*ੈ✩‧₊˚✧･ﾟ: *✧･ﾟ:*

{ F E L I X }

Miután Changbin odaadta a törölközőt azonnal visszazártam az ajtót.
Mit nézhetett ennyire amikor elbambult?
De, amikor hátranéztem megláttam, egy hatalmas álló tükörrel szemben voltam.
Fülig vörösödtem.

Láthatott a tükörből?

Gyorsan felkapkodtam immár száraz testemre a boxerom és a hosszú pólót és kiléptem a folyosóra. Binnie szobája felé vettem az irányt, bekopogtam, de nem néztem be.
- Changbin! Kész vagyok! Te is mehetsz fürdeni!

- Rendben! - De még hosszas várakozás után se lépett ki a szobából.
Mialatt a szobámba érten vagy tízszer húzogattam lefele a pólóm... Kattogott az agyam össze-vissza, ugyan mit gondol rólam? Remélem nem undorodik azért tőlem, nem azért nem jött ki a szobából.

Az ágyba befeküdve jó alaposan betakaróztam és amint kettőt forgolódtam becsuktam a szemem és azonnal elfogott az álom.

-Hazaértél? Ugye, hogy milyen szép? - mosolygott rám egy hosszú fekete hajú nő.
- Hol van Minho? - nézett rám tanácstalanul a nő - Félix drágám, hol a testvéred?

Az álomból felriadva, leizzadva ébredtem.

Hyung. Merre vagy?

Hirtelen a tudat, hogy nem tudom mi történt Minnievel, egyszerűen összetörte a lelkem.
Hangosan elkezdtem zokogni, eláztattam a pólóm is annyira könnyeztem.
Miután már jó egy órája itattam az egereket, már úgy éreztem, tennem kell valamit.
Kikeltem az ágyból és a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy felfrissítsem a kisírt szemeim.

A csap elé lépve, láttam szemeim fel vannak püffedve.

Mint egy hisztis lány...

Tehetetlen vagyok...

Ugyan merre vagy Minho?

Miután végeztem az arcmosással, halkan kimentem a folyosóra vissza akartam menni a szobámba. Lassan és óvatosan zártam be az ajtót magam mögött, amikor megint egy érzés kerített hatalmába. Figyel valaki.

Megfordultam de majdnem szívrohamot kaptam.
- Bin? - kaptam a szívemhez- Miért vagy fent?
- Ugyan ezt kérdezhetném én is Felix. - nézett rám felhúzott szemöldökkel. - Mi lett az arcoddal?
Odakaptam a kezeim, majd lesütöttem a szemem.

- Csak nem sírtál? - hajolt elém Changbin aggódó tekintetével.
- De... Ennyire látszik még mindig?

- Igen... Mi történt Felix?
- Eltünt... - csuklott el a hangom - Minho. Meg akarom találni! - majd újra, mint akinek a szívét csavargatták meg, újra kibuggyant a könnyem.

- Shhh! - Tette vállamra a kezét - Felix. Ne sírj. Megtaláljuk. De, ha te is velünk akarsz jönni ki kell képeznünk. Ez a világ veszélyesebb, mint amiből jöttél. - nézett a szemembe.

- Ott is tehetetlen voltam... Itt miben lennék másabb? - tanácstalanul álltam előtte.

- Ott nem voltam én ott. - húzta oldalas mosolyra a száját. - Segítek neked. Együtt mindenre képesek leszünk. De ehhez ki kellene pihenned magad, hogy később Jisung ki tudjon tanítani.

- Hány óra van?
- Annyi, hogy már nem érdemes vissza se aludni. Már 5 óra elmúlt.

- Ah francba!
- Felix. A szobádban van egy szekrény, a benne lévő ruhát vedd fel. Ne kelts feltünést a saját ruháiddal a faluban. Tudják, hogy itt vagy, de nem akarom, hogy a kinézeted miatt ne bízzanak benned.

- Rendben Hyung. Köszönöm. - majd visszasiettem a szobába.
Gyorsan felkapkodtam a ruhát, amit Changbin mondott. Hát... Ezt a gúnyát a mi világunknak szinte szoknyának mondanák. De aláöltözék is van hozzá.

A tükör elé állva nézegettem magam, talán jó leszek. Türkiz kék csukja volt rajtam. Úgy néztem ki majdnem, mint Gandalf. Na már csak egy bot hiányzik.
- Itt úgy sem jössz át! -mondtam a tükörbe grimaszokat vágva halkan amire felnevettem.

Egy kopogás szakított ki a baromkodásomból.
- Felix, készen vagy?
- Megyek! - libbentem ki Changbin elé, aki amikor meglátott, láttam rajta, hogy a szava is elakadt.

- Minden rendben Bin?
- Ööö... Igen. Mennyünk. - vette le rólam szemét - Oda kell még érnünk Han gyógyítóhoz.

Leballagtunk a lépcsőn, ki a palotából és a keleti kapuhoz indultunk el. Még volt időnk, így nem kellett sietnünk nagyon.
Amikor odaértünk egy alak suhant el felettünk szárnyakon. Majd elénk leszállt. Jisung ért oda a pálya szélére. Ekkor a tábornokra néztem.

- Hyung? Te is... ? - rám nézett Changbin értetlen fejet vágva.
- Mi? Mi én is?

- Te is tudsz repülni? -néztem a szemébe.
- Aha! - majd hirtelen a vállán rántott és két gyönyörű fehér szárny tárult elém.

 
Changbin a fekete mellvértjét gyönyörűen kontrasztozta fehér szárnya csak úgy dobogott a szívem minél tovább néztem. Gyönyörű fehér volt, pici kacsóm egyre közelebb vándorolt szárnyához, hogy megérinthessem. De mégsem tettem. Utolsó pillanatba elhúztam onna.

Mint ha még mindig álmodnék, de a következő órákban megéreztem, hogy ez bizony a valóság.

- Seo tábornok. - szólalt meg Han majd rám mosolygott - Felix. Üdv mindkettőtöknek.

- Han gyógyító. - biccentett egyet Changbin.
- Üdv.

 
- Tehát. Kezdjük is el a mai teendőnket. Tudom, hogy hírtelen sok lesz, lehet megerőltető, úgy, hogy ha bármi rosszat érzel, fáradsz akkor szólsz! Értve vagyok?

- Igen! - meredtem rá - Mivel kezdünk?

- Mivel a népünknek a lételeme a szárnyak és a szárnyalás, ezzel kezdem a gyakorlatod.
Néztem magam elé tányérméretű szemekkel, majd Changbinra tekintettem, aki karba tett kézzel támaszkodott az egyik oszlopnak.

- Kezdjük is azzal, hogy ellazítod magad.
Bólintottam. Odalépett hozzám és elkezdte a lapockámat nyomkodni.

- Itt kell, hogy érezd majd a szárnyaidat. De előbb elő kell hívnod őket. Fordulj meg. - Han hátrébb lépett és a földre tenyerelt egyik kezével - a föld, amin vagyunk a te földed is. Érezned kellett, hogy amikor a portálon átjöttetek, valami erős érzés. Mint mikor a pecsétedből olvastam ki a kasztod. Az a tűz, ami benned van, át kellett, hogy járja a tested.

- Igen, mint ha valami erősödött volna bennem. - bólintottam igenlően. Mert mióta egyre többet vagyok ezen a földön, érzek egy lángot a szívembe. Vagy is... kettőt. Binniere vetettem egy pillantás, de ahogy szemeink találkoztak azonnal elkaptam onnan.

- Na. Azt az erőt kell irányítanod! Azt tanítom meg neked.
- Gyertek velem.

Kimentünk a várfalakon kívül a keleti kapun és egy hatalamas tátongó szakadék tárult elénk. Mint ha csak a Grand Canyonnál lettünk volna. A széléhez mentünk, szinte alig egy lépésre.

- Ez az Ugró szírt. Itt tanulnak meg szárnyalni nálunk az angyalok igazán. - majd előrántotta fehér szárnyait. - Sajnálom Felix. - szinte mosolyodott el- Seo tábornok. Készülj!
Changbin kirántotta a szárnyait és Jisung megragadta a vállam.

- Érezd, ahol a szárnyaid vannak! - gondolkodni se volt időm, hogy az előbb miért kérhetett bocsánatot, de abban a pillanatban ellökött a szakadékba.

Zuhantam...

Próbáltam minden erőmmel koncentrálni kapálózni már majdnem lent voltam.

Hírtelen ismerősen erős karokat éreztem a derekamnál, ami visszarántott mielőtt becsapódhattam volna.

Kinyitottam a szemem, és ránéztem. Changbin fogott és az ölébe tartott mennyasszony pózban. Magához húzott. Remegtem, mint a nyárfalevél, a karjaimat nyakába kapaszkodva összeláncoltam. Egyszerűen szóhoz se jutottam. Csak hallgattam Changbin egyenletes szárnycsapkodásait és a fejem vállába fúrtam, becsuktam a szemem és szippantottam be Changbin illatából.

Nem lesz most már gond...

Nem mertem ki se nyitni a szemem...A hajamba éreztem leheletet.

Azt hittem a szívem kiugrik a helyéről, de egy idő után nem tudtam megállapítani, hogy amiatt mert halálra rémisztettek, vagy Changbin közelsége váltja ki belőlem.

Szép lassan felrepült a szírt szélére velem. Lerakott, de lábaim cserben hagytak a földre kuporodtam, és elkezdtem sírni. Kijött rajtam a halálfélelem.

 
Könnyes szemmel mértem végig Jisungot.
- Ne haragudj. De ez a módja annak, hogy előhívjuk a szárnyad.

- Mi-miért nem szóltatok? - dadogtam miközben könnyeimet töröltem.

 
- Sajnálom Félix. - simított a hajamba Changbin, de amilyen hírtelen ért az érzet olyan hamar véget is vetett neki, villámgyorsan húzta el kacsóját a tincseim közül.

*ੈ✩‧₊˚✧･ﾟ: *✧･ﾟ:*