*ੈ✩‧₊˚✧･ﾟ: *✧･ﾟ:*

{ F E L I X }

- Lixi! Most már ideje mennünk!
- Jó. Hozom a táskám! - kiáltottam Hyungomnak a szobámból.
Gondosan a táskába pakoltam pár pólót és boxert, nem tudom mennyi időre megyünk, de felkészültem. Beraktam egy vastagabb pulcsit is majd kicsaptam a szobám ajtaját és rohantam a cipőmet húzni.

 
Nyár lévén világos póló volt raktam és egy hosszú szakadt farmernadrág.
Lee Know már a hátán a táskájával várt a küszöbön.
A szülők könnyes szemmel egymásnak dőlve várták, hogy elköszönjünk tőlük.
- Felix drágám, Minho kincsem. Vigyázzatok magatokra! - szólt oda hozzánk anyánk majd egy könnycsepp gördült le a szeméből.

- Igyekszünk anyu! Ne aggódjatok miattunk! - húztam egy bizonytalan mosolyra a szám. - hisz elvileg csak a világunk múlik rajtunk!

- Lixi! Induljunk, mert ha ilyen tempóban köszönünk el, lemegy a nap és az orrunkig se látunk majd. - rázta meg Minho a fejét. - Sziasztok! - majd azzal megragadta a csuklómat és húzni kezdett kifele.

- Sziasztok! Szeretlek titeket! - szóltam vissza a szülők felé, de ahogy édesanyám felé pillantottam, szívem összeszorult és egy utolsó lökettel visszafordultam karjaiba omlottam. Kobakomra simított majd hajamba puszilt. Most már lelkileg is elég löketet kaptam tőlük. Majd visszafutottam Lino mellé, aki csak apámmal szemezett.

- Vigyázzatok egymásra! - bólintott, intett utoljára és sietősebb léptekkel megeredt előre.

Elindultunk a rétünk felé, nem is gondoltuk volna, hogy az átjáró nem messze befele a rét utáni erdőben lehet.
Sosem tévedtünk be az erdő mélyére, na meg ha meg is érkeztünk volna az átjáróhoz nem tudtunk volna átmenni.

*ੈ✩‧₊˚✧･ﾟ: *✧･ﾟ:*

" Az látja igazán a kaput,
aki tudja mit keres."

*ੈ✩‧₊˚✧･ﾟ: *✧･ﾟ:*

Mi is ezen voltunk. Tudtuk mit keressünk. Édesanyám a könyvben egy hatalmas gyönyörű kőboltívet rajzolt le, így biztosan tudtunk mit kell a szemünknek látnia.

Nem is kellett sok, beérkezve a dzsumbuj közepében, egy kapu a fák között nézett vissza ránk.

Odamentünk, szinte tátott szájjal néztem Hyungomra.

-Minnie! Ez lenne az? - szólaltam meg bizonytalanul.

- Igen, ennek kell lennie. - nézett rám - Hol a könyv? Hagy nézzem! - majd a táskámat levéve előkaptam belőle a könyvet.

- Igen. De, ezen mi, hogy megyünk át? - csóváltam meg a fejem.

- Két lábon? Hogy máshogy? - lökte meg Minho a vállam. - Induljunk. Meg kell próbálni csak úgy átmenni alatta! - majd összeszedte bátorságát egyre közelebb lépett a kőmonstrum alá.

- Várj! - erre összerezzent és visszafordult Minhon felém. - Együtt mennyünk át! - majd odaléptem mellé, megfogtam a kezét és együtt tértünk át a kőoszlopok között.

Elsőnek vizesnek hatott és hidegnek, de ahogy átléptünk nyoma se volt az érzetnek.

Elénk tárult egy hatalmas rét, telis-tele színesebbnél színesebb virágoknak. Egy dombtetőn voltunk, ahonnan belehetett látni szépen a tájat.
A nap másabb volt, talán kisebb, de még is melengető. A szél enyhén cirógatta mindkettőnk arcát és volt, hogy erősebb fuvallatokkal a hajunkba kapott.
Minhoval egymásra néztünk, aki a könyvet bámulva mutatott egy ösvényre, ami egy kikövezett útra vezetett.

- Arra! - majd elindult lefele markáns lépteivel, mint aki tudta, hogy merre van előre a fejének.

Ahogy a köves útra értünk, útjelző táblákat kerestem szemeimmel, egyáltalán tudjam merre vagyunk. De semmi nem volt a látótávolságban.
- Felix! Az iránytűm nem működik itt. Össze vissza rángatózik, nem tudom itt használni ezt a vacakot.

- Talán eltörhetett az iránytűd Hyung.
- Felix! - nézett rám rosszallóan - vagy nem gondolod, hogy ebbe a dimenzióba kicsit máshogyan működik minden?

- Jó Hyung. Igazad lehet... Akkor merre?
- Anyánk írása szerint itt jobbra a köves úton kell haladnunk vagy 15 kilométert és akkor érjük el a Fény királyság északi falait.

- Hyung?! Le fog szakadni a lábunk mire odaérünk!
- Lix! Ne nyafogj, nem a világ végére megyünk! Inkább induljunk. Majd legfeljebb megállunk párszor. - majd a fejemet simogatta meg.

Kényelmes tempóban elindultunk amerre az orrunk vitt, a szellő a virágok illatával bódított minket, mikor az út betért egy erdőbe. Ismeretlen fák rengetegében óvatosan lépkedtünk egymás mellett. Minhon nem látszódott az aggodalom, de rajtam kiült minden. A kezem izzadni kezdett, és amint megláttam a velem majdnem egy hosszú törött faágat a földön azonnal felkaptam. Nem, mint ha sokat ért volna valaki ellen, de ott volt és kicsi biztonságérzetet adott nekem.

Egyre beljebb haladtunk, mikor pár reccsenést hallottunk a bozótosból.
Azonnal a hangok irányába kaptuk a fejünket, de mint ha mi sem történt egy idő után folytattuk utunkat.

⋆{The Warrior - 1. rész}⋆

Talán vagy 10 kilométert mehettünk, mikor egy kés a torkomnak nyomódott hátulról.
- Min... ho? - hagyta el egy nyöszörgés a torkom. Amikor bátyám hátra fordulva konstatálta, hogy engem egy nő tart fogva.

- Engedd el! - ordított rá túszul ejtőmre.
- Mert mi lesz, ha nem? - majd elnevette magát. - Még ketten sem értek ellenem semmit. - húzta féloldalas mosolyra a száját- Földiek vagytok, nincs hatalmotok itt!

- Nem teljesen. - majd Minhon látszott, forrongott benne a düh, szeme újból vörösen izzott, mint anno az iskolai mosdóban. - Engedd el!

- Hm... Árnyangyal szemeid vannak? -villantotta meg fogsorát - Ch! Kezd ez izgalmas lenni. - majd az ismeretlen nő is megvillogtatta vörös szemeit.
- Nem gondoltam volna, hogy egy földi ruhákba bújt árnyangyallal találkozok.
- Ereszd el a testvérem! Nem mondom még egyszer! - szemei egyre jobban fénylettek.

Annyit láttam, hogy Minho neki támad a nő jobb kezének, és kirántja belőle a tőrt.
Végre fellélegezhettem, de nyakamhoz kaptam. Kezeimet elvéve láttam, vérem kibuggyant, de nem éreztem nagynak se mélynek a vágást.
- Hm. Tetszik benned a kurázsi. - Újabb mosolyra húzta száját az árnyangyal. - talán veled kellene eljátszadoznom!

Majd azzal neki támadt Minhonak, aki a tőrrel próbálta magától távol tartani a nőt.
- Hagyd magad cicám! Hamarabb szabadulsz - Majd megnyalta száját - Vagy nem!  - azzal egy hatalmasat lökött Minhon, aki hatra hőkölve a kövekre esett, aki fájdalmába felnyögött. A nő, mint a kámfor eltűnt. Nem láttam, hova lett.

Eközben patkódobogások hallatszottak az északi fal felől. Egyre közeledett valami, vagy valaki.

- Ideje sietni! - majd azzal a semmiből előbukkant a nő majd Lee Knowt hátulról elkapva magához ölelve újra eltűnt. A tőr a kövekre csapódva csörrent, ami miatt jobban megrezzentem.

- Minnie!! - ordítottam utána kétségbeesetten, könnyeim szinte útnak eredtek. Tehetetlen voltam. Lábaim a földbe gyökereztek, de végül a földre rogytam. Mire a patkódobogás abbamaradt.

Egy huppanást egy csörrenés követett, aminek hangjára lelkem még jobban összerándult. Könnyektől homályos tekintetem a felém közeledő emberek felé emeltem és kezeimet a fejemre húztam, mint aki számítana az újabb támadásra.
- Ne bántsanak! - majd újabb könnycseppek hullottak ki szemeimből.
Páncéljaik csörgését lehetett hallani, ami egyre közelebb hallatszott füleimhez.

- Nem fogunk bántani, ha nem adsz rá okot. - Hallatszott egy kicsit mély rekedtes hang, ami még is olyan hívogató volt, hogy kinyitottam a szemeim. Könnyeimet letörölve, néztem a felettem állóra.

Fekete göndörkés haja kicsit az arcába lótott, gyönyörű sötétbarna szemeiben tükröződött egy enyhe fájdalom, amit magabiztos tartással próbált leplezni. Vállai szélesen simultak hatalmas fekete mellvértje alatt, karjai pedig felém nyúlva kéztettek a felkelésre.
- Állj fel. - szólt hozzám újra a hang. - A nevem Seo Changbin. A Fény királyság egyik kapitánya vagyok. Igazold magad.

- Lee Felix. Igazából, a Földön éltem eddig, testvéremmel. - pásztáztam azt a helyet, ahonnan nem régiben tűnt el Hyungom - Ah! A könyv! - majd lehajoltam, felvettem kezembe a könyvet és megkerestem a korábbi képet. - Őt keressük. - mutattam a férfire - Akarom mondani... Keresem. - fejem a földre szegeztem. - de most már a testvéremet is. Előbb egy vörösen izzó szemű nő elvihette.

- Már megint itt volt Harin? - nézett társára Changbin.
- Én nem láttam. - rázta fejét a másik.

- Vele majd később törődünk! - nézett vissza Bin a könyvre. -Hm. Nagyon hasonlít a királyunkra, de természetesen ezen még elég fiatal lehetett.
- Lee Kangdae a neve.

- Igen. Akkor ő az. - húzta félmosolyra a száját, ami beleégett a lelkembe. Elvesztem benne. - Elviszünk hozzá. De betolakodóként kell kezelnünk, míg tényleg kiderítjük, hogy igazat mondasz-e. Úgyhogy, csak vigyázz mit teszel!

- Hát rendben. - majd táskám hátamra kapva indultunk meg a felettébb furcsa hátasok felé.

- Kapaszkodj a hátamba! - szólt rám Changbin , akibe szó nélkül a hátához hajoltam minél közelebb. 

Akarva akaratlanul szippantottam be férfias illatát és mikor megérezte apró kezeim a derekán megrezzent, de a gyeplőbe csapott és vágtázni kezdtet a királyság felé.

*ੈ✩‧₊˚✧･ﾟ: *✧･ﾟ:*