Boldog Karácsonyt minden kis Démonnak! :)

Napok, hetek, hónapok teltek el úgy, hogy alig aludtam. Késő este és kora reggel mindig eszembe jutott Natasha. Az én első és utolsó királynőm..
Az egyetlen festményt, ami készült róla, azt behozattam a saját szobámba. Rengeteget gondolok rá a mai napig is, de Catherinenek is kell ez idő alatt egy apa, aki gondoskodik róla. Miatta nem zuhanhatok az örök magányba. nekem ő lett a mindenem.

Emlékszem, mikor széles mosollyal az arcán mindig odafutott hozzám, ha meglátott. Neki is csak én maradtam, és ezt tudta. Nem meséltem el neki, hogy mi történt az édesanyjával, de rengeteget mondogatom, hogy mennyire hasonlít rá. Abban a nagy, gyönyörű szemeiben (amit szintén az anyjától örökölt) mindig megfigyelhető volt az érdeklődés és kíváncsiság, mikor valaki Natasháról beszélt. Csak a festményről tudja, hogy hogy nézett ki. Néha csak úgy bejött a szobámba, egy tükörrel a kezében és megnézte még miben hasonlít rá. Az arca.. Teljesen olyan, mint az anyjáé.

Na de, lépjünk is tovább! Most az egyik legfelkavaróbb, legrettenetesebb emlékemről fogok mesélni. Mintha az ezelőttiek nem lettek volna számomra elég szörnyűek, de ez most átlépte azt a bizonyos határt. Nagyon ki voltam akadva. Hát, kezdjünk bele!

Minden úgy kezdődött, mint egy átlagos nap. Felkeltem, megcsináltam a reggeli teendőket, lementem reggelizni. Sajnos, most jön az egyik fordulat. Mivel Arthur épp futott fel a lépcsőn, mikor megállítottam és megkérdeztem tőle, mégis hova fut.

- Oh, hát itt van! Minek rohangálok itt föl s alá! Hál' Istennek, James!- mondta lihegve. Elhiszem, hogy már nem 20 éves, de azért ennyire még nem öreg!

- Bökd már ki Arthur!- sietettem. –Mégis mi olyan sürgős?

- Édesapja! Szegény lázas! Köhög! Minden baja van! Már papot is hivatott!- nézett rám siránkozva, mint az öregasszonyok.

- Papot? Minek az neki? Hát alig volt templomban az atyám!- próbáltam viccelődni.

- Ott kiabál, hogy szedjék ki az ördögöt belőle! Azért!

- Hát már meg is bolondult az öreg?

- Hogy beszélsz apádról? Ezt az illetlenséget tanultad tőlem?

- Inkább menjünk, mielőtt azt hiszem rólad, hogy anyám feltámadt és beléd költözött!

Felmentünk az emeletre, apám szobájába. Erőtlenül feküdt az ágyán, mellette a szolgálólányok vagy borogatták a fejét vagy gyógyszert adtak neki. Még a pap is imákat mormolt felette!

- Mi folyik itt? Apám! Az egész kastély tőled zeng! Jó hogy nem hívod a boszorkányokat is, hogy az átkot levegyék a fejedről!

- Ne bohóckodj fiam! Nem látod, hogy haldoklom?- reagálta túl a megfázását.

- Csak az a sötét lelked haldoklik. – nevettem. –Te, asszony! Hozz a vénembernek gyógyfüveidből és hallgasson estig! Nem akarom, hogy lányom az ő visítására keljen fel!- mondtam az egyik szolgálónak.

- Hogy beszélsz apáddal, te..

- És te? Hogy beszélsz az uralkodóval? Átadtad helyed, nem igaz? Egy kis nátha miatt felforgatod a házat.. –néztem rá komolyan. Természetesen nem lennék vele ilyen kemény, de azért nem kell túlzásba esni egy kis betegség miatt. Régen, ha anyám mondta neki, hogy ne menjen sehova, maradjon ágyban kialudni a betegséget, azért is ment a nagy hóban mindenhova. Most akkor minek csap ekkora cirkuszt?

Kisétáltam az ajtón, és elindultam megnézni a lányom. Ekkor már nagyobbacska volt egy kicsivel, körülbelül 1-2 éves lehetett. Lassan benyitottam, hátha a dajkája altatja.

- Jöjjön csak! Nyugodtan!- mosolygott a szolgálóhoz képest elég fiatal nő.

- Mit csinálsz épp vele?- kérdeztem.

- Most? Épp mesét olvasok neki. –nevetett. – de előbb segítség nélkül tudott már járni egy kicsit.

- Vagyis egyre ügyesebb az angyalom. –vettem fel a földről a hercegnőmet. –Ha anyukád látna azokat a nagy, csillogó szemeidet.. –mosolyogtam a lányomra. Visszamosolygott. –Mikor fog már beszélni?

- Az még egy kicsit odébb van, de pár szót már gügyög.

- Tessék!- adtam oda a kislányt a dajkának. –vigyázz rá! Úgy mintha a sajátod lenne! Tudom, hogy a tiéd nem születhetett meg és sajnálom is, de ha valami baja esik, azért te vagy a felelős, megértetted? Éjszaka is csak te tartózkodhatsz mellette!- mondtam.

- Rendben! Megértettem!- bólintott.

Kimentem a szobából. Még mindig hallani, ahogy az apám ordítozik a „fájdalomtól". Hirtelen befordult a folyósóra Thomas.

- Szia, Thomas! Hogy vagy? Gyakorolhatunk?- kérdeztem, miközben elindultam felé.

- Nem láttad Arthurt?- kérdezte vissza.

- Apám szobájában láttam utoljára.. miért? Hátha én is tudok segíteni.

- Nem hiszem, de azért még köszönöm, hogy felajánlottad. –válaszolta, majd megfordult és elsétált arra, amerről jött.

Ez meg mi volt? Miért keresi Arthurt? Miért nem elsőnek hozzám fordul? Mi történhet, még amiről nem tudok?

Ez után a beszélgetés után, felmentem az irodámba, és unalmas papírokat írtam alá, majd a Tanács untatott a sok hülyeségével. Gondolom, senkit nem érdekel, hogy 2 nemes fia arról veszekszik, hogy ki terjessze tovább a saját birtokát. Na de térjünk az izgalmas részhez.

Estefelé hajlott az idő. Mindenki készülődött aludni menni. Már csak Arthur „őrjárózott". Az őrök pedig kint álltak az ajtók előtt. Senki nem mehetett el úgy egy folyóson, hogy ne vette volna valaki észre. Ahogy telt az idő, lassan mindenki elaludt. Egyedül én voltam még fent. Szokásomhoz híven, ismételten a papírokba temetkeztem. Épp az egyik iratot olvastam, mikor kintről zörgés hallottam. Nem foglalkoztam vele hisz hajnalodott már, ilyenkor ébredeznek a szolgálók is és gondoltam, hogy biztos az egyik kómásan elejtette az egyik poharat. Ők is emberek, nem kell mindenért lehordanom őket, majd megteszi a szakácsnő, hogy hogy lehetett ilyen ügyetlen. Tovább foglalkoztam a papírokkal. Egy kis idő elteltével kiabálást és sikításokat hallok. Csak ne Catherinnel legyen valami! Kimentem a folyósóra. A két őrtől kérdezősködtem, hogy mi történt.

- Ugyan annyit tudunk az esetről, mint ön- mondta az alacsonyabb. A másik csak megerősítve bólogatott.

- Honnan jött a sikoly? Azt csak hallottátok!- folytattam tovább.

- Úgy sejtjük, hogy édesapja szobájából. A zörgések is legutóbb onnét jöttek. –válaszolt most a magasabb.

Bólintottam, majd elindultam az apám szobája felé. Megálltam az ajtóban. Sírás szűrődött ki a kis résnyire nyitott ajtón.

- Mi történt?- kérdeztem belépve a szobába.

- Édesapja.. –próbált válaszolni az egyik cselédlány.

- Mi van vele?- kérdeztem egyre dühösebben. Miért nem lehet normálisan válaszolni?

- Megmérgezték. –válaszolt a lány helyett az orvos.

- Hogy? –nem lehet! Biztos csak rosszul hallottam.

- Meghalt. Valaki megmérgezte. Sajnálom! Őszinte részvétem!- mondta a férfi lehajtott fejjel, és intett a lánynak, hogy menjen vele. Egyedül hagytak az apám holttestével.

- Nem lehet! Te nem hagyhatsz itt! Sajnálom, hogy úgy beszéltem veled! –borultam az ágyára. – Mit tettem, amivel ennyire büntet? Nem csináltam semmit, és most végig kell néznem, ahogy mindenki meghal körülöttem..

Kinyílt az ajtó. Arthur jött be rajta.

- Valamit el kell mondanom!- állt meg a küszöbön. –Ha befejezted, majd gyere az irodádba!