– A rohadt életbe! – kiáltott fel Deon, ahogy mellém lépett. Még Lux is felpattant a lépcsőfokról, és bal oldalamra állva szemügyre vette a két földön fekvő alakot.

 – Nagyon elbasztam – súgtam megrökönyödve. – Deon, szerintem...

 – Az ott, szerinted... – lépett be a körbe, majd a férfi felé hajolt, aki már így oldalról is kísértetiesen hasonlított az apámra. Deon megragadta a vállát, majd a hátára fordította.

Automatikusan kaptam el Lux kezét, ahogy megláttam az apám tökéletes hasonmását az égő gyertyák között.

 – Baszd meg, Nael! – fakadt ki Deon egy másodperc alatt. – Kurva gyorsan nyisd ki azt a
ketrecet! – mutatott a hátam mögött lévőre. – Azonnal be kell zárjuk!

 – Igen, igen! – tártam szélesre az ajtaját, majd megvártam, amíg Deon behelyezte oda az apját, Ardent.

– Baszki, öcskös – emelte rám megilletődött tekintetét, majd csípőre tett kézzel a nő felé fordult.

– Na, de ő mégis ki?

 – Nem tudom – motyogtam, miközben átléptem a gyertyák között, majd már visszaváltozva guggoltam le az idegen mellé. A hátára fordítottam, majd homlokom ráncolva szemügyre vettem.

 Az arca hajazott az anyáéra, sőt, még a haja színe is ugyanolyan volt. Ahogy lassan tudatosulni kezdett, hogy valószínűleg anyám anyját hoztam vissza az életbe, kicsit megrémültem. Anya sosem mesélt róla sokat, sőt... a legtöbb információm Jayce-től származott a nagymamámról.

 – Ki az? – kérdezte félénken Lux.

 – Azt hiszem, ő Emma, a nagymamám – pillantottam hátra.

 – Szólnunk kell Nathannek – toporgott Deon az apja cellája előtt. – Őt is berakjuk egybe? – nézett a nőre.

 – Szerintem igen – emeltem fel képességemmel a testét, majd az egyik nyitott ketrecbe helyeztem. Deon rácsukta a rácsokat, majd száját összeszorítva az apjára pillantott.

 – Ezt rohadtul elcsesztük – motyogta Ardent kémlelve. – Azt hiszem, Nathan tajtékozni fog.

 – Szerintem nem csak ő – pislogtam Emma felé. A kétségbeesés kezdett felkúszni az ereimen keresztül, és szinte gyilkolta az agyam.

Arden mozgolódni kezdett a ketrecben. Először a lába rándult meg, majd felemelte fejét, és hunyorogva végigmért minket. Amint tudatosult benne, hogy számára ismeretlenek álltak előtte, ülésbe tornázta magát, majd hátát a rácshoz vetve ismét minket kezdett bámulni.

 – Ki... kik vagytok? – kérdezte rekedten. Deonnal összenéztünk, majd vissza Ardenre.

 – Senkik – válaszoltam kimérten, majd megragadtam Lux kezét, habár tudtam, hogy Arden jelenleg tehetetlen, de biztosra akartam menni.

 A másik ketrecben az Emmának vélt személy is mocorogni kezdett. Felemelte fejét, majd hirtelen felugrott a földről.

 – Nathaniel? – nézett Ardenre, mire az elfintorodott.

 – Arden vagyok, nem a kétszínű bátyám! – vágott vissza.

 – Ti kik vagytok? – kapta felénk a fejét Emma, majd tekintete megállt rajtam. – Te úgy nézel ki, mint Nathaniel és az a fiú ott – mutatott egyenesen Ardenre. – Testvérek vagytok?

 – Nem – mormoltam. – Mi most... mi most megyünk.

 – Nem! – szökkent fel Arden is, majd két kezével megragadta a rácsot. – Tudni akarom, hogy kik vagytok, bassza meg!

 – Mondd el neki! – bátorítottam Deont.

 – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet...

 – Hallod, haver – sóhajtottam. – Tudom, hogy nem ezt a faszkalapot kérted, de ez van – keltem ki magamból. – Akkor mutatkozz be neki, ha már itt van!

 – De Nael...

 – Nael? – kérdezte Emma. – Milyen Nael?

 – Simán Nael – rántottam meg a vállam, mire Emma arca grimaszba szaladt.

 – Szóval Nael...? – döntötte oldalra a fejét Arden. Vérfagyasztó látvány volt az apám arcával szemben állni, mégsem vele beszélgetni. Nem voltam én ehhez hozzászokva. Azonban anyának igaza volt, egy pillantás alatt lehetett köztük különbséget tenni. Arden elég satnyának tűnt, indokolatlanul sovány volt, szinte lógott rajta a bőr, mint aki nem evett egész életében. – Mi közöd a bátyámhoz?

 – Semmi – legyintettem.

 – Én vagyok az, apa – nyelt egy nagyot Deon, és egyenesen Arden szemébe nézett. – Gedeon.

 – Mi? – nyílt el Arden szája. – Miről beszélsz? Gedeon csak... pár hónapos.

 – Nem – csóválta kobakját Deon. – Én vagyok az... eltelt egy pár év azóta.

 – Micsoda? – kérdezősködött Emma is. – Miről beszélsz? Mihez képest telt el...

 – Laza tizennyolc évig halottak voltatok... vagy tizenkilenc? – nézett rám kérdőn unokabátyám.

 – Valahogy úgy – mormoltam kedvszegetten. Roppant mód idegesített, hogy ennyire elcsesztem a dolgokat.

 – Lehetetlen – súgta maga elé Arden. – Elbuktam, igaz?

 – Mondhatjuk így is – feleltem kimérten.

 – Hol van a fiam? – pislogott felém Emma. – Hol van Jayce?

 – A lányod nem is érdekel? – ráncoltam a homlokom, mire Emma egyből lelombozódott.

 – A lányom sosem bocsátja meg nekem, amit tettem vele.

– Nael, szerintem... szólni kéne – húzta meg a karom gyengéden Lux.

– Igaza van – csatlakozott Deon is. – Hívd ide apád, gyerünk!

 – Engem hajítson a pokol túlvégéig? – háborogtam fennhangon, még talán fújtattam is mérgemben.

 – Menj már, Nael! – erősködött Lux is. – Én addig itt maradok Deonnal.

 – A francba már! – kiáltottam, majd elengedtem Luxot, és nagy léptekkel felsiettem a lépcsőn.

Természetfeletti gyorsasággal szeltem át a folyosót, majd megálltam a szüleim szobája előtt. Bekopogtam, s vártam, hogy valaki szóljon, ugyanis nem akartam meglepetésekbe botlani.

Hallgatóztam egy darabig, azonban válasz nem érkezett, így benyitottam. Úgy tűnt, aludtak, habár tekintve arra, hogy hajnal volt, így nem lepődtem meg túlzottan.

 Eltűnődtem rajta, hogy bemásszak-e közéjük, hátha a legnagyobb gyermekük közelsége meghatja majd őket, de el kellett vetnem ezt az aranyos fantáziaképet. Nem volt menekvés apám elől.

 – Apa! – súgtam, ahogy odaléptem mellé. – Apa!

 – Nael? – nyílt ki a szeme egy másodperc alatt. – Mit csinálsz itt?

 – Szeretsz engem, igaz, apa? – mosolyogtam rá a lehető legkedvesebb mosolyommal, mire összevonta szemöldökét, és rögtön felült.

 – Mit csinálsz itt, kicsikém? – emelkedett fel mellőle anya is.

 – Miért kérdezel ilyeneket tőlem, Nael? – pislogott rám az apám.

 – Elképzelhető, hogy... nagyon nagy baromságot csináltam – szorítottam össze a szám, és kezdtem vad bólogatásba.

 – Nael – sóhajtotta apa lemondóan. – Még ma elmondod, miről van szó, kisfiam?

 – Megöltél valakit? – találgatott anya szokásához híven.

 – Nem – motyogtam lehajtott fejjel. – Nos, inkább az ellenkezője.

 – Csak nem mondja el! – hőbörgött apa. – Nael?!

 – Nagyon ki fogtok bukni, de most annyira, mint még soha – ismertem be bánatosan.

 – Tudod, hogy bármit elmondhatsz nekünk – mászott át anya apán, majd leült az ágy szélére, és megragadta a kezem. – Na, kicsikém, halljuk! – noszogatott lágyan, miközben a kézfejem simogatta.

 – Deon eljött hozzám, és...

 – Kinyírtad? – vágott a szavamba apa, mire felnevettem, és megcsóváltam a fejem.

 – Nem, apa – forgattam a szemem. – Megkért, hogy... szóval... vissza akarta hozni az anyját az életbe.

 – A kurva életbe! – csattant fel apa. – Nem bír magával, ez a gyerek, igaz? Hol van? Majd én beszélek vele!

 – Nos, éppen... Ardennel beszélget, és... azt hiszem, anya, él az anyád.

 – Mi? – eresztett rögtön, majd felugrott az ágyból. – Nael...

 – Nektek teljesen elment az eszetek?! – emelte meg a hangját apa. Vérvörös szemmel meredt rám, miközben felpattant az ágyról, és egy másodperc alatt öltözött fel. – Hol vannak, fiam?

 – Arden él? – kapaszkodott meg a szekrényben anya, miközben elég szaporán kezdett lélegezni.

 – Én... véletlen volt – próbáltam menteni a menthetőt. – Nem szándékosan...

 – Remélem, tisztában vagy vele, hogy Arden élve akarta felgyújtani az anyád! – kiáltott rám apa, majd egyenesen elém lépett, és megragadta a pólóm, hogy közelebb vonjon magához. – Ha bárkinek baja esik, Nael. Esküszöm neked, kisfiam, megkeresem neked a legkisebb cellát, hogy legyen időd elgondolkodni a tetteiden.

 – Ne bántsd őt, Nathan! – szólalt meg anya csöndesen, majd már felöltözve mellénk sétált, és lefeszegette apám kezét a ruhámról. – Na, inkább nézzük meg őket!

 – Ne bántsam? – fordult felé apa nagy elánnal. – Eleanor, felfogod, hogy mit csinált?

 – Igen – bólintott anya. – Mind követünk el hibákat.

 – Túl elnéző vagy vele! – vetette oda haragosan.

 – Nem! – vágott vissza anya. – Haragszom rá, de azért nem fogjuk ketrecbe csukni a fiunkat, igaz, Nathan?

 – Majd eldöntöm – forgatta meg a szemét, mire anya odacsapott neki egyet. – Jól van már!

 – Na, drágám – karolt belém anya. – Vigyél oda szépen. Hol is vannak, kicsikém?

 – Ketrecben – mosolyogtam apára.

 – Örülök neki, hogy még nem szállt az agyadra az örök téboly, Nael – jegyezte meg apa. – A lenti cellákban, vagy...

 – Nyilván ott, ahonnan nem tudnak szabadulni! – vágtam vissza felbátorodva. – Jó, hülye voltam, de azért nem vagyunk őrültek teljesen.

 – Kételkedem benne, fiam – lódult meg apa kifelé, míg mi anyával követtük.

A csigalépcsőn lefelé a szívem már a torkomban dobogott. Apa előrement, anya viszont egy másodpercre sem eresztett engem. Amint leértünk, apa szembe állt Arden ketrecével, majd futólag Emma felé pillantott.

 – Ez mi, kicsim? – bökött anya a gyertyák felé.

 – Semmi – söpörtem odébb őket a lábammal, mire anya megcsóválta a fejét, majd ismét belém karolt. Lux a másik oldalamra hátrált, míg Deon is tett pár lépést irányunkba.

 – Nora? – nyújtogatta a nyakát Emma. Anyára pillantottam, akinek az arca grimaszba szaladt a megnevezésre.

 – Megtennéd, hogy nem szólítasz így? – kérte anya magabiztos hangnemben. – Régen is elmondtam, de akkor újra megteszem. Nem ez a nevem!
Emma elcsendesedett, valószínűleg kereste a szavakat anya kirohanására, de nem találta, így inkább a vészesen egymással szemező apámra és Ardenre pillantott.

 – Arden – ejtette ki apa öccse nevét kimért hangon.

 – Nathaniel – döntötte oldalra a fejét Arden. – Nem volt bűntudatod, miután olyan könyörtelenül megöltél?

 – Neked nincs bűntudatod, amiért megpróbáltad megölni a feleségem?

 – Micsoda? – emelte meg a hangját Emma. – Eleanor, te hozzámentél feleségül? Mégis mikor?

 – Tizennyolc éve? – felelte anya viszolyogva.

 Emma rám kapta a szemét, mely legalább háromszorosára tágult, majd vissza anyára.

 – Ő a fiatok, igaz?

 – Igen – duzzogott tovább mellettem anya, majd szorosabban kezdte fogni a karom. Nem tudtam eldönteni, hogy ő félt Emmától, vagy engem féltett tőle.

 – Miért van itt Gedeon? – szegezte a kérdést Arden apához. – Mit csináltatok vele? – folytatta egyre indulatosabban.

 – Felneveltük – fonta össze karját mellkasán apa.

 – Nem értem – kapaszkodott a rácsba Arden, majd Deonra nézett. – Hol van az anyád, Gedeon?

 – Meghalt – válaszolta fájdalmasan Deon. – Elég rég történt.

 – Micsoda? – torzult el Arden túlságosan ismerős arca. – Mi... mi történt vele?

 – Meggyilkolták – mondta apa kimért hangon. – És nem, nem mi voltunk. Megpróbáltuk megvédeni Alexist és Gedeont.

 – Miért? – értetlenkedett Arden. – Mégis miért tettetek volna ilyet, mikor én... - akadt el a szava, majd anyára nézett. – Azok után, amit tettem, ti... magatokhoz vettétek a fiam?

 – Nem Deon a felelős a te tetteidért – szúrt oda apa, majd folytatta. – Ha már így visszatértél a fiamnak köszönhetően, elárulnád, hogy mégis mi okból akartad megölni Eleanort?

 – Ahira tervét követtem – rántott vállat Arden. – Tudta, hogy Eleanor halála labilissá tenne téged.

 – Nem értem – rázta meg a fejét apa. – Mármint félig. Neked ez miért érte meg? Még csak nem is ismertél minket, Arden! Esélyt sem adtál arra, hogy bemutatkozzunk, egyszerűen ellenünk fordultál a legnagyobb szükségben! Ráadásul hazudtál is a képességeidről!

 – Persze – ráncolta homlokát Arden. Rémisztő volt, hogy ugyanúgy nézett ki, mint az apám. – Mit tett értem az apánk és az anyánk, bátyám? Lilith a születésünkkor dobott el, ha Jadis nincs, halott lennék. Lucifer sosem keresett!

 – Nem is tudta, hogy létezel! – kelt védelmére apa. – Tulajdonképpen úgy álltál Ahira mellé, hogy azt sem tudtad, mit teszel, Arden!

 – De – húzódott felfelé ajka. – Bosszút akartam állni azon, aki elvette az életem – bökött apa felé, majd újra a rácsra fonta ujját. – Ha te nem vagy, Nathan, én lennék a helyeden. Már születésünkkor tönkretettél mindent.

 – Arden, azt sem tudtuk, hogy létezel – sóhajtotta apa. – Ha tudtuk volna, szerinted nem megyünk el érted? Egyáltalán miből feltételezted, hogy mi rosszat akarunk neked?

 – Ahira eljött hozzám, mellettem állt – erősködött tovább. – Ti pedig amint találkoztunk, csak fölényeskedtetek. Főleg az apánk, Nathan. Úgy bánt velem, mint valami kutyával, hiszen itt voltál neki te. Minek tartott volna igényt rám? Egyértelműen jobb volt nekem nélküle.

 – Bocsánat – kotyogott közbe Deon. – Én... - sétált apa mellé, majd szembe nézett Ardennel. – Csak azt szeretném kérni, hogy ne csináld ezt, kérlek!

 – Mit? – pislogott rá Arden. – Miről beszélsz?

 – Nem szeretném, hogy így beszélj róluk – kezdett bele Deon. – Nathan és Luna úgy neveltek fel, mintha a sajátjuk lennék. Sosem kivételeztek velem, befogadtak, miután anya meghalt. Nem érdemli meg egyikük sem, amit mondasz nekik.

 – Mikor halt meg... Alexis? – sütötte le egy másodpercre Arden a szemét. Úgy tűnt, rossz érzéseket keltett benne Alexis halálának a híre. Talán érzéseket táplált volna felé?

 – Három éves sem voltam – motyogta Deon. – Simán utcára tehettek volna, de ehelyett befogadtak, pedig semmi okuk nem lett volna rá. Ki vagyok én? Annak az embernek a fia, aki halállal fenyegette azt, aki anyám helyett anyám volt – pillantott Deon futólag anyára, mire ő rámosolygott. – Inkább légy hálás nekik, amiért a gondomat viselték úgy, hogy mellettem van még négy gyerekük.

 – Mi van? – csattant fel Emma. – Eleanor?! Neked elment az eszed?

 – Mit szeretnél? – mérgelte fel magát anya egy másodperc alatt. – Magyarázkodjak? Neked biztos nem fogok, anya – ejtette ki az utolsó szót gúnyosan. – Nem vagyok már gyerek, ne merj számon kérni!

Emma újfent elcsendesedett, talán, mintha elszégyellte volna magát, de nem tudtam megállapítani.

 – Döbbenetes, hogy még a fiam is elvetted tőlem – suttogta Arden maga elé, majd apára emelte kék tekintetét. – Mindent elvettél, Nathaniel!

 – Te őrült vagy! – szakadt ki belőlem, mire apám felém pillantott, majd vissza az öccsére.

Futólag a mellettem toporgó Luxra lestem, aki nagyra tágult szemmel figyelte az eseményeket. Csak kapkodta a fejét erre a drámára, ami kizárólag azért alakult így, mert egy kicsit elcsesztem a dolgokat.

 – Mi folyik odalent? – csendült fel Lucifer papa hangja a lépcső tetejéről, majd meg is jelent.
Szemöldökét ráncolva lépett közelebb a két ketrechez, hogy szemügyre vegye a hibámat. – Megdöbbentő, hogy az árulók csak úgy visszatérnek a halálból – jegyezte meg rosszallóan, majd apa mellé állva rögtön nekiesett. – Nathaniel? Mit csináltál, fiam?

 – Én? – kérdezett vissza apa. – Aludtam. Kérdezd csak meg Naelt, ő tudna róla mesélni.

 – Fiú? – emelte rám szemét, mire egy fáradt sóhaj szakadt el tüdőmből.

 – Én voltam – ismertem be vonakodva. – De mentségemre szóljon, nem őket akartuk visszahozni, igaz, Deon?

 – Az én hibám! – vállalta magára Deon. – Én kértem meg Naelt, hogy csinálja... csak véletlenül... rosszul jöttek ki a dolgok.

 – Hm – hümmögött Lucifer papa, majd Arden felé fordult. – Áruló gyermek.

 – Gyűlöllek! – kiáltott rá Arden.

 – Az én érzéseim sem különbek feléd, Arden – válaszolta közömbösen Lucifer. – A leányom életét akartad venni! Említették már neked, mocskos gyermek, hogy nem illendő állapotos leányokat gyilkolni?

 – Micsoda? – fintorgott Arden. – Nem értem.

 – Eleanorról beszélek – emelte anya felé tenyerét Lucifer papa. – A leányom gyermeket várt, amikor meg akartad ölni. Nem gondolod, hogy ez szégyellnivaló dolog? Tán azt hiszed, szép dolog leányokat és magzatokat gyilkolni?

 Még szerencse, hogy ez az információ nem volt új számomra. Anya párszor mesélt már róla, hogy milyen tragikus véget ért a terhessége a soha meg nem született testvérünkkel. Sajnáltam, nem szerettem az édesanyám szemében látni a szenvedés halvány szikráját sem. Ő nem ezt érdemelte.

 Meg is szorítottam picit a karját, hogy érezze, itt vagyok mellette.

 – Nem tudtam – vágott Arden meglepően döbbent arcot. – Honnan tudhattam volna? De úgy látom, megszületett a gyermek – célzott rám.

 – Nem, nem született! – emelte meg anya a hangját. – Ez kizárólag a te hibád, Arden!

 – Rendben – vett egy nagy levegőt. – Sajnálom a gyermeket, Eleanor.

 – Ó, tényleg? – kiáltotta anya. – Legszívesebben puszta kézzel ölnélek meg!

 – Ne zaklasd fel magad, leányom – nyugtatta Lucifer. – Nem ér annyit a lázadó gyermekem, hogy elrontsa a kedved.

 – Erről beszélek – horkant fel Arden. – Az egyetlen, akinek értem valamit, az Alexis és Jadis volt.

 – Kedves tőled – hajtotta le a fejét Deon. Arcáról leolvasható volt a fájdalom, ahogy Lux másik oldalára hátrált.

 – És te, Belzebub leánya? – haladt tovább Lucifer papa. – Elárulod nekem, miért vetted legkisebb fiam anyjának életét? A gyermeknek szüksége lett volna az anyjára!

 – Belzebub azt állította, ha megölöm a nőt, többé nem leszek kitaszított – vallotta be Emma.

 – A gyermeket miért hagytad életben? – tudakolta Lucifer oldalra döntött kobakkal.

 – Sosem bántanék egy gyermeket – válaszolta Emma. – Nem tudtam, mi történt idelent! Mielőtt meghaltam, Jayce elmondta. Sok mindent elrontottam, többek között ezt is. – Furcsán őszintének csengett a hangja.

 – Mi legyen a sorsuk? – érdeklődött Lucifer papa apát kémlelve. – Kezdj velük valamit, fiam!

 – Mit? – háborgott apa fennhangon. – Mit csináljak? Öljem meg őket, vagy mit akarsz, apám?

 – Hahó! – hallottam meg Novalie csilingelő hangját, majd letipegett a lépcsőn, s megtorpant a legalsó fokon. Arcáról leolvasható volt a tanácstalanság, ahogy a ketrecben raboskodókat szemlélte. – Mi a franc folyik itt, anyuci?

 – De jó! – elégedetlenkedett apa. – Novalie, nem mennél el innen?

 – Mert? – sértődött meg azonnal a húgom. – Talán zavarok, apa?

 – Nem, gyere, mutatkozz be te is kérlek! – forgatta szemét húgomat kémlelve. – Na, menj, Nova! Keress magadnak valami elfoglaltságot.

 – Nem! – sétált magabiztosan Novalie anya mellé, majd megfogta a szabad kezét.

 – Ez egyszerűen elképesztő! – idegeskedett tovább apa. – Nem értesz a szép szóból, igaz?

 – Maradok! – makacskodott Novalie.

 – Akkor fáradj közelebb, kisleányom – nyújtotta felé a kezét Lucifer papa, mire Novalie bátran odasétált hozzá, és egyszerűen belé karolt.

 – Itt vagyok, papa!

 – Nos, kisleányom, ő itt az áruló nagyanyád, aki megölte Jonathan édesanyját – bökött Emma felé. – A másik ketrecben pedig megismerkedhetsz az áruló nagybátyáddal, aki édesanyád életét akarta venni. Mit szólsz hozzájuk, gyermekem?

 – Semmit – rántott vállat Novalie. – Sziasztok!

 – Eleanor! – hüledezett Emma. – Gyönyörű ez a kislány!

 – Igen, úgyhogy vedd le a szemed róla, mielőtt kitekerem a nyakad a helyéről, Emma! – förmedt rá apa várakozás nélkül.

 – Nem akarok rosszat – markolászta a rácsokat Emma is. – Nem kezdhetnék tiszta lappal, ha már visszatértem?

 – Humoros vagy, Belzebub leánya – nevetett föl visszafogottan Lucifer papa. – Szerinted megbocsátandó a bűn, amit elkövettél gyermekem anyja ellen?

 – Talán – reflektált Emma. – Bebizonyíthatnám, hogy nincsen rossz szándékom, ha kiengedtek...

 – Nem, nem! – ellenkezett apa. – Nyugodtan kényelmesedj el, Emma, mert nem teszed ki a lábad abból a ketrecből!

 – Anya! – rázta meg a helyiséget Nolan kiabálása.

 – Itt senki sem képes aludni? – hőbörgött apa. – Gyere, fiam, itt vagyunk!

 – Öhm... – jelent meg Nolan is. – Azt a kurva! – tört ki belőle a kedves vendégeink láttán.

 – Hogy beszélsz, fiam? – kérte számon Lucifer papa. – Vigyázz a mocskos nyelvedre, hát erre tanítottunk, gyermek?

 – Nem, papa – grimaszolt Nolan, majd apa mellé sétált, aki még mindig Arden ketrece előtt téblábolt. – Apa, ez a csávó úgy néz ki, mint te.

 – Nem mondod, Nolan?

 – De! – kuncogott öcsém jókedvűen. – Te lennél Arden, igaz?

 – És te ki vagy? – kérdezett vissza Arden. – Nathaniel újabb nagyképű gyereke?

 – Nagyképű? – hőkölt hátra Nolan. – Sosem mondták még, hogy az lennék, de te minden bizonnyal közelről ismerhetsz, ha így gondolod.

 – Nolan, befejezted? – pirított rá apa. – Miért van az, hogy nektek mindig ott kell lennetek, ahol nem kéne? Nolan, mit keresel itt?

 – Anyát kerestem – mondta öcsém. – Csak meg akartam kérdezni, hogy...

 – Gyere ide, kicsim! – vágott szavába anya, majd felé nyújtotta a jobb kezét, mire Nolan belekarolt a másik oldalról. – Bármit is szerettél volna, az ráér később.

 – Nagyon hasonlít rád a két fiú, Nathaniel – nézegetett minket Emma furcsán lelkesen. – Te pedig tiszta Eleanor vagy! – állt meg pillantása Nován, aki erre csak egy nagy levegőt vett.

 – Aha – mormolta anya halkan.

 – Szerintem fejezzük ezt be! – indítványozta Lucifer. – Ők ellesznek itt, amíg átbeszéljük, hogy mi legyen az árulók sorsa.

 – Egyetértek! – csatlakozott hozzá Nova, mire anya összeszorította a száját mellettem, végül pedig halkan felkuncogott.

 – Kikészítesz, Novalie – motyogta apa legkisebb lányát szemlélve, végül felsóhajtott. – Jól van, menjünk.

 – Nem is vártam mást tőled – gúnyolódott Arden. – Itt hagytok egy zárkában?

 – Miért? – rázta meg a buksiját apa. – Mit gondoltál, Arden? Szabadon engedlek, hogy meggyilkold a családom?

 – Nem gondoltam én semmire – fordított hátat Arden, majd lerogyott a ketrecben a fenekére, s többet nem nézett felénk, csak lehajtotta fejét.

 – Én viszont... – szólalt fel Emma, de megakadt mondandója negyedénél, végül folytatta. – Öljetek meg, csak előtte hadd találkozzak Jayce-szel!

 – Átgondoljuk, Emma! – válaszolta neki apa, majd megiramodott a lépcső felé. Megragadta Nolan karját, majd megtolta, aztán ugyanezt megtette anyával, velem, Lux-szal és Deonnal. Mögöttünk jött Nova és Lucifer papa, míg a sort apa zárta.

A folyosóra érve egy kéz megragadta a bicepszem, a következő pillanatban pedig már a tanácskozó kellős közepén álltam. Nagyokat pislogtam Lucifer papára, aki komótosan leereszkedett a kőasztal mellé, majd a vele szemben elhelyezkedő székre bökött. Vérvörös szemét rám emelte, majd egy mosolyt vett fel arca.

 – Édes gyermekem, foglalj helyet, mielőtt magam ültetlek le!

Oké... talán tévedtem, amikor az apámtól rémüldöztem alig fél órával ezelőtt. Megfeledkeztem róla, hogy maga a sátán volt a nagyapám.