*ੈ✩‧₊˚✧･ﾟ: *✧･ﾟ:*
{ F E L I X }

Hazafele úton a szél erősen mart az arcunkba, a karom pedig folyamatosan égett.

Ahogy végre hazaértünk, a bringákat a garázsba szinte ledobva, rohantunk be a házba, ahol szüleink voltak.

- Mi folyik velünk? - Lee Know nyitott be a házba, olyan hangnemben, ami nem volt tőle megszokott, amit a szülők fele intézett.

- Anya! Megjöttünk! - szólaltam meg miközben lerúgtam magamról a cipőim.

- Ilyen hamar vissza is jöttetek? - lépett ki a konyha felől anyám.

- MI FOLYIK VELÜNK ANYA? - Lee Know dühösen rontott felé.

- Minnie! Ne... Kérlek. - Raktam a kezeim a vállára, de ő szinte forrt a dühtől és ezer kérdés látszott szemeiben. Lélektükrei villództak vörösen, de ahogy a vállára raktam a kezem, abbamaradt.

- Miért? Mi történt? - anyám szeme tányérméretű lett és kapott Minho keze után. - Mi a baj kicsim? - simított volna a kezére de Minho a kezeit eltolta.

- Válaszokat akarok. - majd felhúzta a pulcsija ujját - MI EZ??

Egy percig csend volt. Anya arcán látszott, hogy gondolkodik mit kellene rá mondani. Végül megtörte a csendet.
- Hát végül... Megjelent a pecsét. - fordította a szemeit a földre. - Üljetek le a kanapéra. Mindjárt jövök. - majd a hálószobájuk felé sietett.

Hyungom és én elhelyezkedtünk a nappaliba majd apám felém állt, megsimogatta a vállamat és megszólalt.

- Egyszer ennek is el kellett, hogy jöjjön. Ne haragudjatok, hogy eddig húztuk.
Anyám visszatérve egy régi poros dobozzal, amit lerakott a dohányzó asztal közepére. Letörölte gyorsan. A porcicák a levegőben táncot járva hullottak az asztal felületére, jelezve is annak idejét szinte mikor voltak utoljára érintve.

- Ne haragudjatok. - nézett rám majd Minhora anyám. - El kellett volna ezt már rég mondanunk.

- Pf. Kitalálom. Először is ... Ti nem a szüleink vagytok. - Nézett rosszallóan Minho apámra és anyámra.

- Lee Know! - szóltam rá és titkon reméltem, hogy ez nem igaz.

- Nem. Egyikünk se. Az édesapátok még él. De az édesanyátok... valószínűleg nem. Emiatt vagytok itt. Velünk. - sóhajtott fel fájdalmasan anyám.

- Tudtam! - csattant ki testvérem. - Sose láttam bennünk semmi hasonlóságot. Nem azért, de nincsen veletek bajom, de nem gondoltátok, hogy itt vagyok én 19 éves, Felix pedig lassan 18 és nem voltatok hajlandóak elmondani ezalatt, hogy nem a ti gyerekeitek vagyunk?

- Minho! Kérlek. Biztos okuk volt! - próbáltam bizonygatni magam is de a szemeim megteltek könnyekkel. Elhallgatták, de még is ... úgy bántak velünk, mint ha a sajátjaik lettünk volna.

- Nem olyan egyszerű ez - vakarta meg apám a fejét - talán amiatt fiam. Drágám, SunHee. - majd anyám felé nézett.

- Értsétek meg. - sóhajtott fel - Az egész még számunkra is kicsit felfoghatatlan, ahonnan jöttetek. - hallgatott el anyám- De megpróbálom elmesélni.

*ੈ✩‧₊˚✧･ﾟ: *✧･ﾟ:*

{ S U N H E E }

Még fiatal voltam, alig 15 éves mikor megismerkedtem anyátokkal.
Mikor egyszer kint sétáltattam a nagy réten, ahol ti is a Napfogyatkozást néztétek, egy hasonló korú lánnyal találkoztam.

*ੈ✩‧₊˚✧･ﾟ: *✧･ﾟ:*

{Visszaemlékezés}

- Pszt! - hallatszott egy hang a fa tetejéről. - Elmentek már?
- Csak én vagyok itt. - néztem fel a hang irányába.
A lány arca sápadt volt, gyönyörű hosszú fekete haját a szél lobogtatta a faágak között. Szemei pedig gyönyörű mogyoró barnák voltak.

- Szuper! - majd abban a pillanatban fordult egyet a faágon és akrobatikus mozdulatokkal a földre huppant és rám mosolygott.
- Oh SooMin vagyok! - hajolt meg előttem a fekete hajú.

- Park SunHee . - hajoltam meg előtte. -Nem láttalak még erre felé.
- Valóban, átutazóban vagyok a földeteken, azaz falutokba. Unatkoztam otthon és gondoltam kicsit átlesek ebbe a dimenzióba is. - majd édesen rám mosolygott. Kicsit meghökkentem szavaitól- Na meg ... Üldöztek is a sajátomba, emiatt ez volt a legkézenfekvőbb, hogy átszökök és elbújok majd visszamegyek.
- Ah... - néztem vissza rá érhetetlen fejjel - Miért üldöztek? Bűnt követtél el?
- Hát - vakarta meg a tarkóját -egyetlen bűnöm az, hogy beleszerettem a Fény angyaloknak királyának fiába. - becsukta a szemét, mint aki visszagondolt a fiúra majd mosolyra húzta a száját. - Szerinted szerelembe esni bűn?
- Fény angyal? - tányérméretűre kerekedett a szemem. - Szeretni nem bűn, de miért baj az, ha ők azok?
- Mert én az Árny angyalok királyának lánya vagyok. Háborúk zajlanak a két nép között. De mi ... Szeretjük egymást! El akarjuk törölni a háborút. - sóhajtott egy nagyot. - Ne haragudj, tudom sok információ ez így egyszerre. Megyek is vissza...
- SooMin! Ne menny! Veszélyes lehet még. - fogtam rá a csuklójára. - Gyere hozzánk, főzök egy teát. Közben pedig mesélhetsz a helyről, ahol élsz...

Ez után sokáig beszélgettünk, és a barátságunk megmaradt az évek során is. Egyszer pedig pár hónapig nem jött. Azt hittem baja lett. De egyszer beállított hozzám, már kerekedő pocakkal.

-Soo-Min! Végre! Azt hittem bajod lett! - öleltem át vigyázva minden mozdulatommal. Majd belenéztem a szemébe- Csak nem?

- De! Igen. Babát várok! Annyira örülök, hogy látlak! - mosolygott rám. - Nem sokáig tudok maradni. Kang-Dae nem tudja, hogy itt vagyok. Úgy tudja, hogy gyógyfüvekért mentem vissza a királyságomba.
- Oh. Ő lenne a fény király fia, akiről meséltél? - fogtam meg a kezét. Hisz annyira rég nem láttam.

- Igen. Habár nem olyan könnyű vele, mint gondoltam. - nézett a földre a fekete haja pedig az arcába hullott. - Kicsit megnehezíti a helyzetet az, hogy titokban vagyunk együtt. Én elszöktem otthonról, hogy vele legyek egy kis kunyhóba az északi erdő közepén. Habár mesés kis hely és kettesbe vagyunk, de a katonáktól folyamatosan óvakodnom kell, nehogy meglássák, hogy egy árny angyal van az éjszaki határon.
- Ah. Igen, mondtad már hogy az éjszaki erdőtök a fény angyalok területe, a királyi testőrség védi.
- Igen... Emiatt a király úrfi szabadon mászkálhat, míg én bujkálok miatta. De megoldom. Erősek vagyunk. - mosolygott fel fájdalmasan.
- Valamit kérni akarok tőled.

- Mond. Hallgatlak, tőlem bármit kérhetsz. Hisz ismersz, évek óta barátomnak tekintelek.
- Igen. Pont emiatt csak rád tudok csak számítani. - a kezemre szorított, szinte kétségbeesetten nézett rám - Ha bármi bajom lenne, lennél a segítségemre?
- Persze! Hisz eddig is itt voltam. Úgy érzed kelleni fog a segítségem?
- Ha nem is most, de igen egy idő után fog.

Teltek a hónapok a látogatás óta, egyre kevesebbet találkoztunk, ami a szülésnek a közeli idejének is betudható volt.
Majd egy aprósággal a kezében jelent meg aminek nagyon örültem. Gyönyörű kisfiú. Minho... Angyali volt azzal az elragadó kis kezecskéivel és az édes mosolyával.

Az idő szállt. Én is megtaláltam a magam párját. A gyermek vállalások is gondolkodtunk. De valahogy nem jött soha össze már feladtam a gyötrelmes napokat, amikor Soo-Min megjelent az ajtóban.
Egyik karjában Minho feküdt, a másikban pedig egy újszülött. Felix.
Egy hatalmas nyíl áll ki a vállából, amiből ömlött a vér. Csodáltam, hogy eddig el tudott jönni ilyen állapotban.

- Most van szükségem rád! - fájdalmasan rám nézett amitől én elkezdtem a sírást és csak bólintani tudtam. Átadta a két apróságot és egy rongyba csomagolt levelet és egy könyvet, majd eltűnt, mint kiderült vissza a dimenziójába...

Valószínűleg nem élte túl. Mert azután a nap után nem láttam többé...

*ੈ✩‧₊˚✧･ﾟ: *✧･ﾟ:*

- Így kerültetek hozzánk. Így lettetek a gyermekeink. Ez a doboz pedig, a multatok és valótok foszlányait tartalmazza, és egy levelet anyátoktól. - mi pedig Minhoval bámultunk magunk elé, még fel nem fogva, hogy mit is jelent valójában, hogy életben maradtunk.

*ੈ✩‧₊˚✧･ﾟ: *✧･ﾟ:*