- Sajnos kómába esett. Nem tudjuk, mikor ébred fel. -közölte az orvos

  - Nem! -kiáltottam fel könnyes szemmel.

  - Kriszta. -érintette meg a karom Levi, jelezve, le kéne nyugodnom, de abban a szekundumban elrántottam tőle.

  - Mért hazudik nekem?! Delon jól van, és várja, hogy be mennyek hozzá! -hisztériáztam.

  - Hölgyem, arra kérem nyugodjon meg egy kicsit, itt betegek is vannak. -csillapított a doki, nem sok sikerrel, ugyanis folytattam a cirkuszt. Levi egy hirtelen mozdulattal lefogott hátulról. Ficánkoltam, abban reménykedve, kiutat nyerek szorításából, de nem ment. Semmi erőm nem volt. A hangom összecsuklott, majd vele együtt a földre rogytam. - Nézze. -guggolt le hozzám az orvos. - Életben van, csak....

  - Csak nem ébred fel. -vágtam a szavába, pillantásom hűvös volt. - Elnézést. -töröltem le az arcom.

  - Gyere. -súgta Levi a fülembe, majd segített felállni. 

  - Semmi gond. -pillantott rám megértően. 

  - Tudják mi történt? -kérdeztem nagyot nyelve, karjaimat összefonva magam előtt.

  - Leesett a vérnyomása, és elájult. Panaszkodott már fejfájásra? 

  - Delon nem az a fajta, aki panaszkodik. -hangom halk volt. Attól féltem, talán meg sem hallotta.  - Mennyi rá az esély, hogy felébred? -tettem fel a kérdést.

  - Nem tudjuk, eddig semmi jelet nem produkált, ez idő kérdése. Várnunk kell. -mosolygott biztatóan.

  - Be lehet hozzá menni? -tekintetemet könyörgően emeltem az orvosra. Kedvesen biccentett, majd Delonhoz vezetett, ám az ajtó előtt megállt, és végignézett rajtunk. 

  - Egyszerre most csak egy ember mehet be. - a srácokra pillantottam, akik halvány, de kedves mosolyt erőltettek meg. 

Belépve az intenzívre, még csak most vettem észre, azt a tipikus kórházi szagot, amitől hányinger kerülget, de most ez sem érdekel. Sétáltunk a folyosón, ahol a betegek feküdtek, köztük csak egy kék függöny lebegett, és szolgált "elválasztófalként" A gyomrom görcsbe rándult a pácienseket nézve, ahogyan  fekszenek a kórházi ágyon, arra várva, javul e a súlyos állapotuk. Kötözve voltak, csövek lógtak ki belőlük. Semmi mást nem lehetett hallani az EKG-k csipogásán kívül. Csak az járt a fejemben, hogy el kell vinnem innen Delont. Ez egy megyei-kórház, nem éppen a legjobb, de én oda vitetem. Neki most a legjobb kell. Már majd' a folyosó végén jártunk, mikor megpillantottam. A szívembe mintha hét kést szúrtak volna egyszerre. A térdem megremegett, szemeimbe könny szökött, de türtőztetnem kellett magam. 

  - Magára hagyom. -tette kezét a vállamra, majd egy mosoly kíséretében kisétált. Megvártam, míg teljesen kiért. Ránéztem a szerelmemre, ahogyan ott fekszik. Felsőteste nagy részét kötés borította, bal karja  gipszben volt. A homlokán lévő sérülését, pedig egy tapasz fedte. Testén temérdek karcolás kapott helyett, amit az üvegszilánkok okoztak. Azok viszont nem voltak annyira vészesek. Kocsonya lábaimmal odasétáltam hozzá. Óvatosan kihúztam az ágy alatti kisszéket helyet foglalva rajta. Kezem az arcára tettem. Ahogy megérintettem ismét kitört belőlem a zokogás. 

  - Hallasz engem? -kérdeztem vékony, erőtlen hangon. Kínomban felnevettem. Mit is hittem, hogy majd válaszol? - Kérlek szépen, ébredj fel! -könyörögtem neki, közben a karját simogattam, miközben mindenemmel azon voltam, hogy ne bőgjek. - Ébredj fel, és gyere haza. -gördült ki egy könnycseppem, amit követett a többi is. - Tudod, hogy nem tudok nélküled aludni. -hajtottam mellé a fejem. Csendesen zokogtam, de ordítani tudtam volna. Egész testem remegett a félelemtől, és a fáradságtól is. - Mért csináltad ezt magaddal? Mért kellett kocsiba ülnöd, mikor nem voltál jól? -semmi válasz, még csak egy moccanás sem. - Itt szidlak le, miközben az sem biztos, hogy emlékszel rám. -mosolyodtam el keserűen. - A kocsinál nagyon úgy tűnt. -töröltem meg az arcom. - De nem számít, én akkor is szeretlek, ha emlékszel rám, ha nem. És itt leszek melletted minden egyes nap, esküszöm. -fogtam meg erőtlen kezét, ami most nem viszonozta szorításom. - El fogunk innen vinni egy jobb helyre, ahol  gyorsabban fel fogsz épülni. -biztattam...nos, inkább magamat. - Az én hibám. -kapott el ismét a pityergés. - Láttam, hogy nem vagy jól, és mégis elmentem táncolni. De ha veled maradok, nem engedtem volna, hogy kocsiba ülj, és akkor nincs ez az egész! -temettem arcom tenyerembe, és úgy motyogtam: -Sajnálom! 

  - Nem a te hibád. -hallottam egy hangot. Azonnal felkaptam a fejem, és Delont vizslattam, de a tulajdonosa Levi volt, aki halvány mosollyal nézet, majd felkapta Delon korlapját. - Mázlid van tesó! Nem találtak drogot a véredben.  Viszont van pár törésed. -húzta a száját, mire azonnal kikaptam a kezéből a korlapot. Bal kar, Bal váll, és három borda. Ez mind el volt törve neki. Kicsúszott a kezemből a kis tábla, ami hangosat csapódott ebben a síri csendben. Remélem most nem érzi a fájdalmat. Levi felkapta a földől, vissza akasztotta helyére, majd átölelve vigasztalásként nyugtatgatott. Felemeltem a fejem, és egy szipogás közepette ráemeltem a tekintetem.

  - Nem azt mondta a doki, hogy egyszerre csak egy? 

  - Amiről nem tud, az nem fáj. -vonta meg a vállát. Átadtam neki a széket, és helyet foglaltam Delon ágyán, miközben a kezét fogtam. - Minden rendben? -simogatta meg a hátam.

  - Úgy néz ez ki, mintha minden rendben lenne? -kérdeztem vissza bunkón. - Ne haragudj, én csak...

  - Semmi gond. -mosolygott megértően. 

  - El akarom vinni innen! -jelentettem ki. 

  - Nem viheted haza! -ráncolta össze a szemöldökét. 

  - Tudom. És nem haza, hanem egy magánklinikára akarom vinni, nem érdekel. -mondtam ellentmondást nem tűrően. 

  - Akkor majd beszélünk a dokival, mikor lehet szállítani.

Tizenegy nappal később:

Delont már másnap átvitettük egy magánklinikára, ami sokkal jobb hely. Korszerűbb, tisztább, és Delonnak saját szobája, és ápolója van, napi huszonnégy órában. Talán kicsit túlzásokba estem, de nem érdekel. Csak az, hogy ő jól legyen. Tizenegy napja fekszik kómában, és meg sem mozdul. De én tizenegy napja folyton itt vagyok. Az éjszakákat is itt töltöm vele. Behoztak egy pótágyat, de persze, hogy én mindig mellé kuporodom, nem izgat különösebben a komfort hiánya. Folyton beszélek hozzá, mert állítólag az segít, és amúgy is begolyóznék. Leviék szerint nem egészséges, amit csinálok, de nem izgat, mit gondolnak erről. Mért, az egészséges, hogy mikor itt vannak, neki is bontanak egy sört, amit úgyis ők isznak majd meg? Szabri viszont teljes mértékben támogat, és mikor tud, napközben ő is itt van, hogy ne unjam magam halálra. Mindennél jobban szeretem Delont, és egyre jobban hiszek abban, hogy igen is hall engem. Nem hagyom magára, mert ő sem tenné. Rengeteget olvastam, és tanulmányoztam a kómáról. Szerintem akár még le is diplomázhatnék belőle. Sajnos tényleg elég változó a felépülés időtartama, és néha felléphetnek "károsodások" is. Pl. a memória zavar...

Ja, nem mellesleg mióta a sajtó fülébe jutott a hír, jó pár elszánt rajongó fogta magát, felkereste a klinikát, és ha bár nem is engedték be őket, szó szerint sátrat vertek a klinika előtti parkban, ami végül is majd hogy nem az udvarának mondható. Elképesztőek, de komolyan. Az, hogy itt tanyáznak napok óta hírekre várva... Bár olyan fazonoknak tűnnek, mint Andrisék. Nekik is édes mindegy hol tanyáznak,  ha együtt vannak, és van fű. Én akkor is hálás vagyok nekik!

  - Fessünk körmöt? -pillantott rám Szabri, aki épp itt ütötte el az időt.

  - Delon utálja az illatát. 

  - Szerintem most elnézné. -mosolygott.

  - Akkor sem. -pillantottam rá.

  - Rendben. -bólintott. 

  - Hali! -lépett be Adél. 

  - Hát te? -néztem fel az órára, alig volt dél.

  - Elmaradt az utolsó két órám. A tanárnak szül a felesége. -dobta le a táskáját. - Semmi? -pillantott rám. A számat harapdálva megráztam a fejem. Szomorú sóhaj hagyta el Adél száját. - Bratyó, fel kéne már kelni. -nyaggatta Adél. - Hallasz egyáltalán? 

  - Biztos vagyok benne. -biccentettem. Pár pillanatig elméláztam, majd hangosan is feltettem a kérdést, majd' két hét után. - És ha nem fog rám emlékezni? -lábadt könnybe a szemem. 

  - Emlékezni fog. -vágta rá Szabri.

  - Tizenegy napja semmilyen jelet nem adott. -igyekeztem visszatartani kitörő pityegésem több-kevesebb sikerrel.  - Az orvosok sem mondanak semmi biztatót, hogy javulna az állapota, vagy valami. 

  - Kriszta, ez idő kérdése. Türelmesnek kell lenned. -simogatta a hátam Szabri.

  - De meddig? -fakadtam ki. - Be fogok lassan gubózni. -motyogtam fejem a térdemre hajtva.

  - Talán jót tenne egy kis környezet váltás. -javasolta Adél.

  - Nem. -emeltem fel a fejem. - Mindenképpen itt kell maradnom vele. Csak már kicsit feszült vagyok. -túrtam sóhajtva a hajamba. 

  - Figyelj csak. Mennyünk le, iszunk egy kávét, rágyújtok egyet, beszélgetünk kicsit, aztán visszajövünk. Delon megengedi, igaz? -pillantott rá. - Látod, nem mondta, hogy nem! -mutatott rá, mire elnevettem magam. - Na, gyere. -nyújtotta a kezét mosolyogva, amit el is fogadtam. Tehát így hárman indultunk le a büfében, ahol vásároltunk magunknak egy-egy kávét, plusz egy kis nasit. Miután feltankoltunk, kimentünk a Klinika hátsó kertébe. Tényleg jól esett egy kicsit beszélgetni, és talán erre a kis időre el is felejtettem, hol vagyok, és hogy miért is. 

Mivel Adélnak rengeteg házija volt, Szabri meg megígérte az anyjának, hogy elviszi vásárolni, mivel neki nincs jogsija, így elmentek. Ismét ketten maradtunk Delonnal, de nem sokáig. 

  - Hiányoztunk? -rontott be Levi a srácokkal egy hatos sörrel a kezében. 

  - Nagyon. -nevettem el magam. 

  - Delon is hogy kicsattan. -vágódott le a kanapéra, mert ebben a szobában még az is van.

  - Doki volt? -csukta be maga után  az ajtót Milán.

  - Ma még nem, csak az ápoló. Ő sem észlelt semmit. -biggyesztettem le a számat, mire Marci puszit nyomot a fejem búbjára, ezután ő is helyet foglalt Levi mellet. 

A srácokkal beszélgettünk csak úgy miden féléről. Már vagy egy órája itt voltak, mikor kicsapódott az ajtó. Egy emberként kaptuk oda a fejünket, és nem hittünk a szemünknek. Zoli -a menedzserük- rontott be talpig barna zakóban, haját ismét egy tehén nyalhatta le idefele. 

  - Meddig akarja még megjátszani magát? -mutatott dühösen Delonra. Elkerekedett szemmel néztem rá, hogy ez most komolyan gondolja, vagy tényleg ennyire hülye?! 

  - Mi a bajod? -állt fel a két méteres, széttetovált dobos, Marci. Nem, nem szívesen kötnék belé sem. 

  - Tudjátok mennyi munkába, és pénzbe került a turné szervezése? -kiabálta idegesen.

  - Húzz a görcsbe, Zoli! -szólt rá Levi is. 

  - Nagyon ajánlom neki, hogy keljen fel minél hamarabb! -nem, nem bírtam tovább. 

  - Én meg nagyon ajánlom, hogy most azonnal vonszold ki innen magad. -léptem hozzá közelebb. Hallottam a srácok lépteit magam mögött, akik már védelmezésként mögém is teremtek. - Meg ne lássalak még egyszer itt. -néztem rá gyilkos tekintettel. 

  - Nekem pattogsz, édesem? -mutatott magára. 

  - Nem, anyádnak! -mondtam olyan flegmán, amennyire csak tudtam. - Nem mondom el újra, hogy takarodj! -szűrtem fogaim közé, miközben szemeim villámot szórtak. Nyilván nem tőlem ijedt meg ennyire, amikor arra döntésre jutott, hogy elhagyja a helységet, mert előtte Marciékra nézett. Vagy ki tudja, talán eszébe jutott, mit kapna később Delontól, ha kiderülne, hogy kötözködött velem, vagy akár csak csúnyán nézett rám. - Legszívesebben agyon lőném. -sóhajtottam feszülten, közben hajamba túrtam. 

  - Átérezzük. -biccentett Milán.

  - Hogy lehet ilyen...ilyen...-nem ezt nem lehet emberi szavakkal kifejezni. 

Este, miután a srácok is elmentek, felhívtam Adélt, hogy miden oké e, és Mónival is beszéltem, -nem, még most sem tudom anyának hívni- aki már korán reggel itt volt, és hozott nekem enni, mert egész nap a városban rohangált. Azt mondta holnap mindenképpen bejön hozzám. Vagy fél órát csacsogtunk a telefonon, mire sikerült letenni. 

  - Móni holnap bejön. Egész nap városban volt. -mondtam Delonnak, aki még most sem reagál semmit. Kezem az arcára tettem, majd megsimítottam. - Meg kéne már borotválkozni. -mondtam neki halvány mosollyal az arcomon. - És ha megborotvállak? -jutott eszembe. - Tudom, hogy most arra gondolsz, meg ne merjem, de én akkor is megteszem. -pattantam fel vigyorogva. Mikor magamnak hoztam be cuccokat, Delonnak is hoztam, mert nem tudtam mikor ébred fel, és ezekre szüksége lehet. Tehát fogtam a borotvát, a borotvazselét, arcszeszt, törölközőt, egy kis tálba vizet, és mehetett is. Először is a törölközőt a feje alá tettem, hogy ne legyen borotvahabos, és vizes a párnája. - Nyugi, sokszor láttam, hogy csinálod. -"nyugtattam meg" miközben behaboztam az arcát, és nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam. Itt fekszik kómában, én meg épp borotválni készülök. - Na, lássunk hozzá. -sóhajtottam fel, majd közelebb hajolva borotválni kezdtem. Nos, nekem kicsit több időbe telt, mint neki szokott, mert nagyon ügyeltem arra, nehogy véletlen megvágjam. A végén letöröltem az arcát egy nedves törölközővel, majd jött az arcszesze, aminek imádom az illatát. - Na, most már csinos vagy. -mosolyogtam rá, majd puszit nyomtam ajkaira. Visszapakoltam mindent a helyére. Ezután lezuhanyoztam, pizsit vettem, majd bekapcsoltam a tévét, ahol szokás szerint persze, hogy semmi nem volt. Inkább kinyomtam, és befeküdtem Delon mellé. Éreznem kell a közelségét. Legalább ennyit! A sötét szobában, ahová csak az utcai lámpák fénye világított be, a plafont bámultam. Csak pörgött az agyam, mint mostanában egy folytában. 

  - Tudod...-nyeltem egyet. - Félek. -néztem rá, de semmit sem reagált. - De már nem tudom, hogy mitől jobban. -nevettem fel kínomban. - Folyton sírni bírnék, de már van, hogy az se megy. Ráadásul nem sokra jutok vele. -fogtam meg a kezét. - Olyan jó lenne tudni, hogy hallasz e egyáltalán. -túrtam fejem a vállához -nem ahhoz, amelyik el volt törve- Pár percig csak hallgattam, majd ismét megszólaltam. - Hiányzol. Hiányzik, hogy átölelj, vagy hogy simogass...-szipogtam. - De tudod mi a legrosszabb? -néztem rá ismét. - Tizenegy napja senki sem hívott szépségemnek. -nevettem el magam ismét. - Csak a te szádból szeretem hallani. - sóhajtottam. - Idegesít, hogy folyton beszélek? -nem, semmi reakció. - Jó éjszakát, Delon. -nyomtam puszit az arcára. Lehunytam a szemem, az álom pedig ólomsúlyként nehezedett rám. 

Reggel felkeltem, ránéztem Delonra, akinek szemei még mindig csukva voltak. Sóhaj kíséretében a fürdő felé vettem az irányt, ahol elintéztem a reggeli dolgaimat. Utoljára a hajam maradt, amit most csak lófarokba kötöttem. Kilépve a fürdőből, Delonra néztem. Nem hittem a szememnek! Teljesen lefagytam, szemeimbe könnyek gyűltek, de most nem a fájdalom, vagy a szomorúság miatt. Delonnak nyitva volt a szeme! Nyitva volt a szeme, és engem nézett! 

  - Delon...-mondtam ki nevét, kezeim a szám elé téve. Már épp indultam volna felé, mikor megszólalt. Láttam a szemében a zavarodottságot, de talán az ilyenkor normális.

  - Elnézést, de ismerlek? 

Na, hogy tetszett? Várom a votokat, és a  véleményeket nagyon! Puszi :* és ha gondoljatok kövesettek be😊