A prológusban olvashattátok hogy a történetben gyilkosság fog történni. De aki arra gondolna, hogy ezzel Andi halálára gondoltam, akkor nem. Nagyon nem, de majd úgyis kiderül :) Remélem tetszik nektek a sztorim, és köszönöm azoknak akik olvassák! Puszi nektek bazdkikáim! <3

 ***Delon szemszöge***

Hogy összegezzem. Egy reggel alatt kiderült, hogy Krisztának, Móni az anyja, ami azért elég bizarr, tekintve arra, hogy ő nevelt fel minket Adéllal. Most meg jönnek azzal a "kamu szülei", hogy fogják, és elviszik tőlem, isten tudja milyen messzire, ami igen csak megviselte az én szépségemet. Ezt követően  jött neki egy újabb csapás, miszerint meghalt az egyik barátnője. Ha még azt is megtudja, hogy "idegenekkel" élt tizennyolc évig, összefog törni, amit nem viselnék el. Viszont ha azt akarom, hogy velem maradjon, és eleget tegyek az ő "igényeinek" is, talán be kell vetnem a nagyágyút, és elmondani az igazat, ha a szülei tényleg ilyen fukar emberek. Ahogy láttam Krisztát mennyire zokog, és hogy felzaklatták a balfasz szülei, bizonyára nem lehet valami jó a kapcsolatuk, amiről említette, hogy nem fényes, de itt sokkal többről van szó. A szépségem mondta, hogy úgy érzi, a szülei nem szeretik, amit egyszerűen nem tudtam elhinni, mert ha bár én nem is részesültem privilégiumban, miszerint a vér szerinti szüleim neveljenek fel, mindig is éreztem a szeretetüket amíg voltak, és idegen nekem, hogy egy szülő nem szereti a gyerekét. Mintha egy zenész utálná a zenét. Furán hangozhat, de Adélra sokszor tekintek inkább lányomként, mint húgomra, és nem tudom miért. Talán mert felelősséggel tartozom iránta, ha már "rám (is) bízták. És képtelen lennék őt nem szeretni. Akarmit tesz, vagy mond akkor is imadni fogom, mert valahol az enyém, és hozzám tartozik. Nem vagyok szülő, és nem értek annyira hozzá, de talán egy örökbefogadott gyereket sosem tudsz a sajátodként szeretni. Rengetegszer átfutott a fejemben, hogy akkor mért is fogadták örökbe, ha tényleg nem szívlelik, ahogy Kriszta mondaná. Vagy szimplán megbánták? Esetleg nem saját akaratuk volt? Fogalmam sincs. Csak az érdekel, hogy innen nem viszik őt el sehová. Meg ha már így szülőknél tartunk... Mi a faszom volt ez, hogy Marcinak van egy lánya?!

***Kriszta szemszöge***

Életem eddig legrosszabb napja. És ez még csak egy reggel volt. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy Andi meghalt. Hogy nincs többé! Mintha csak egy rossz álom lenne, és én csak arra várok, hogy valaki ébresszen már fel! A hab a tortán, hogy anyámék két nap múlva itt vannak. Értem. Viszont Delon megígérte nekem, hogy nem hagyja, ahogy én sem. Szeretem Delont mindennél jobban, és érzem, ezzel ő is így van irántam. Nem kell, és nem is akarom, hogy elmondja minden nap ezerszer, mert annál jobban érzem. És bízom benne. Meg már tizennyolc vagyok... nagykorú. Bár a szüleimet ismerve ez őket nem fogja meghatni. 

Szabrival a nappaliban ültünk, és csak zokogtunk. Jó időbe telt, mire a sírástól ki tudta bökni, hogyan halt meg Andi. A gólyák beavatása volt, amit a végzősök rendeztek, de minden évfolyamnak külön-külön csinálták. Andi nem volt köztük, viszont balul sült el a nagy poén. Tűz lett az egyetemen. A tumultus miatt nyolcan nem jutottak ki, és ha bár Andit sikerült kimenteni meghalt füstmérgezésben. A tűz okozóit előzetesbe helyezték, és Márkot is elvitték a kékek. Ugyanis ahogy megtudta, mi történt a szerelmével, elborult az agya. A főiskolára hajtott a motorjával, és úgy megverte az egyik srácot a tűzokozók közül, hogy az most jelenleg kórházban fekszik pár töréssel, és jó néhány öltéssel. Hatalmas botrány van, a szülők fellázadtak az iskola ellen, és jó páran gyászolnak is. 

  - De...-szipogtam. -Most Márkkal mi van? 

  - Passz. -törölte le egyik könnycseppét a sok közül. - Nem tudunk mit tenni. Szombathely nem egy köpésre van, a kocsim talán el se bírna odáig jutni, hogy ne forrna fel a víz, vagy akármi. Plusz óvadékot kell letenni, amire mégúgy nincs pénzünk.  -nevetett fel keservesen, majd ismét pityergésbe tört ki.  

  - Adok. -vágtam rá gondolkodás nélkül.

  - Kriszta, ne szórakozz már, ez nem kis összeg! 

  - Nem érdekel. Beszélek Delonnal! 

  - Felejtsd el! Nem fogom hagyni! 

  - Márk az én barátom is. És nem érdekel, ha te nem hagyod. Akkor elmegyek egyedül, és leteszem. Márk eleget szenved, nem kell még börtönben is ülnie egy idióta fasz miatt, aki megérdemelte, amit kapott. -köpködtem a szavakat idegesen. Szabri nem szólt semmit, csak szorosan magához ölelt. 

  - Köszönöm! -suttogta, mire még jobban magunkhoz szorítottuk a másikat. - Szeretlek.

  - Én is szeretlek. -mosolyogtam rá, amennyire jelent helyzetemben tudtam. - Beszélek Delonnal, jó? -álltam fel, mire csak bólintott, én pedig a box felé vettem az irányt, ahol a srácok már betelepedtek. Ahogy beléptem a helyiségben, azonnal félbeszakították a beszélgetésüket, és engem néztek. - Beszélhetnénk? -kérdeztem alig hallhatóan, védtelenül a küszöbön álldogálva.

  - Persze. -vágta rá Delon, és ahelyett, hogy mi vonultunk volna félre, a srácok egy szó nélkül felálltak, és kimentek. Helyet foglaltam Delon mellett. Magam elé néztem, és nem tehettem róla. Kitört belőlem. Előre görnyedtem fejem a térdeimre hajtva bőgtem. - Hé. -hallottam meg a hangját,ami most lágyan csengett, miközben magához ölelt. Azonnal rávetettem magam. Szó szerinte az ölébe ültem, arcomat a nyakába fúrtam, miközben minden erőmmel a pólóját szorongattam. Pár perc után kicsit megnyugodtam, ahogyan Delon simogatott, és szorosan vont magához izmos karjaival. - Megnyugodtál kicsit? -suttogta a fülembe, mire aprót bólintva kicsit elhúzódtam épp annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Keserűség volt az arcán. Mintha csak fájna neki így látni engem. 

  - Segítened kéne. 

  - Amit csak akarsz. -simította fülem mögé egyik kósza hajtincsem, ami a kontyomból hullott ki. 

  - Márkot lecsukták, akinek Andi a barátnője volt. Négy éve együtt voltak, még az egyetemre is követte. Imádta, és akármit megtett volna érte. Mikor meg tudta mi történt. -vettem egy mély sóhajt szaggatva - Az egyetemre rontott, és szétverte az egyik srácot, aki azok közt volt, aki a tűzet okozta. Annyira, hogy az most kórházban van. Andit kihozták, de túl sok füstöt lélegzett be. Márkot meg lecsukták testi sértésért. Szabriéknak meg nincs pénze óvadékra. Márk szenved eleget, nem akarom, hogy sitten legyen. -csuklott össze a hangom, és újból megéreztem sós könnyeim az arcomon. 

  - Akkor nem fog. -nézett mélyen a szemembe. 

  - Tényleg...tényleg segítesz? -néztem rá bociszemekkel. 

  - Persze. Csak kérlek ne sírj ennyit. -ölelt magához. Szorosan kapaszkodtam belé, mintha csak erőt gyűjtenék. - Elmegyek a bankba. Addig legyetek kész Szabrival és megyünk, jó? 

  - Elviszel minket? -néztem rá elkerekedett szemekkel.

  - Nem gondolod, hogy hagyom hogy így vezess. -nézett rám értetlenül. Elmosolyodtam, majd egy csókot nyomtam a szájára. Homlokom az övének támasztottam, miközben lehunyt szemmel lélegeztem be az illatát. 

  - Annyira szeretlek. 

  - Én is téged. -ölelte ismét magához, majd a házba indultunk. Szabri azonnal rám pillantott, mire csak bólintottam egy aprót. Szája elé tette a kezét, szemei pedig könnybe lábadtak. 

  - Delon, te...komolyan...

  - Igen. -vágta rá meg sem várva a választ. Szabri felállt, majd Delonhoz lépve átölelte. 

  - Köszönöm szépen, én...ne-nem is tudom hogy háláljam meg.

  - Nem kell meghálálni. -vonta meg a vállát. - Mindjárt jövök. -nyomott egy puszit a számra, majd a kulcsát felkapva ment is. 

  - Hova ment? -kérdezte Szabri, ahogy csukódott az ajtó.

  - A bankba. -feleltem, majd a hálóba indultam, hogy elkészüljek. Ahogy Delon visszaért, már indultunk is a Szombathelyi Országos Büntetés-végrehajtási Intézetbe. Az utat csendben tettük meg. Senki nem szólt egy szót sem. A csend nem volt kínos, de kellemes sem. Most egyszerűen nem tudod senki semmit szólni. 

Ahogy megérkeztünk, és elintéztünk mindent, letéve az óvadékot csak vártunk Márkra. A 190 centis széttetovált, pirszinges, fültágítós srác úgy lépet ki azon a rácson, mint egy halott. Gondoltam, hogy nem lesz fényesen, de az kegyetlen. Szabri azonnal felállt, és a bátyához szaladt. Pár percig csak ölelték egymást egy szó nélkül, majd hozzánk léptek. Márk döbbenten kapkodta a tekintetét Delon, és köztem, majd leesett. 

  - Öregem, nem tudom, hogy tudnám ezt neked valaha is meghálálni. -nézett úgy Delonra, mintha maga lenne a megváltó, és el kell ismerni, nekünk most ő az volt. Delon csak bólintott egyet, de abban minden benne volt. Márk nyújtotta a kezét, amit Delon el is fogadt. - Köszönöm. -mondta teljes őszinteséggel, majd rám nézett. A szemem könnybe lábadt, majd egymás karajaiban kötöttünk ki. Szinte éreztem magamon Márk fájdalmát, ami égetett. Ha csak a gondolat megfordul a fejemben, hogy én elveszítem Delont, már attól könnyes lesz a szemem. El sem tudom képzelni mit érezhet Márk. 

Mind kocsiba ültünk, és Márkék házához hajtottunk, de kértem Delont, hogy tegyünk egy kis kitérőt az egyetemnél. Az épületet szalag vette körül. Az általában zajos, és emberekkel tömött hely -és környéke- most kihalt volt, és üres. Csak a szél süvítését lehetett hallani, és néhány varjú éles krákogását. Az ég szürke volt, a nap sehol. Az egyetem előtt a szalagon kívül voltak az elhunytak fényképei, virágok, kis tárgyak, cetlik és mécses. Rengeteg mécses égett. Delon gyújtóját elkérve én is égettem egyet Andinak, és még egyet a többi áldozatért, akik a fényképeket elnézegetve nagyon fiatalok voltak. Öt lány, és négy fiú halt meg. Ebből ketten a sérüléseikbe haltak bele, öten a tűzben ragadtak, és ugye Andi, akit a füst vitt el. Szabri Márkot ölelgetve, pityeregve nézték az emlékhelyet, Delon pedig mögöttem állt. 

  - Isten veled, csajszi. -mosolyogtam a fényképére, miközben egy könnycsepp gördült le arcomon. Nagyon jó kép lett Andiról. A combjáig volt lefotózva, ahogyan kicsit behajolva, elfordított fejjel eszeveszetten, és irtó cukin mosolyog a kamerába az apró lány. Vörös haja a levegőbe lógott, és bal karján látszottak a tetoválásai. Ha belegondolok, hogy soha többé nem látom, és nem hallhatom a hangját... De az élet ilyen. Nem tudsz ellene mit tenni. Nem kaphatsz meg mindent. Bízom abban, hogy Andi most egy nagyon jó helyen van, és figyel minket. Nyilván nem akarja, hogy szomorúak legyünk, de ehhez idő kell. Soha nem fogom elfelejteni ezt a lökött csajt, de ahogy a többieknek is, idővel el kell engedni. Nem elfelejteni, csak elengedni.  

  -Biztos meglesztek? -kérdeztem Szabriékat a ház előtt állva, ahogy Andi is lakott Márkkal. 

  - Persze. Ma este szerintem amúgy is itt alszunk. Össze kell pakolni, a házat lerendezni, hogy nem béreljük tovább, a munkahelyre be kell mennem. -sorolta a teendőket Márk kissé gondterhelt arccal. 

  - Rendben. Akármi van, csörögjetek. -néztem Szabrira, aki csak halvány mosollyal bólintott, majd átöleltem őket. 

  - Delon, még egyszer nagyon szépen köszönöm. -fogott kezet vele Márk.

  - Nincs mit. -bólintott egy biztató mosoly kíséretében. Még utoljára átöleltem őket, majd elköszöntünk, és bementek a panelba. Delonnal szembe fordultam, majd karjaim a nyaka köré fontam, míg ő derekamnál közelebb húzott magához a kocsinak Mustángjához dőlve. 

  - Nagyon. Szépen. Köszönöm. -tagoltam. Már nyitotta volna a száját, de belé fojtottam a szót. - Nem csak a pénzről beszélek. Hanem hogy segítesz, ha baj van. És hogy rád mindig tudok számítani. Hogy mellettem vagy. És köszönöm azt is, hogy ilyen jó vagy hozzám, és azt is hogy szerethetlek. -fejeztem be. Mosolyra húzta a száját. Ismét mondani szeretett volna valamit, de hang nem jött ki a száján. Helyette inkább hosszasan megcsókolt, de ebben aztán minden benne volt. 

Hazafelé hajtottunk. Nem beszéltünk  túl sokat, de most nem ültünk végig szótlanul. Viszont a ház előtt maximum két kiló méterre lehettünk, mire furcsa érzésem lett, amit Delon látott is rajtam. 

  - Mi a baj? 

  - Rossz előérzetem van. 

 - Csak a mai nap. Stresszes volt, és most jön ki rajtad. -igen, talán igaza volt. Tényleg kemény nap volt, és nem vágytam semmire, csak hogy vegyek egy fürdőt, felvegyek valami lenge ruhát, és ma már csak feküdni Delon mellett, és filmezni. Most őszintén? Nagy kérés volt ez? Delon behajtott a garázsba, majd megfogva egymás kezét beléptünk a villába. Egy nő, és egy férfi ültek a konyhába, Móni meg mint egy kisegér álldogált ott, de mintha dühös lett volna. Éreztem az egész nappaliban ezt a kínos, negatív dolgot. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom összeszorult, mikor a nő megfordult. 

  - Remélem összepakoltál, mert indulunk! -mondta rezzenéstelen arccal anyám. 

Komolyan gyerekek, nagyon fontos lenne néhány vélemény, hogy minel jobb legyen a sztori! Kommentben meg is irhatjatok ezt nekem, mert így nem nagyon van motivaciom a kövi részekhez.