~I sat alone, in bed till the morning I'm crying, they're coming for me...~

(Halsey-Control)

Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Már nem éreztem semmit. Elgyengültem, az összes erőm elhagyott. A szememet nyitva tartani is nehezemre esett. Egy idő után már meg sem próbáltam. Csak voltam. De már nem akartam lenni se. Aztán szépen lassan kezdtek kiesni a dolgok, minden szürke és tompa lett.

Már végképp nem éreztem. Már nem is voltam. Tudtam hogy valami nincs rendben. Aztán mintha egyszerre mindent kiszakítottak volna az agyamból. A testem összecsuklott. Vége volt... Végem volt....

OMG elérkeztünk a blog végére!!! Tudom nem lett valami happy end, de azért remélem tetszett! Köszi hogy olvastátok! Keressétek fel a többi blogomat is.

BYEEEEEEEEE!

Csak vicceltem.

Akkor folytassuk tovább.

Teljesen elvesztettem az időézékemet. Eleinte még számoltam a perceket, és el is jutottam 34-ig, de aztán elnyomott az álom, így fogalmam sincs hogy mióta lehettem ott.

Természetesen megpróbáltam kiszabadulni. Az összes vörösre festett körmöm letört ahogy próbáltam valahogy felfeszíteni a bilincset. Rángattam, húztam, földhöz vágtam, de csak annyit értem el vele hogy a bokámat véresre csikarta a fém.

Sóhajtva fejemet a falnak támasztottam és ismét számolni kezdtem, annak ellenére hogy tudtam semmi értelme, de legalább valami elterelte a figyelmemet. 173 után a fémajtó megnyikordult és fény árasztotta el a helyiséget. Semmit nem láttam mivel a szemem hozzászokott a sötétséghez, így a világosság teljesen elvakított.

Pár másodperc múlva még mindig nem láttam az illető arcát, de a sűrű, göndör tincsek körvonalait azonnal felismertem. Ijedten hátráltam vissza a szoba sarkába, mire ő csak felnevetett. Beljebb lépett, az ajtót nyitva hagyva. Fölöslegesen csukta volna be, úgysem tudtam volna elszökni. Ezt ő is jól tudta.

-Az arcát ne bántsd. Már épp elég kárt okoztál benne az ostoba gyűrűddel, amikor megütötted.-csak akkor vettem észre a nőt az ajtóban. A konty miatt ismertem fel. A göndör csak egy apró biccentéssel válaszolt, azután a nő elsétált. Még hallottam cipője kopogását a lépcsőn.

-Tudod nagyon, nagyon sok gondot okoztál nekem. Má rég meg kellett volna szabadulnom tőled.-sóhajtott fel miközben a zsebéből előhúzott egy kis kést. Jobban megnézve mégsem volt annyira kicsi. Sőt...

-És mi állít meg? Valami biztosan, mert még mindig itt vagyok.- húztam össze a szememet, miközben a fejéhez vágtam a szavakat. Remegett a kezem.

-Pont ez. Hogy még akkor is ellenkezel és feleselsz ha halálra vagy rémülve. Más lányok már rég azért könyörögtek volna hogy kegyelmezzek meg nekik, és megtesznek mindent amit csak kérek. De te nem. Túl önfejű és büszke vagy ahhoz. -elém lépett és leguggolt. Lassan megsimította az arcomat. Orromat ismerős mentol és citrom illat ütötte meg. Olyan közel került hozzám, hogy észrevette arca telis-tele volt szeplőkkel.

-És lehet hogy pont emiatt az önfejűség és büszkeség miatt fogsz ennyit szenvedni.-mondta lassan, nyugodtan, majd meleg tenyerét a combomra helyezte és egy mély vágást ejtett rajta.

Torkom szakadtából felordítottam, a fájdalomtól kis híján elájultam. Zokogva csuklottam össze, a fejemet se volt erőm tartani, de ő nem állt le. Egymás után mélyesztette bele a bőrömbe a pengét, én pedig csak ordítottam és ordítottam...

...

Már nem éreztem a fájdalmat. Nem éreztem semmit. Homályosan ugyan de láttam ahogy rám vigyorog. Az oldalamon éreztem puha kezét, ez volt az egyetlen dolog ami tudatta velem hogy még élek. Mikor befejezte, felállt, megtörölte a kést és a hátsó zsebébe csúsztatta.

-Mrs.Hicker!-kiáltotta. A bejáratban megjelent az idős nő.
-Lássa el a sebeit! Ha elfertőződik akkor neki vége.-mondta nyugodtan, mire a hölgy besietett egy tálcával a kezében.

-Figyelmeztetem! Ha ő meghal akkor ön is.-azzal sarkon fordult és eltűnt.

GUUUUYSS!!!

Nagyon nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm a 6K olvasót, ez nagyon sokat jelent nekem!

Luv u to the moon and back❤️❤️❤️