Egész éjjel nem aludtam. Hiányzott. Nem volt mellettem. Az a gondolat, hogy vajon mi lehet vele, megőrjít. Mi lehet apámmal? Arthurral? A babával? A királysággal? Ki kell jutnom innen! Minél előbb.. bele sem merek gondolni, hogy lehet már túl késő.

Kitaláltam, hogy a drága feleségemnek, fogok leveleket írni. Igaz, sosem fogja elolvasni, de nekem valahogy csak segít megnyugodni.

"Legragyogóbb csillag az égbolton!

Mostanság állandóan letört vagyok. Miattad nehezen alszok el éjszakánként. Hiányzol!  Alig várom, hogy végre újra láthassalak és újra megölelhesselek!  Lassan beleőrülök, hogy nem lehetsz itt mellettem.. Legszívesebben csak veled lennék!  Bármit megadnék jelen pillanatban, hogy most itt lehess! Nem engednélek el egy pillanatra sem!  Nem bírlak egyszerűen kiverni a fejemből.. Állandóan csak rád gondolok!  Csak én vagyok a hibás.. Ha nem mentem volna el, még most is otthon lehetnénk.. együtt. Sajnálom, hogy eddig mindig a munkámmal foglalkoztam és nem tölthettem veled több időt! Most csakis veled lennék.. Rájöttem, hogy mennyire is fontos vagy nekem és nem akarlak sosem elveszíteni! Szeretlek! Hiányzol! "

Jól esett leírni, hogy mi is jár a fejemben. Szeretem.

Miután befejeztem a levelet, gondosan eldugtam a fiók legmélyére. Felálltam a székből és elindultam az ablak elé.

Thomas? Mit keres kint éjszaka? Miért nézi az a férfi, aki elrabolt minket? Miért küldi az erdőbe?! 

Nyílt az ajtó. Az egyik testőr lépett be rajta.

-Mit keresnek ott kint? Ki engedte, hogy..

-Hallgass!-kiabált, félbeszakítva engem.- A Főnök hívat.

-Menjünk!-mosolyogtam a morcos óriásra.

Kifelé tartottunk a hátsókertbe.

-Hogy hívnak?-fordultam a fiatalember felé, aki elkísért, vagyis.. őrzött, hogy ne szökjek meg.

-Eric.-válaszolta.  Ennyivel le is tudtuk a beszélgetést, mivel egy másik őr váltotta le.-Azon a kis földes úton menjetek, mert onnan rövidebb!-mondta a társának.

-Igenis!-bólintott a látszólag tapasztalatlanabb, fiatalabb, gyengébb fiú. Nagy kigyúrt állatok közt, van egy ilyen.. vékony kis srác? Talán még nálam is fiatalabb!-Gyerünk! Tovább!-lökött meg.

-Idefigyelj taknyos! Tudod, hogy ki vagyok?-fordultam felé, hogy a szemébe nézhessek. Alacsonyabb is nálam.. Simán meg tudnék szökni! Csak.. mi lenne akkor Thomas-szal?

-Igen. Tudom. Egy fogoly, aki azt csinálja, amit én mondok, mert ha nem itt helyben lábon lövöm!-fenyegetett.

-Hajrá! Akkor vihetsz a kezedben a Főnökhöz, mert én sérülten biztos hogy nem sétálok!-gondoltam tovább a tervét.

-Ne a szád járjon, hanem a lábad!-próbált meglökni ismét, de most elkaptam a kezét.

-Nem megmondtam, hogy velem így te nem beszelhetsz?-vágtam agresszív arcot. Nem tudnám megütni, még akkor sem ha rám támadnak. Ez csak a színjáték része. A jó vezér sosem árt, csak rettegésben tart azzal a tudattal, hogy bármikor megtehetné.

-Sa..Sajnálom! De, kérem.. Sietnünk kell!-dadogott.

-Rendben-mosolyogtam.- Látod? Csak légy kedves!

Válaszolni már nem volt hajlandó, inkább magában gondolom elmondta párszor, hogy mennyire utál és azt is el tudnám képzelni, hogy megátkozott.

-Uram.. Itt van.-szólt a fiú a főnökének.

-Oh! Megjött a díszvendég!- csapta össze a két kezét, és egyre közelebb jött.

-Mit akar?-kérdeztem.

-Beszélgetni! Gyere.. Menjünk sétálni!-mosolygott. Na jó.. kezd gyanús lenni. És mi ez a sok séta?! Sosem szerettem sétálni!

Elindultunk az erdő felé, amerre Thomas is ment.
A férfi el kezdett dalolászni, majd mikor a dalnak is vége lett, elkezdte a mondandóját.

-A szabadságotokról lenne szó. A bátyádnak, őszintén szólva, nem akartalak "eladni" téged és a fiút sem. Annyira én sem vagyok kegyetlen! Tudom mit tenne veletek. Ezért felajánlom a segítségem és a kocsis elvisz titeket holnap a kastélyba.

-Mit jelent magánál az, hogy segít?-furcsálltam a hirtelen kedvességét.

-Veled és a fiú mellé, küldök plusz két emberem, hogy útközben ne legyen semmi probléma. És természetesen ha szembe szállnál a bátyáddal, (ami be fog következni egyhamar, mivel édesapátok nincs valami jól, de ezt te is tudod remélem..) ezért abban az esetben, persze nem kevés bérért, de melléd állunk és nem Adam mellé.-fejtette ki kicsit bővebben.

-Azért mit kérsz, hogy elmehessünk végre?

-A szabadságnak is meg van az ára.. De, most elmesélnék egy igen fontos történetet.. Végig hallgatsz?-kérdezte.

-Van más választásom?-mondtam. Mosolygott a válaszomon és folytatta tovább:

-Ismerős neked ez a hely? Földes út, a sok mező, néhol egy-egy fa.. Két álmodozó fiú. Akkor hazudtál nekem legelőször. Azt mondtad, te nem vagy nemes csak azért, hogy velem jöhess. Én emlékszem az első találkozásunkra. Akkoriban még fehérebb és sápadtabb voltál, mára már viszonylag úgy nézel ki, mint egy férfi..-próbált viccelődni azzal, hogy sérteget. Én már nem találtam olyan viccesnek, mint ő a saját poénját.-Na de.. Mondd, hogy emlékszel! Még kis álmodozó voltál, aki körbe akart nézi a nagy világban..- mesélte széles vigyorral az arcán. Már akkor jobban ismert, mint én saját magamat.-Aki ki akart törni a megunt, szürke falak közül! Akkor még álmodtál olyanokról, amiket el is tudtál és akartál érni! Most miért viselkedsz úgy, mint egy 60 éves, aki már mindent látott? Te nem láttál még semmit!-fejezte be a történetet.

-Miért így kellett újra találkoznunk? Miért nem jöttél be a kastélyba?-kérdeztem.

-Ha az őreid meglátnának azt hinnék, hogy a bátyád egyik embere vagyok. Vagy egy egyszerű paraszt, aki adományt jönne kérni. Mint látod utóbbiból már kinőttem. Most fiatal, viszonylag érett fiúkat tanítok és taníttattok harcolni, készülve a közelgő sötét felhőre. Szükséged lesz rám. Tudod hol találsz!

Hirtelen megállt. A bal kezét a vállamra rakta és mosolygott. Ilyen sokat jelentett volna egy egyszerű találkozás?

-Ha elkezdesz sírni, én esküszöm visszafordulok és leugrok az első szikláról!-próbáltam vidámabb légkört teremteni. Így mondják szépen, hogyha nem akarok vigasztalni valakit?

-Akkoriban éltem a legkeményebb éveimet. Apám abban a hónapban halt meg és én vagyok a legidősebb, így nekem kellett elvégeznem az ő hátrahagyott munkáit. Jóval délután lehetett, mikor megláttalak sétálni az úton. Még emlékszem mit gondoltam rólad.. "Hogy lehet egy ilyen gyenge fiút, egyedül hagyni egy ilyen helyen?"-bámult előre a semmibe és nevetett.-Haza kísértél és cserébe én el akartalak vinni szórakozni. Nekem is jót tett volna az a sok pia, hogy elfelejtsem az élet nevű átkot. Kis finnyásan nyaggattál, hogy kísérjelek el legalább félútig. Megtettem, majd csak másnap tudtam bele gondoltam az egész találkozásunkba. Megtudtam, hogy te vagy az uralkodó fia. Már az első pillanattól fogva kedvesnek tartottalak és igazságosnak, de mikor kiderült, hogy lehet király is lehetsz, még jobban el kezdtem hinni a csodákban és kezdtem reménykedni egy jobb jövőben. Megfordult az egész világ körülöttem és a rossz dolgok azóta sosem álltak az utamba. Miattad kezdtem újra hinni!

-Örülök neki, hogy jobb lett minden! De ha most megbocsájtasz.. Tudnom kell, hogy hol van Thomas.-tértem vissza a valóságba.

-Ott vár a kocsinál. Igaz előbb azt mondtam, hogy csak holnap indultok, mégis előre küldettem őt..-válaszolta.

-Mégis miért? Mindjárt éjszaka! Nem engedem, hogy kint aludjon az erdő közepén, akkor is ha van ott mellette valaki! Rám bízták és megígértem, hogy vigyázok rá!-mondtam határozottan.-Azonnal hozasd vissza!

-Akarsz még ma indulni?

-Ha van rá lehetőség..

-Akkor menjünk a kocsihoz!-mondta és elindult.