"Megmérheted tudatlanságodat azon, hogy mennyire hiszel igazságtalanságban és sorscsapásban. Amit a hernyó a világvégének tekint, azt a mester pillangónak nevezi."

Utam során volt időm körül nézni, mi is folyik abban a világban,ami oly gyorsan siet valahová. Láttam pitypangot, aminek szállómagjait a szél fújta. Láttam kivágott fát, amit azért csonkítottak meg, hogy valahogy túl éljék a dermesztő telet.Láttam vaddisznó nyomokat, amiket sok kicsi követett. Láttam kóborló jószágokat, akiket elhessegettek otthonról. Láttam egy lepkét. Semmi különleges nem volt benne, mégis követtem a tekintetemmel hová szálldos. E egyszerű tájon egyetlen pillangó köröz a felhőtlen égbolton, nap tűző sugarait kergetve. Csak ő tudja a célját, senki sem sejti, hová is vezet útja, viszont azt tudják, hogy tart valamerre.

-Ki vagy te, vándor?-kérdezi egy idegen férfi.

-Magam sem tudom. Merre van a falu?-feleltem.

-Nem onnét jön? Ki maga? Honnan ismeri ezt az utat?-kérdezget tovább egyre zavarodottabban.

-Én semmit nem tudok a múltamból. Felejteni jöttem, jó ember.Segít egy elveszettnek, vagy hagyja éhen veszni?-kérem a segítségét.Tekintetével végigmér.-Nem nézek ki rablónak, kérem. Semmim sincs.

-Jöjjön.-mondta.

Az úton szinte egymáshoz se szóltunk. Megértette, hogy nem szeretnék magamról beszélni, így nekem sem szabadott róla kérdeznem. Amint beértünk a faluba, az összes férjezetlen lányvégig nézte ruhámat, alakomat, és próbálták kitalálni ki is lehet ez az idegen a parasztember mellett.

Te itt hagytál. Megígérted, hogy együtt küzdünk. Most egyedül vagyok a csatatéren. Velem harcoló katonák elestek,vagy az ellenség magához csábította zsoldosnak. Ők is elhagytak.Egyedül szállok szembe a tengernyi barátommal, hogy megvédjem azt, amit nekünk kéne. De te itt hagytál..

-Hé! Itt vagyunk!- kiabál hátra.

Gondolataimat visszavezettem a fájó valóságba, és elindultam a ház felé. Kívülről ugyanolyan, mint az ember, akivel találkoztam. Egyszerű és magának való. Vályogház. De amit bent láttam.. az már nem volt lehangoló.

-Bemutatom a gyönyörű feleségem..-mosolygott a fiatalos külsejű,nagy méretekkel megáldott, barna hajú és szemű ifjú hölgyre.

-Kicsit fiatal ön asszonynak, nem gondolja?- csókoltam neki kezet,és próbáltam kedves lenni.

-Nem tehetek arról, hogy már most megismertem, akit egész életemben kereshettem volna.-nézett bájosan a férjére.-És ön?Van már kedvese, vagy jegyese?

-Nem akar beszélni róla.- szólt közbe a férje.-Nekem sem árult el semmit. Felejteni jött, mint mindenki.

-Hogy érti, hogy mindenki?-kérdeztem.

-A nagyvárosból egyetlen okból telepednek le ide, mégpedig azért,hogy kitisztult fejjel visszamehessenek pár év múlva a nyüzsgésben, amit ott hagytak.-válaszolt a nő.-Ön is e célból jött?

-Mondhatni.-néztem zavartságomban a földet, mikor egy fekete macska lépkedett a lábamhoz és telepedett le mellette.- Mennyi lenne megvenni egy kisebb házat errefelé?

-Nem hiszem, hogy olyan drága lenne. Mellettünk lévő telket próbálták pár évvel ezelőtt rám sózni, de mivel akkor még nem találkoztam az én kedves feleségemmel, abban az időben nem gondolkoztam ezen. Azóta nem tudom,hogy mennek itt az árak. De ha kitalálsz egy igen megnyerő mesét, mivel nem tudnak rólad semmit,így olcsóbban hozzájuthatsz egyhez.-válaszolta a férfi.

-Természetesen, amíg nem találsz magadnak megfelelőt itt is szívesen látunk. Igaz, Peter?-néz a nő a férjére, hogy bólintson az ötletére.

-Nem szeretnék a terhükre lenni.-tiltakoztam.

-Dehogy lennél! Üdv nálunk!-áll fel az asztaltól Peter, és kezet fog velem.

Keresztanyámnak is ilyen erős szorítása volt, hiába volt nő.Törékeny, mégis határozott. Emlékszem, mikor az aznapi teájukat itták a csendes szobában, és hallgatták a zongora lágy hangját,amin játszottam. Igazán kellemes, lassú és szomorú volt a dallama. Teájukat szürcsölgették. Ann néni kesernyésen, tele citromlével itta, míg anyám édesen, tele cukorral.Emlékszem arraa vendégre.Igaz alig láthattam párszor, mégis egy kegyetlen és büszke nőnek tartottam. Keresztgyereke voltam, ennek ellenére a bátyámat jobban szívelte maga körül. Lehet azért, mert szerinte nem voltam olyan agresszív, mint a többi fiú, és lányosnak tartott, vagy egyszerűen csak nem kedvelt. Örök rejtély marad számomra, mert már megkérdezni nem tudom, mégis bennem maradt azaz emlék, mikor kitárgyalták az életünket. Persze anyám mindent elmondott neki, hisz a sógornője volt. Az a nő szigorú arcvonásai mindmáig üldöznek. Gyermekként, magának az ördög mosolyának hasonlítottam, mikor valamin elmosolyodott.

-Ez lesz a te szobád!-vezetett be egy kis gardróbnyi helyiségbe.-Igaz, nem a legfényűzőbb, de reméljük megfelel.

-Köszönöm.- mosolyogtam a hölgyre. Kiment. Magamra zártam az ajtót, és próbáltam elaludni. Persze sikertelenül.

Forgolódtam. Nem tudtam elaludni. Vihar volt. Sosem szerettem mikor egyszerre esik és villámlik. Féltem. Magamra húztam még jobban a takarómat, kezeimmel befogtam a fülem, ne halljam, mikor dörög újra az ég.
Egy idő után már nem hallottam. Mintha sosem lett volna vihar. Ajtócsapódás.

-Felébredtél?-kérdezte Arthur.

Gyorsan kiugrottam az ágyamból és oda siettem hozzá.

-Féltem.-válaszoltam a kisfiús, vékony hangomon. Elmosolyodott, hogy ennyi évesen mit sem változott.-Ma is lesz edzés?