Eljött egy újabb nap, én pedig ismét YoonGi stúdiója mellett várakoztam. Elhoztam magammal a magazinhoz szükséges dolgaimat és amíg vártam, hogy a fiú életjelet adjon magáról, azokkal foglalkoztam. A fiúk jó ötletnek tartották a legutóbbi cetlizésemet és megfigyelték, hogy néha egy-egy eltűnt az ajtóról, ami azt jelezte, hogy a fiú járkált. Nekem igazából JungKook nyomában kellett volna lennem, mint a menedzsere, de ő inkább arra kért, hogy szedjem ki a barátját. Most úgy is főképp gyakoroltak, így rám nem sok szükség volt.

Tehát csöndben írogattam a vázlataimat a füzetbe, amikor is mozgolódást hallottam az ajtó felől. Leraktam a füzetet a földre és kíváncsian a hang felé fordítottam a fejemet. Szemeim azonnal nagyra nyíltak, mikor csipogott a zár és az ajtó résnyire lassan kinyílt. A fiú körvonala kirajzolódott az ajtón keresztül, így láttam, hogy nem állt szándékában kinyitni. Csak állt és várt, de nem tudtam pontosan mégis mire. Legszívesebben azonnal berontottam volna hozzá és a karjánál fogva rángattam volna ki, de valószínűleg rögtön az első mozdulásomra bevágta volna előttem az ajtót. Nem értettem hirtelen mi jött rá, így szólásra nyitottam a számat, de ő megelőzött.

- Hogy értetted... Hogy értetted azt, hogy te is jártál úgy, mint én ? - kérdezte lassan, rekedt és gyenge hangon. Nem volt túlságosan a toppon, ezt anélkül is tudtam, hogy láttam volna. Viszont ami még inkább meglepett, az a felém intézett kérdése volt. Aztán rájöttem, hogy írtam ilyesmit az egyik cetlire, ami valóban hiányzott az ajtóról. Számat beharapva néztem a kis rést, amin keresztül láttam sötét alakját és azon gondolkoztam, hogy mit is válaszoljak neki. Nem volt nagy titok az én múltam - azaz a családunk múltja -, könnyűszerrel találhatott volna rólunk információt, ha csak a nevemet beírta volna a keresőbe. Mégis... Nem tudtam neki azonnal válaszolni. Olyan régóta beszéltem a múltamról, hogy szinte már hazugságnak tűnt az egész. Pedig minden kis dolog visszahozta az akkori félelmeimet, szorongásomat és dühömet. Hasonló érzéseket, mint amit a fiú érzett éppen. Nem akartam neki válaszolni, mivel az egyet jelentett volna azzal, hogy valami igazságot is meg tud rólam a nevemet és az öcsém létét leszámítva. Szerettem volna csak a hazug maradni a szemében a későbbiekre tekintettel. Viszont azt is tudtam, hogy ez talán segít neki abban, hogy végre kijöjjön. Vagy hogy megossza azt, ami benne van éppen. - Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod. Csak nem egészen értem, hogy veled hogyan történhetett hozzám hasonló dolog - szólalt meg hirtelen, ugyanis a köztünk beállt csend miattam kezdett egyre hosszabbá válni.

- Nem erről van szó csak... - akadtam el hirtelen. Choa, ennél sokkal rosszabb dolgokat is tettél már. Egészen kínos helyzetbe hoztad magadat előtte, akkor most miért nem vagy képes megszólalni ?

- Csak úgy mondtad, ugye ? - sóhajtott fel lemondóan. - Mindegy, azért köszi, hogy aggódtál. Menjél inkább a dolgodra. Nincs szükségem a sajnálatodra - mondta, majd azonnal be is csukta az ajtót.

- Ne ! YoonGi ! - álltam fel azonnal és dörömbölni kezdtem az ajtaján. - Én tényleg komolyan mondtam ! Esküszöm, hogy nem hazudtam, csak hallgass meg... - kivételesen ebben az egyben tényleg nem így volt. Hihetetlen, hogy kétszer is kiáltottam így a fiúért, de egyik alkalomkor sem hallgatott végig.

Idegesen összeszedtem a cuccaimat és bedobva a táskámba kimentem a fullasztó folyosóról.

- Ezt az idiótát ! Komolyan mondom, nem hiszem el, hogy képes vagyok rajta segíteni. Még hogy azért hallgattam, mert hazudtam. A nagy frászt... - ahogy ilyen nagy dühvel a fejemben befordultam a folyosón, hirtelen neki mentem valakinek, de olyan nagy lendülettel, hogy az illető el is esett. - Úristen - kaptam észbe és bocsánatkérően néztem a földön ülő lány felé. Egy hosszú, nagyon sötét barna, lazán lófarokba fogott hajú, igen ismerős arcú lány ült a földön. Az ütközésünk következtében egyik fehér fülhallgatója kiesett a füléből, telefonja pedig mellette a földön hevert. Már mondtam volna neki, hogy sajnálom, amikor is meglepett arca átváltott mosolyra és fejét megrázva fogta kezébe a telefonját és állt fel a földről. Nálam nem sokkal magasabb volt - mondjuk ki nem - és nem csak, hogy éretten nézett ki, még úgy is viselkedett a helyzetet illetően. Mármost meg mertem volna kockáztatni, hogy rengeteget olvasott. Ilyet nem sokszor mondtam, de belőle tényleg áradt az értelem. Nem úgy, mint belőlem... - Tényleg sajnálom - raktam össze két kezemet. - Csak túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy figyeljek a környezetemre.

- Semmi gond. Az ilyen mindenkivel megesik. Én is eléggé elgondolkoztam, így nem figyeltem eléggé - rántotta meg a vállát. Sóhajtva leengedtem a vállamat és azonnal megakadt a tekintetem a nyakában lógó staffos kártyán. Meg van hol láttam már... A fiúk egyik sminkese. - Te vagy Park Choa, ugye ? - kérdezte meg hirtelen, mire azonnal bólintottam. Úgy érzem eléggé elhíresültem az érdekes dolgaimmal az ügynökségen.

- Igen, igen - nevettem. - Örülök a találkozásnak, habár nem volt a legjobb... - húztam el a számat és mondtam volna a nevét, de egyáltalán nem ugrott be. Viszont meg mertem volna esküdni rá, hogy nem koreai. Nagyon szép lány volt és ugyan meg voltak benne a koreaiakra jellemző vonások, de én felfedeztem benne mást is.

- Még be sem mutatkoztam, bocsi - mosolyodott el és felém nyújtotta a kezét. - Zhao Lusi vagyok.

- Örvendek - mosolyogtam rá és raktároztam el információt róla is. Szóval félig kínai.

- Sokat hallottam rólad, remélem jóban leszünk - kacsintott rám, majd telefonjára pillantva kapta fel a fejét ijedten. - Nekem muszáj sietnem, de biztos vagyok benne, hogy még össze fogunk futni - magyarázta, majd már el is sietett a stúdiók irányába. Meglepetten bámultam hűlt helyére, majd fejemet megrázva indultam el a liftek felé, de nem azt használva mentem le, hanem a vészkijáraton át sétáltam le lassan a lépcsőkön. Kellett még egy kis idő, amíg ismét tudtam egyedül is liftbe szállni. Másokkal már nem zavart, de így még képtelen voltam. Viszont visszatérve arra a lányra... Nagyon fura volt. Furán közvetlen, mintha nem csak a pletykákat hallotta volna rólam, hanem tényleges infókat. Másrészt pedig olyan ismerős volt, de fogalmam sem volt honnan. Mintha már láttam volna valahol - azt leszámítva, hogy a fiúk sminkese volt.

- Hm... Ááá, mindegy - borzoltam össze kontyba fogott hajamat és sóhajtva folytattam ezt az igen hosszú utamat a földszintig.

Eldöntöttem, hogy meglepem végre öcsémet a sulijánál és a haza vezető út helyett elindultam az ellenkező irányba, majd a buszra felszállva egy húsz perc zötykölődés vette kezdetét. Közben olvasgattam a dolgokat, amiket feljegyeztem Mr. Seggfejről, de egyik sem bizonyosult olyan jó ötletnek. - Imádja Kumamont ? Mi ő ? Kisgyerek ? - vontam össze a szemöldökömet és közben fejemet az ablaküvegnek döntöttem. Nem bírtam elhinni, hogy ez tényleg igaz, így beírtam a keresőben YoonGi és az ő kapcsolatát, mire nem csak egy rakat képet, de videót is kiadott róluk. - Ez komoly ? - nyitottam résnyire számat és megnézve az egyik videót, nem bírtam visszatartani a mosolyomat. Na jó, itt valóban aranyos. Hihetetlen, hogy egy ilyen dolog miatt le tud menni egy hatéves szintjére,ki se nézném belőle...

Ahogy már leszállva a buszról WonWon sulija felé tartottam, végig Kumamon járt a fejemben. Támadt egy iszonyatosan őrült és egyben kínos ötletem, ami természetesen nem volt tőlem idegen, de nem mertem volna pont ő előtte bevállalni. Viszont talán ezzel tényleg kihozhattam volna őt a barlangjából és lehet én magam is megnyíltam volna egy egészen picit előtte, ha arcomat "maszk" mögé bújtatom.

Megálltam öcsém iskolájának kerítésénél és a lassan kiözönlő diáksereget bámultam. Mindenki nevetett és azt tervezgették, hogy mit csináljanak most, hova menjenek el és egyebek. Voltak, akik lomha léptekkel haladtak előre, lerítt arcukról a suli által okozott fáradság. Mások kezükben egy könyvet tartva haladtak a buszmegálló felé, már a másnapra készülve. Irigyeltem is őket, hogy még suliba jártak és nem is. Az ezzel járó stressz nem hiányzott. A többi már igen, bár nem mintha annyi barátom lett volna. Inkább beszélgettem a tanáraimmal szünetekben, mintsem a többi diákkal. Vagy pedig a padomon aludtam, de a legtöbb esetben kint az udvaron írtam mindenfélét az iskolaújsághoz, aminek a főszerkesztője voltam. Nekem igazából ezek a kis apróságok okoztak boldogságot, nem pedig az, ami JuWonnak. A barátok.

Hangjára azonnal felkaptam a fejemet és büszke nővérként néztem, ahogy barátai mellett baktatott, élénken beszélve valamiről. A körülötte lévő öt fiú mind őt hallgatta és sokan bámulták, ahogy elhaladtak mellette. Oké, az öcsém teljesen az ellentétem volt. Természetével könnyen került a középpontba és mivel az én öcsém volt, így helyes is volt, ezáltal nem csodáltam a lányok pillantásait felé. Bár valamiért JuWon ezzel soha nem foglalkozott. Lehet a betegsége miatt, ezt nem tudtam pontosan, de nem is zargattam a témával. Vártam, hogy elmondja, ha volt valakije. Ahogy egyre közelebb ért hozzám a kis csapat és öcsém nem vett észre nagy magyarázása miatt, tölcsért formáltam kezemből és számhoz téve kiáltottam a fiú nevét.

- WonWon ! - hangomra sokan felém kapták a fejüket - jó, majdnem az egész diáksereg, hisz elég hangos voltam. Na meg, senki nem tudta mégis ki az a WonWon. Igen, nagyon nagy valószínűséggel másnak nem is engedte, hogy így hívja. Anyuék nevezték mindig így, emiatt csak tőlem bírta elviselni. Ha másoktól meghallotta, akkor gyakran vagy nem figyelt rá, vagy pedig megkérte őket, hogy ne hívják így. JuWon azonnal felém kapta a fejét, mire nagyban integetni kezdtem neki. Feje szép lassan pirossá vált és tarkóját vakargatva magyarázott valamit a barátainak, majd futott oda hozzám.

- Te meg mit keresel itt, noona ? - kérdezte zavartan, mire csak megvontam a vállamat és a nem sokkal messzebb megállt társaság felé pillantottam.

- Gondoltam mehetnénk együtt haza, de látom elfoglalt vagy. A nővéred már nem is olyan fontos - kezdtem el szipogni és letöröltem nemlétező könnycseppjeimet.

- Nem mond ezt noona - rázta meg a fejét mosolyogva. - Te vagy a legfontosabb a világon számomra, úgyhogy ha azt szeretnéd, akkor megyek veled a többiek helyett - magyarázta, mire meglepetten bámultam vissza rá.

- Mi ? Dehogy is, nem mondtam komolyan. Menj nyugodtan szórakozni - simogattam meg a fejét és kínosan ácsorogva tűrte is. - Jól van na, békén hagylak - nevettem fel. - Viszont csak mértékkel, oké ? Az alacsony szemüvegessel legyél inkább. Őt bírom csak...

- Már ezerszer elmondtam a nevét - mosolygott vissza rám, mire csak megvontam a vállam és integetve a mosolygó fiúnak - akivel egyébként egész sokat beszélgettem mindig, ha nálunk járt - megöleltem az öcsémet és a barátai felé kezdtem lökdösni. - Jó szórakozást - tettem hozzá és egészen addig őket bámultam, míg fel nem szálltak az épp megérkező buszra. Nem féltettem annyira, hisz a fekete hajú barátja tudta, hogy mi volt JuWonnal és vigyázott is rá, amiért nagyon hálás voltam neki. Nem mintha a többiek nem tudtak volna a betegségéről, de az a srác volt az egyetlen, aki az egészet tudta. Ennek ellenére pedig továbbra is WonWon mellett maradt.

Így, hogy egyedül maradtam elnéztem az edzőteremhez, de ott ismét elszomorítottak azzal, hogy NaRi nem volt bent. Ezek után csak úgy tengődtem a városban egészen addig, míg el nem mentem egy jelmezkölcsönző mellett. Azonnal megtorpantam és elgondolkozva bámultam a kiállított jelmezekre. Egy próbát megér. Ezen gondolatokkal benyitottam az üzletbe és keresni kezdtem azután a jelmez után, amire nekem most a legnagyobb szükségem lett volna.

Ha fáradtnak érzed magad, ő megölel. Ha elhagy az erő, ő ott van neked. Ha egyedül érzed magad, ő jön és felvidít. Játszik veled, pihen veled, a barátod lesz. Hatalmas fekete test, barátságos szemek, vidám arc. Igen, ő az; Kumamon ! Na most én nem tudom mit is gondoltam, de valószínűleg nem volt a legjobb ötlet a nyár végén, tűző napsütésben kimenni ebben a fekete medvejelmezben, hogy aztán kiizzadjam mindenemet. A jelmez ugyan frissen volt mosva, így nem kellett az előttem lévő ember testnedveit szagolgatnom, de hosszútávon saját magamat se bírtam. Mindenki megbámult aki mellett csak elsétáltam. A gyerekek állandóan le akartak támadni. Nem egy fotóra meg is álltam, ezt pedig tetézte az, hogy a Big Hit bejáratánál nem akartak beengedni. Természetesen két jó barátom ácsorgott ott, hogy elküldjék az Armykat. Ilyen öltözetben pedig nem csak hogy furán méregettek, de el is állták az utamat.

- Bocsánat, de nem engedhetjük be - mondta az egyik, mire sóhajtva kotorászni kezdtem a mancsomban lévő táskában. Mivel normálisan nem tudtam semmit se megfogni, így nem kis időbe beletelt, mire megtaláltam a staff kártyámat.

- Choa vagyok - magyaráztam és nagy nehezen a karomra akasztottam a kártyámat. A két őr szeme a kétszeresére tágult és először nem is tudtak mit szólni. Majd nem meglepő módon pár perc múlva a földön fetrengtek a nevetéstől.

- Azt hittem... Azt hittem ennél jobb már nem lehetsz - törölgette az egyik a szemét, mire sóhajtva átmentem közöttük. Olyan érdekes, hogy kívül csak mosolyogtam, de a jelmez belsejében már vagy hatvanszor megsültem, a fejem szörnyen nézhetett ki, a hajamról nem is beszélve és mindent éreztem csak boldogságot nem. Leginkább az volt a fejemben, hogy mekkora egy idióta voltam. Viszont reméltem, hogy ennek meg lesz az eredménye és segítek YoonGin.

Ahogy mentem a folyosókon mindenki nagy szemekkel bámult engem én meg nem győztem hajlongani és köszöngetni. Legnagyobb kívánságom az volt, hogy ne fussak bele a fiúkba, de pechemre pont egy liftbe szálltam be mind a hat fiúval. Na most, egy kicsit nyomorogtunk a nagy jelmezem miatt, de jobban zavart az értetlen és teljesen ledöbbent fejük.

- Öhm... Miért érzem úgy, hogy Choa vagy ? - kérdezte JungKook, mire félve ugyan, de bólintottam.

- Esküszöm elállt a szavam - magyarázta NamJoon.

- Meghalok - nevetett Jin és Tae, valamint Jimin is szintén nem bírt leállni a röhögéssel.

- Készíthetek egy képet ? - kérdezte HoSeok, mire az összes többi fiúból is kitört a nevetés. Most legszívesebben elsüllyednék jó mélyre valahol. Hogy mit meg nem teszek azért a seggfejért. Meg sem érdemli...

Miután az össze BTS taggal lett képem, elindultam végre az igazi célom felé, tehát Mr. Seggfej stúdiójához. Miután sikeresen befértem a folyosó ajtaján, megálltam az ajtaja előtt és nagyot nyelve lenyomtam a csengő gombját. Még ezt pár alkalommal megcsináltam, mire elértem azt, hogy YoonGi dühösen felpattanjon a székéről és kinyissa az ajtót, hogy majd elküldjön a francba. Csakhogy amint kivágta előttem az ajtót és megpillantott engem - azaz Kumamont - minden szó benne ragadt és megzavarodottan bámult engem. Esküszöm, még nevettem is volna az arcán, hogyha nem éreztem volna ennyire kínosan magamat. Bár azok után amiket már tettem, ez már tényleg nem volt semmi.

- Bemehetek ? - kérdeztem, mire YoonGi azonnal észhez tért és arrébb állt az ajtóból. Meglepett ugyan, hogy beengedett, de lassan betotyogtam és körbenéztem a kis helyiségben. Mindenhol papír hevert, üres papírpoharak, kajás zacskók és a kis kanapéra egy párna, valamint pléd volt ledobva. Pontosan úgy nézett ki a hely, mint amire számítottam.

- Nem tudom eldönteni, hogy tizes skálán mennyire vagy hibbant - szólalt meg mögöttem YoonGi, mire felé néztem és kezemet felemelve vontam meg a vállamat.

- Én már nem nagyon számolgatom, bőven fölötte vagyok...

- Ezzel nem tudok vitatkozni - válaszolta még mindig eléggé sokkosan bámulva engem, de szép lassan lehunyta a szemét, majd felnevetett. De komolyan... Ő, Min YoonGi, a seggfejek királya igazából nevetni kezdett. Én pedig csak álltam és bámultam, hogy miként engedett fel egy kicsit. Nem tudtam ellene tenni, de a napon először én is elmosolyodtam és egy kis melegséggel a mellkasomban néztem, ahogy ilyen vidám arcot vágott. Szemei körül apró nevetőráncok jelentek meg, szája hatalmas mosolyra húzódott és úgy tűnt, mintha egy pillanatra a problémái is elhagyták volna. El is raktároztam a fejembe, hogy tudjam, van ilyen oldala is.

Ezek után leültem óvatosan a kanapéra és levegőmet kifújva hunytam le a szememet, ezalatt az idő alatt YoonGi hirtelen elém került és közelről vette szemügyre a jelmezt.

- Mit bámulsz ? - kérdeztem, mire kezét felemelve simogatta a meg a jelmez fejét.

- A fiúk mondták el, hogy szeretem Kumamont ?

- Ők is, meg tele volt vele az internet is...

- Hihetetlen... Komolyan hihetetlen vagy - ült a székére és felém fordulva még mindig nem tudta levenni rólam a szemét. Tudom, nagyon csinos voltam Kumamonként, ezt azért neki is el kellett ismernie. De bár ne lett volna ilyen meleg benne. - Mindezt azért, hogy kivigyél ? - fektette állát kezére, de nem válaszoltam semmit sem. Tudta jól, hogy miért nem szálltam le róla. - Értem...

- Nem hazudtam - szólaltam meg hirtelen, mire kíváncsian felvonta a szemöldökét. - Azzal kapcsolatban, hogy én is éltem át hasonlót... Tényleg - hangsúlyoztam ki ismét, ugyanis arcán látszott, hogy egyáltalán nem hitt nekem. - Ha beírod a nevemet a keresőbe, mindent kiad.

- Én nem pletykákat akarok hallani - válaszolta, mire azonnal elcsöndesedtem és ledermedve bámultam rá. Nem pletykákat ? Mindenki csak azokat akart hallani. Mindenki. Hirtelen hatalmas súly költözött a mellkasomra, ami miatt nagy levegőket véve próbáltam lenyugtatni magamat.

- A szüleim... A szüleim híres fotósok voltak. Nem csak itt Dél-Koreában, de a világ számos többi részén - kezdtem bele lassan. - Találkoztunk is a kiállításukon, ami minden évben meg van rendezve még mindig - tettem hozzá és nem is kellett többet mondanom, YoonGi arca döbbenté vált és nem tudott megszólalni. Némán meredt rám, megértve, hogy mit is mondtam. - Tíz éve haltak meg egy repülőgép balesetben, bár valószínűleg ezt tudtad. Tizenöt voltam, az öcsém csak tíz. Nem voltunk képesek kezelni ezt a helyzetet. Főleg úgy, hogy minden nap riporterek vártak a házunk előtt. Folyton értelmetlen kérdéseket tettek fel. Hogy valójában foglalkoztak e velünk a szüleink a munkájuk mellett, vagy hogy mit érzünk így, hogy már nincsenek. Egyszer emlékszem, hogy üvöltözni kezdtem az újságírókkal, hogy ne állítsanak semmi rosszat a szüleinkről. Másnap már ott is virított a fejem a címlapokon, miszerint megőrültem a szüleim halála miatt. Az igazság az volt, hogy már nagyon elegem volt belőlük és féltettem JuWont, hogy még több bántás éri, ha nem hagynak végre békén minket. Az ügy hónapok alatt csillapodott le csak, de bennem nagy nyomot hagyott. Az öcsémet védtem, amitől csak tudtam. Eltakartam a fejét, a nagybátyámékkal vitettem suliba, csakhogy ő kimaradjon a faggatásokból - mosolyodtam el szomorúan és észre se vettem, de kezeim annyira ökölbe szorultak, hogy már kezdtek zsibbadni. - Viszont bennem azóta is nyomot hagyott. A sok pletyka, a vakuk, mások tekintete, a szűk helyek, tűz, repülés, minden ilyesmitől pánikolni tudok - magyaráztam úgy, mintha akkora nagy semmiség lenne, pedig jól láttam YoonGi döbbent arcán, hogy ő nem ezt gondolta. Csöndben maradtam, hisz más mondanivalóm nem volt neki. Nem kezdtem el sírni, már rég sírtam miattuk és nem pont ő előtte akartam ismét, még ha nem is láthatott volna.

- A szüleid... A szüleid nagyon tehetségesek voltak, büszke lehetsz rájuk.

Csak ennyit mondott, semmi olyat, hogy sajnálom, vagy hogy nem tudja mit is mondjon. Ezt a pár szót mondta és szemeim bekönnyesedtek, majd lassan legördültek az arcomon a cseppek. Nem tudom miért éreztem hirtelen ezt a fájdalmat, egyben megkönnyebbülést. Talán azért, mert végre valaki azt mondta, amit hallani akartam. Nem téves dolgokat, és nem is műsajnálatot, hanem az igazságot.

YoonGi felállt a székéből és téve felém pár lépést, tétován megállt előttem, majd sóhajtva kinyújtotta felém a karját és paskolni kezdte a jelmez fejét. Emiatt pedig csak még jobban sírni kezdtem.

- Köszönöm - mondta és felpillantva rá a könnyeimen keresztül láttam, hogy az ő látása is elhomályosodott. - Hogy nem adtad fel és visszahoztál az életbe. Valamint, hogy megosztottál egy ilyen dolgot velem, csak azért, hogy segíts rajtam. Tényleg hálás vagyok - mosolygott rám, mire szipogva figyeltem az arcát és éreztem, ahogy nyugalom telepedett rám, gyengéd gesztusa miatt.

Emlékszel, mikor arról beszélgettünk, hogy mikor figyeltünk fel a másikra ? Te akkor elárultad, hogy ez a délután volt az a pillanat...

♡♡♡

Sziasztok^^

Hát igen... Ez egy érdekes rész lett XD Én mondjuk nagyon élveztem írni, úgyhogy remélem nektek is tetszett :D A belinkelt zenét muszáj meghallgatnotok, eszméletlen XD 

Mindenkinek sok kitartást, már nincs sok hátra a suliból :3 

UI.: Nagyon köszönöm a 300 követést! <3