembe véve, hogy mennyire is kétségbeesett voltál az öcséd miatt. Ez most egyáltalán nem látszik... - fordult vissza az asztalához majd egy kis matatás után elővett egy tiszta lapot és felém nyújtotta. Én ökölbe szorított kézzel néztem vissza rá, szememmel pedig már rég belefojtottam egy kanál vízbe. Néha komolyan olyan érzéketlen tudott lenni, hogy az már idegesített. Jó, lehet az igazat mondta, ez tény. El is fogadtam, de szebben is megfogalmazhatta volna. Már megint ilyen vagyok.

- Megpróbálom, Mr... - ragadtam meg a lap másik végét, majd egyszeriben minden elsötétült. Nem azért, mert elájultam volna, hanem konkrétan az egész szoba sötétségbe borult. Nagyokat pislogva próbáltam hozzászokni a hirtelen fényvesztettséghez és közben még a lapot is elengedtem. - Mégis mi történt ?

- Mint ahogy láthatod, elment az áram – válaszolta YoonGi higgadtan, miközben telefonján bekapcsolta a zseblámpát és asztalára téve adott egy kis fényt nekünk. Így megpillantottam fehér arcát, amivel értetlenül nézett körbe. - Viszont nem értem mitől - állt fel és az ajtóhoz csoszogva nyitotta volna ki azt, hogy kinézzen rajta, de hiába próbálkozott, az ajtó nem nyílt. - Hm... Azt hiszem bent ragadtunk - sóhajtott fel hitetlenkedve, majd felkapva telefonját nézett meg rajta valamit. - Aha, kint nagy vihar van... Valószínűleg lecsapta a biztosítékot. Küldök egy üzenetet a többieknek.

- Öhm... Nem mintha zavarna ez a közös bezártság, de mégis mennyi ideig kell itt lennünk ? - kérdeztem nagyot nyelve, ugyanis pont az ilyen bezártságokat utáltam. Ráadásul sötét is volt. Remek.

- Legalább egy óra. Rajtunk kívül nem sokan vannak bent ebben az órában - tette vissza az asztalra a telefonját, majd rám pillantva vakarta meg a fejét. - Khm... Jól vagy ? - úgy tűnt arcomról lerítt, hogy nem kezeltem jól a helyzetet.

- Aha, persze...

- Nem akarlak még jobban megijeszteni, de nem tudom sokáig használni a zseblámpát, ugyanis lemerülőben van a telefonom.

- Ez még jobb - dőltem hátra a kanapén és nagy levegőket véve sóhajtottam fel. Ez a második alkalom volt, hogy pont vele maradtam ilyen helyzetben. Vele, aki kicsit sem volt nyugtató hatással rám. Utáltam néha az életemet.

- Addig is, amíg ilyen szorult helyzetben vagyunk - állt fel lassan és leülve mellém helyezte kényelembe magát -, mesélj az öcsédről - fordította felém fejét, mire meglepetten bámultam szemeibe és nyeltem nagyot. Most valamiért kicsit másabb ez a bezártság. - Talán ez segítene a szövegben - tette hozzá, ugyanis hallgatásomból arra következtetett, hogy nem értettem mire föl ez a nagy érdeklődés. Részben emiatt is halogattam a válaszadást, de másrészt meg saját magammal voltam gondban.

- Hát... Nem tudom mit mondhatnék.

- Ami az eszedbe jut - ajánlotta, mire lábamat felhúzva kezdtem el gondolkozni. Valamiért úgy éreztem, hogyha valakivel, akkor vele lehetek őszinte. Hogy bármit hall, nem fogja leszólni JuWont, hogy megértő lesz. Lehet itt volt ez a gúnyos oldala, de ebben a helyzetben megint csak magára erőltette az igazi oldalát. Vagy valami ilyesmi.

- Hm... Igazából WonWon egy érdekes személyiség. Nem hinnéd el ugyan, de régebben nem ilyen volt - gondoltam vissza azokra az időkre és apró borzongás futott végig a karomon. Nem szerettem azokat az időket. Túlságosan bonyolultak voltak, akkoriban úgy éreztem soha nem lesz már jobb. Hogy csak túl kell élnünk, semmi több. - Miután a szüleinket olyan korán elveszítettük, várható volt, hogy nagy befolyással lesz a személyiségünket illetően. Én fiatalkorom ellenére nagyon komollyá váltam és úgy éreztem, hogy az én felelősségem minden, ami azidáig a szüleinkké volt. JuWon egy kicsit másként élte meg a dolgot. Sokáig sírt utánuk, a festésbe menekült, nagyon hallgatag lett. Ahogy viszont egyre nőtt és belépett a tinédzserkorba teljesen megváltozott - hunytam le a szememet, majd a plafonra nézve folytattam tovább. Mellettem YoonGi türelmesen hallgatott végig, egyszer sem szólt közbe. - Rossz társaságba keveredett, sok dolgot kipróbált, ami kicsit sem volt legálisnak nevezhető. Többször is a rendőrségre kellett mennem érte egy verekedés miatt vagy mert valamit megrongált. A képei nagy részét elégette vagy tönkretette. Előlem rengeteg dolgot eltitkolt. Gyakran mentem úgy haza, hogy nem volt egyedül és soha nem ugyanazt a lányt láttam nála. Egy szóval; nagyon kifordult magából - túrtam hajamba zavartan minek következtében sok tincsem kiszabadult a helyéről és vállamat csikizte. Ekkor hirtelen elment a telefon által nyújtott fény is, ami azt jelezte, hogy a készülék elérte a határait. Teljes sötétségbe burkolóztunk. Lassan YoonGi irányába fordítottam a fejemet, habár nem láttam még belőle semmit. A szemem még nem szokott hozzá a sötétséghez.

- Nem lehetett egyszerű - szólalt meg halkan, mire csak megvontam a vállamat, habár ő ezt nem láthatta.

- Kibírtuk...

- De miért változott meg ennyire ? Mármint legutóbb nem olyannak tűnt, aki bármikor megverne - jegyezte meg kíváncsian, mire nagyot nyelve bámultam továbbra is az irányába. Lehetek tényleg őszinte vele ?

- Azóta... Azóta kiderült a betegsége, miszerint nem lesz hosszú élete - ejtettem ki nagyon lassan ezeket a szavakat a számon, amik minden egyes alkalommal megfacsarták egy kicsit az így is sérült szívemet. - Emiatt... - vettem egy mély levegőt, csak úgy voltam képes sírás nélkül folytatni, bár a hangom így is megremegett. - Emiatt szeretném őt egy kicsit támogatni, hogy valóra váltsa az álmát.

Egy kicsit talán elrontottam a hangulatot, ami alapból sem volt fényes köztünk, de ő tehetett róla. Pont egy ilyen dolgot kellett kérdeznie. Azt, ami a legjobban fájt egészen idáig.

♡♡♡

Sziasztok^^

Visszatértem a nyaralásból és hoztam is nektek a folytatást. Nem a legboldogabb, de hát maga a sztori sem mindig az. A következő rész viszont előre jelzem, hogy mindenki kedvence lesz :3 Nekem is az XD 

A többi sztorimnál is igyekszem tevékenykedni, hogy még jó pár részt kaphassatok a nyáron, hisz ha jön a suli, nem lesz olyan egyszerű írnom sajnos. 

Mindenkinek további kellemes nyarat. Még használjátok ki a maradék időt <3