Még láttam, ahogyan Márk rohan felém, hogy elkapjon, de össze estem. Minden elsötétült. 

Szabri szemszöge

  -Szabriiii! -hallottam bátyám ordítását lentről. Káromkodva ültem fel, majd észre vettem, hogy Kriszta már nincs itt. Abban a szekundumban kipattant az álom a kibaszott szememből, és rohanni kezdtem. 

Mikor a konyhába értem, megtorpantam. Kezem a szám elé kaptam, és azt hittem, talán ez csak egy kurva rossz álom, de nem volt az. Kriszta  a földön feküdt, feje Márk ölében, csuklójából pedig ömlött a vér. Eszméletlen volt. 

   - Be vett egy csomó gyógyszert is! -mondta Márk idegesen, közben próbálta ébresztgetni, de semmi. 

  - Mit kiabáltok? -lépdelt ki álmosan a konyhába Peti is, de neki is szintén eltűntek az álmot hozó tündérkéi. - A picsába! -káromkodott szintúgy.

  - Szabri, ne állj már ott úgy, mint egy fasz, hanem hívjál egy kibaszott mentőt! -förmedt rám a testvérem. Nem tehettem róla, de  teljesen lefagytam. Aztán persze észhez tértem. A szobámba rohantam a telefonomért, majd tárcsáztam a mentőket. 

  - Mit...mit tegyünk? -kérdeztem a srácokat remegve az idegességtől. 

  - El kell szorítani! -kapott le Peti egy konyharuhát, majd szorosan Kriszta csuklójára kötötte. - Semmi gond, kicsim. Tarts ki! -súgta a fülébe, de még így is hallottam, majd egy puszit nyomott a fejére. Nem értettem. Soha nem hívta kicsimnek. Mindig is furcsáltam ezt a nagy kötődését Krisztához, de most nem ez a lényeg. El is hessegettem minden nem ide tartozó gondolatomat, és csak Krisztára koncentráltam, hogy hogyan tudnánk neki minél jobban segíteni. Kezdtek beindulni az agytekervényeim. A csaphoz mentem, fogtam egy poharat amit tele engedtem hideg vízzel. Leguggoltam hozzá -borzalmas látvány volt- A kezembe öntöttem egy kevés vizet, majd az arcát kezdtem vele beteríteni. A harmadik után megrebbent a szeme. 

  - Kriszta! -szólította meg azonnal Márk. Résnyire nyitott ki szemeit, úgy nézett végig rajtunk. 

  - Segítsetek! -hangja szinte könyörgő volt, de alig lehetett hallani. Gyenge volt. Nagyon gyenge, és kába is. -Nem akarok meghalni! -rázott aprót fejével, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán, csak úgy mint nekem. Ezután a mondata után lehunyta a szemét, és a feje is elernyedt. Hangos zokogásba kezdtem, arcomat a tenyerembe temetve. Nem bírtam így látni. 

  - Hol vannak azok a kibaszott mentősök?! -nézett ki az ablakon Peti kék szemével. Izmai megfeszültek, ahogyan beletúrt világosbarna hajába. Soha nem láttam ennyire feszültnek. Még az erei is kidagadtak a nyakán. 

Pár perccel később megérkeztek. Annyit ki tudtam venni, hogy még van pulzusa, de gyenge. Beszállították a mentőbe, én pedig mentem vele. Márkék jöttek utánunk a kocsimmal. Pár perccel később értek be, mint mi. 

  - Na? -rohantak oda a srácok.

  - Benn van. Várnunk kell. -fontam össze karjaim magam előtt. Petire néztem. Úgy nézett ki, mint aki két hete semmit sem alszik az idegességtől. Kattogott az agyam, amit az orvos jelenléte szakított meg.

  - Mi van vele? -kérdezte azonnal Peti.

  - Sok vért vesztett, így pótolnunk kellet. A gyomrát is ki kellett mosni. Infúzióra kötöttük, az állapota stabil, viszont sokat kell pihennie, és meglehetősen nem ébred fel egy darabig, talán ezt a napot át is alussza, de nem kell megijedni. -nézett végig rajtunk biztatóan. - Be mehetnek hozzá, de arra kérem, hogy csendben. -egy emberkén bólintottunk, majd az orvost követve beléptünk Kriszta szobájába. Ott feküdt az ágyon kimerülve, az arca sápadt volt, a szája kiszáradva. Csuklóján kötés feszült, másikba pedig az infúziót folyatták. Rossz volt ránézni, de annál jobban örültem, hogy életben van.

Levi szemszöge

Hajnali hat óra van, és én már mindenhol kerestem azt a faszt, ahol csak meg szokott fordulni. Kétszer bejártam az egész kibaszott nagy villáját, de mikor láttam, hogy hiányzik az egyik kocsija így én is útnak indultam. Benéztem a stúdióba, a clubokba, a bárokba, de semmi. Ráadásul nem veszi fel a telefonját. Elegem lett. Kiszálltam, és nyugiba elszívtam egy cigit, miközben kattogott az agyam. Ó, hát persze! Hogy lehetek ekkora marha!? Azonnal eldobtam  a csikket, amire az acélbetétes bakancsommal rátapostam, majd visszaszálltam a Range Roverembe. 

Igen, jó volt a megérzésem. Messziről kiszúrtam a Lamborghinit a temetőnél. Leparkoltam én is mellé, majd a kapu felé vettem az irányt. Sétáltam egy kicsit, míg a keresett két sírhoz nem értem. Delon az apja sírján ült, mellette egy üveg whisky, kezében egy cigaretta. Az arca gyűrött volt, szemei pedig kissé vörösek. Nos, ez vagy a fáradság, vagy a pia, vagy egy kis mariska, vagy sírt. De szerintem mind az összes egyszerre. Na, jó. Talán most nem drogozott, de a többi stimmt. Mikor megálltam előtte egy pillanatra rám nézett, majd meghúzta üvege tartalmát. Leültem mellé, és nekem nyújtotta. Elfogadtam, így én is ittam egy kortyot.

  - Mit műveltél Krisztával? -kérdeztem pár perc csend után. 

  - Tch. -nevetett fel hitetlenül, vállát megdobva. - Én vele? -mutatott magára felvont szemöldökkel. - Inkább ő velem. -hajtotta fejét a sírkőnek, majd oda nyújtotta a dobozcigijét, amiből kivettem egy szálat. Meggyújtva azt, türelmesen vártam, hogy meséljen nekem. - Kriszta megcsalt engem. -morogta, majd újabb kortyot szeretett volna, de kirántottam a kezéből az üveget. 

  - Micsoda? -kérdeztem úgy, mintha rosszul hallottam volna. 

  - Jól hallottad. -bólogatott. - Minden tök fasza volt. Aztán bedobtak a medencébe. Ő is beugrott. -mosolyodott el halványan. - Kitettem, hogy mennyen fel, és öltözzön át. Fel is ment. Később pedig egy fasszal láttam csókolózni,valami gusztustalan rózsaszín, vagy pink...vagy a faszom tudja milyen színű ruhában. Nem csak a ruha volt kurvás, hanem ő is. -kapta vissza az üveget. Magam elé néztem, és gondolkodni kezdtem. Próbáltam minden egyes apró részletet felidézni. És akkor boom! Akkora tockost adtam Delonnak, amekkorát csak bírtam. 

  - Az nem Kriszta volt, de pöcs! Láttad az arcát?

  - Nem, háttal állt. 

  - Mikor Kriszta oda jött hozzánk sírva, hogy elküldted a gecibe, egy kibaszott Guns'n Roses-es póló volt rajta. Onnan tudom, mert annak a bandának bármikor felismerem a logóját! 

  - Mi? -nézett rám értetlenül. 

  - Nem Krisztát láttad! Ő semmit sem csinált, és te elzavartad. Na erre mondom én azt, hogy elbasztad. -nevettem fel hitetlenül, közben beleszívtam a cigimbe. 

  - Bassza meg! -józanodott ki egyből. - Meg kell keresnem! 

  - Szó szerint az utcára dobtad. Ugye tudod, hogy Krisztának nincs hova menni, ha te nem vagy. A szülei, vagyis a kamu szülei eladták a házat, Móni meg most már végleg nálad lakik. -keltettem benne még nagyobb bűntudatot, mert nem méltó a kis csajhoz, amit Delon művelt vele. Esküszöm a szívem szakadt meg érte, mikor sírva magyarázta, hogy semmit sem csinált. Már akkor hittem neki, pedig akkor még nem is hallottam Delon verzióját...hát...ami...inkább hagyjuk is. 

  - Levi, ne bassz fel még jobban! -fenyegetett. 

  - Ez az igazság. -vontam meg a vállam vigyorogva, mire behúzott egyet. 

  - Meg mondtam. -indult meg. 

  - Jó, ezt most elnézem. -indultam utána. - Viszlát, Anna és Gábor bá' -köszöntem el Delon szüleitől. -De azt se tudod hol van. -értem be. 

  - Megkeresem! 

  - Tuti Szabrihoz ment. -sóhajtottam. - Elvégre máshová nem tud. - és be is csapta a kocsija ajtaját, majd padlógáz. Nem akarok hazudni, de ment vele vagy 350-nel. Felnevettem, majd én is kocsiba szálltam. 

Szabri szemszöge

  - Te meg hová mész? -pillantott rám Márk.

  - Be hozok Krisztának pár cuccot, míg alszik. 

  - Megyek veled. Nem vezetsz így! -állt fel ő is. - Nem gond, ha itt hagyunk. -tette kezét Peti vállára.

  - Nem, dehogy. Mennyetek csak. -eresztett meg egy keserű mosolyt, azzal mentünk is. 

A házba beérve a többiek még mindig aludtak. Hát ezt nem hiszem el. 

  - Míg összepakolsz felmosom a vért a konyhába. -sóhajtott Márk.

  - Megcsinálom!

  - Ugyan, tudjuk, hogy rosszul vagy a vértől. -mosolygott rám kedvesen, amit én is viszonoztam. 

Felindultam szobámba, hogy átpakoljak neki egy kisebb táskába pár holmit, mikor igen csak erős motorzúgásra lettem figyelmes. Az ablakomhoz léptem. Egy Labot láttam, amit erre felé nem szokás. Tudtam, hogy Delon az, de nem fogok neki mondni semmit. Ő tette ezt Krisztával! Meg sem érdemli. Kidobta, mint valami rühes kutyát. 

Kipattant a kocsijából, és csak abban reménykedtem, hogy Márk majd megállítja, és nem engedni be. A fürdőbe mentem, ahonnan láttam, hogy ez a hülye kimegy a hátsókertbe cigizni! Ahj! Bakker, de ha feljön, akkor látni fogja, hogy itt vannak Kriszta cuccai, amit még pakolok is! Mint a villám próbáltam mindent visszagyömöszölni, majd az ágy alá tenni, de egyszerűen nem fért be.

  - Kriszta hol van? 

  - Jézusom! -kaptam szívemhez a kezem, miközben megpördültem a tengelyem körül. Jó gyorsan felért! 

   - Itt van? -faggatott tovább.

  - Nincs. -vágtam rá felemelt orral.

  - Na hazudj, látom a cuccait. -mutatott a bőröndre. Az istenit, Kriszta, hogy ennyi cuccod van!

  - Igen, de Ő nincs itt.

  - Hát hol van? 

  - Ha tudnám se mondanám meg. -vigyorogtam.

  - Na, idefigyelj egyetlenem! -lépdelt lassan közelebb felém, amitől hátrálni kezdtem, de két lépés után megbotlottam az ágyban. - Nagyon ajánlom, hogy csiripelj, mert jó vége nem lesz! -fenyegetőzött a képembe. - Nem ütöttem még meg nőt, de Krisztáért ölni tudok, és ezt te is nagyon jól tudod. -a szívem hevesen kezdett verni. Leblokkoltam, és beismerem megijesztett. Tudom, hogy szereti Krisztát, akármit is tett vele. Ahogyan azt is, hogy képes érte mindenre. 

  - Az éjjel...az éjjel...öngyilkos akart lenni. -nyeltem egy nagyot, Delon meg olyan fehér lett mint a fal. 

  - Mi van vele? -ordította

  - Kórházba van. 

  - Él? 

  - Nem, halottan ápolják. -forgattam a szemem, mire ellépett. Fellélegeztem, de úgy, hogy ne vegye észre.

  - Pakold össze a cuccait, aztán lépünk! 

  - Nem félek tőled! Üss meg nyugodtan! -mért kell nekem folyton jártatnom a szám?! Delon felém fordult, elmosolyodott, majd ismét közel lépett hozzám. A nyakamnál fogott meg, de egyáltalán nem szorított. Épp, hogy csak rátette a kezét, ezzel kényszerítve, hogy ránézzek. 

  - Soha! Ismétlem soha, nem tudnék kezet emelni egy nőre, tök mindegy ki az, vagy mit csinált. -mosolygott szemtelenül. - Na, de igyekezz! -"eresztett el" 

  - Ha segítenél, talán hamarabb végeznénk. -tártam szét a karom.

  - Kétlem. -feküdt le az ágyamra. Pont arra a párnára hajtotta a fejét, amin Kriszta mindig alszik. Az éjjel is azt ölelgette, miközben az ölemben feküdt. Tetszik neki, mert szőrmés. Delon oldalra fordította a fejét, és mélyebb levegőt vett. Lefogadok, hogy Kriszta illatát érezte rajta. Az arca elkomorodott, majd átment szomorúba. Te jó ég! Az ott...az ott egy könnycsepp!??? Létezik, hogy a férfiaknak vannak érzéseik?! Na, ilyet se pipáltam még. - Mi van? -váltott vissza, és az érzelgőssége már el is tűnt, mint a kámfor azzal az egy szál könnyével együtt.

  - Semmi. -ráztam meg a fejem, majd behúztam a cipzárt. - Kész. -felpattant, kikapta a kezemből a táskát, majd rohantunk is. - Vezethetek? 

  - Szabri, ne most! -szállt be idegesen a kocsiba, és inkább én is így tettem. Kussban ültem mellette, míg a kórházhoz nem értünk, ami nem tartott valami sokáig. A féket most nem igazán ismerte. 

Kipattantunk a kocsiból, majd Kriszta szobája felé vettük az irányt, ahol Peti Kriszta arcát simogatta! Mind ketten megtorpantunk, és összevont szemöldökkel figyeltünk. A kezem Delon mellkasára tettem, hogy még várjon, mert neki akart menni. 

  - Minden rendben lesz, szerelmem. -mondogatta neki. Delonban  nagyon felment a pumpa, én meg  tátott szájjal figyeltem. - Soha többé nem kell ezt átélned, amiatt a mocsok miatt. Ő tette ezt veled. De mellettem biztonságban leszel, ígérem! -azzal egy puszit nyomott a kézfejére. 

  - Kifelé Rómeó, a mocsok megérkezett! -szólt Delon erélyes hangnemben, Peti pedig összerezzent. 

  - Nincs rád szüksége! -állt fel. Kék szemei szinte feketék lettek, izmai pedig megfeszültek. Nem mondom, hogy csonti a gyerek, de Delonnal szemben nincs sok esélye. Azért én drukkolok csórinak, hogy ne picsázza el nagyon.

  - Majd ezt mi Krisztával eldöntjük. Elvégre az én ágyamban ébredt két éven keresztül. -Peti feje átváltott vörösbe, és már készült behúzni neki, mire Delon megragadta a csuklóját. - Lassú vagy. -Peti kirángatta a kezét, Delon pedig Kriszta felé indult. Nem igaz, hogy ilyenkor semmi rágcsa nincs nálam!  Ugyanis Peti Delon karja után kapott, aki megfordult, de gyorsabb volt Petinél. Akkorát bevert neki, hogy meginogott, plusz eleredt az orra vére. - Nem mondom el többször, hogy húzz innen! -kiabálta.

  - Csendesebben már! -szóltam rájuk, de késő volt. Kriszta kinyitotta a szemét. 

Kriszta szemszöge

A fejem iszonyatosan fájt, ahogyan a csuklóm is. Te jó ég, el sem hiszem, hogy ezt tettem magammal! Álmos voltam, de kiabálásra ébredtem fel. Méghozzá Delon hangjára. A fény bántotta a szememet, így pislogtam párat, míg megszoktam. A szobában Szabri, Delon és Peti állt vérző orral. 

  - Mit csináltál vele?! -kérdezte idegesen Delont, aki meghökkenve nézett rám. A fejem még jobban kezdett hasogatni, mikor mind kettő fújta a magáét. Szabri próbálta őket csitítani, de mind hiába, nem hagyták abban. - Elég! -kiáltottam amilyen hangosan csak tudtam. - Mind ketten kifelé! 

  - Nem megyek sehova! -fonta össze maga előtt a karját Delon. Peti is ugyan így tett. Szabrira pillantottam, és ez elég is volt.

  - Mind kettőnek takarodás! -kezdte kifelé tolni őket, de megint pofázni kezdtek. - Mondom kifelé! -lökött rajtuk egy hatalmasat, majd becsapta az ajtót, a zárat pedig elfordította. Egy nagy csapás még érte az ajtót. 

  - Delon, fejezd be! -kiáltottam ki, mire abba hagyta és gondolom leült egy székre.

  - Jézusom, jól vagy?! -szaladt oda Szabri, és óvatosan átölelt. 

  - Mihez képest... -mosolyodtam halványan el, ő pedig leült mellém. - Annyira sajnálom! Nem tudom mi ütött belém. -kezdett könnybe lábadni a szemem. - Csak annyira fájt, és nem gondolkodtam tisztán. Sajnálom, hogy gondot okoztam!

  - Ugyan már! -fogta meg a kezem. -Igen, legszívesebben lebasználak, de most csak annak örülök, hogy jól vagy. -mosolyodott el. 

  - Mi volt ez az egész? -biccentettem az ajtó felé, Szabri pedig mélyet sóhajtott. 

  - Peti szerelmes beléd, Delon meg bepöccent, tehát behúzott neki egyet. Érdekes volt...

  - Mi van?! -szakítottam félbe. - Peti...

  - Aham. -húzta  a száját. 

  - Delon mit keres itt?

  - Eljött hozzánk. Otthon voltam, hogy hozzak neked cuccokat. És..kiszedte belőlem, hogy hol vagy.

  - Azt hittem gyűlöl. -motyogtam.

  - Nyilván rájött, hogy elbaszott valamit. -vonta meg a vállát. 

  - Behívnád nekem Petit? 

  - Biztos? Delon ki fogja nyírni. 

  - Beszélni szeretnék vele. -erősködtem.

  - Jól van. -biccentett. Felállt, majd kinyitotta az ajtót. Ez a kettő meg úgy rohant be rajta, mint két marha. Szabrival csak értetlenül néztünk. 

  - Szépségem, én annyira...

  - Petivel szeretnék beszélni. -szakítottam felébe a lehető legnyugodtabb hangon. 

  - Szívatsz engem? -kerekedett el a szeme, közben Petire mutatott, aki elégedetten vigyorgott Delonra. Nem csodálom, hogy kapott még egyet, de most a földre is terült. Sóhajtva csak a szememet forgattam. 

  - Delon. -szóltam lágyan. Tekintetét azonnal rám kapta. Megértette mit akartam puszta szemkontaktusból is. 

  - Jó, kimegyek. -mondta durcásan, akár egy kisfiú, akinek megtiltották, hogy fagyit egyen reggelire. Peti nyöszörögve kellet fel, mert Delon egy bal horog után még mért rá pár ütést. Még jó, hogy kórházban vagyunk. Szabrira pillantottam, aki kiment Delonhoz. Nem csak azért, mert kettesben szerettem volna beszélni Petivel, de kellett valaki most Delon mellé, mert attól féltem talán még a végén neki esik egy ártatlan embernek, vagy kedvére kezdi szétverni automatát. 

  - Én...elnézést kérek miatta. -motyogtam.

  - Ugyan. -tápászkodott fel. - Erősen üt. -ült le mellém. Egy ideig csak csendben ültünk. Én lehajtott fejjel, ő pedig csak engem bámult. Aztán megláttam Delon azt ajtóban, ami nyitva maradt Szabri meg utána szaladt és elrángatta onnan. Nem bírtam, hogy ne mosolyodjak el. Mint egy kisfiú pont olyan most. -Szabri elmondta, igaz? -szakította félbe gondolatmenetemet Peti. -És?

  - Mi és? -ráncoltam össze a szemöldököm.

  - Haragszol? 

  - Haragszom e azért, mert szerelmes vagy belém? -kérdeztem mosolyogva. - Nem...csak...

 - Szeretlek, mióta Dávid megcsalt azon a bulin, és az én vállamon sírtál. -szakított félbe, mire nagyot néztem.

  - De, Peti...annak már...

  - Két éve. Tudom. -fogta meg a kezem, amitől kicsit kellemetlenül éreztem magam. - Mikor Dávid...szóval... akkor is ott voltam, hogy vigasztaljalak. Az én vállamon sírtál. Aztán összejöttél Delonnal. Most megint itt vagyok. Tudod milyen rossz volt nekem az a tizenegy hónap, amíg nem láttalak? És tudtam, hogy Delonnal vagy? Hogy mellette vagy boldog, és nem mellettem? De most itt vagyok, ezt most nem szalaszthatom el. Adnod kell nekem egy esélyt, hogy megmutassam, jobban szeretlek, mint Delon, vagy Dávid is valaha. -szorított a kezemen, mire nyeltem egy nagyot. Főleg azért, mert Delon végig az ajtóban állt, akit már Szabri se tudott elrángatni, hiába próbálta. Persze Peti nem tudta, hogy Delon hal és lát is mindent. Össze voltam zavarodva. Nem tudtam mit tegyek. Szeretem Delont, de talán...Petit is. Aki egyre csak közelebb hajolt hozzám. Meg akart csókolni. Már csak pár centire volt, és én még most sem húzódtam el. Hagyjam, hogy megcsókoljon, ezzel feladva mindent Delonnal, aki miatt ide kerültem? Szeretem én Petit? Jobban szeretem, mint egy barátot, csak eddig túl vak voltam, hogy észrevegyem, ami az orrom előtt van?