~Don't listen to that voice, darling there's no need to be paranoid...~

(Emily Warren-Paranoid)

Másnap reggel álmosan kinyújtottam a kezem és megtapogattam magam mellett a helyet, de nem találtam ott senkit. Együtt aludtunk, de Ő mindvégig tisztességes távolságot tartott. 

Felültem, és ásítva megtöröltem a szemem. Ledobva magamról a takarót, a talpamat óvatosan a hideg padlóra helyeztem. Körülnéztem a szobában. Szépen, mondernen volt berendezve, de valahogy túlságosan ridegnek tűnt.

Óvatosan az ajtóhoz lépkedtem, majd lenyomtam a kilincset. Hangtalanul végigosontam a folyosón, onnan pedig le a lépcsőn. Már majdnem leértem, mikor megcsörrent egy telefon, így a korlátba kapaszkodva azonnal visszahúztam magam.

-Igen, Josh?-ez az Ő hangja volt.

-Nem, ma este... Nem, akkor csak holnapután... Mi? Minek?... Jó, akkor amikor akarod... Igen, természetesen Ő is itt van... Nem, nem viszem magammal... Biztos hogy nem!... Kizárt!... Josh! Nem jön velem... Nem érdekel hogy meg akarod nézni... Akkor gyere ide!...Faszom, Josh, nem jön velem és kész!...Igen, még szép... Ó, hogy Ő is meg akarja nézni, hát ez remek... Akkor hozdd Elenát is!... Igen, jó. Akkor majd találkozunk.

-Lám, lám, valaki nagyon felbátorodott.-ijedtemben majdnem lezuhantam a lépcsőről. A nő egy további szó nélkül elsétált mellettem, én pedig lehajtott fejjel követtem Őt.

-Anya? Te mit csinálsz itt?-hangja frusztrálnak tűnt, amiért hirtelen megjelent az anyja. Várjunk csak, az anyja? Ő az anyja?! Ne ne szórakozz már velem...

-Csak jöttem leellenőrizni a lányokat és beköszönni a fiamnak, de már itt sem vagyok.-felelte érzelemmentes hangon és elindult a kijárat felé. Kezébe vette a kabátját, de még mielőtt kilépett volna az ajtón, visszafordult.

-Én a helyedben vigyáznék vele.-vetette oda fejével felém bökve,majd becsapta maga után az ajtót. Erre Ő csak megforgatta a szemeit, mire halványan elmosolyodtam.

-Jó reggelt.-mondta felém küldve egy féloldalas mosolyt.

-Tudod, nem kell félned tőlem, nem foglak bántani, esetleg megharapni.-mondtam halkan, mire felhorkantott és elnevette magát.

-De egyébként nagyon veszélyes is tudok lenni.-folytattam, miközben elindultam a konyhapult felé.

-Például mindig van nálam hajlakk, ha esetleg tinilányok után leselkedő vénemberek szemébe kéne fújnom. Meg, 11 éves koromtól Aikidózok, szóval tényleg nagyon-nagyon veszélyes vagyok. Én a helyedben lehet megfogadnám a tanácsot és tényleg vigyáznék.- csevegtem, miközben felültem az egyik bárszékre. Combomba belehasított a fájdalom, de sikerült szemrebbenés nélkül ránéznem.

Elmosolyodott, majd lassan átsétált a pult másik oldalára, a hátam mögé. Egy gyors csókott lehelt a vállamra, megborzongtam tőle.

-Azért nem árt ha az Aikidón kívül máshogy is meg tudod védeni magad.-suttogta a fülembe, majd keze lassan becsúszott a pólóm alá (ami valójában az Övé volt, ugyanis nekem nem voltak ruháim). A bőrömön valami hideget éreztem, ezért gúnyosan elvigyorodtam.

-Mondd hogy nem egy kést szegeztél az oldalamnak!

Felnevetett, majd a kezét feljebb vezetve a kést bedugta a melltaróm pántjába.

-Meg ne vágd magad!-erre csak megforgattam a szemeimet és kihalásztam a kis kést a pulcsim alól.

-Tényleg meg tudnám védeni magam, ha olyan helyzetbe kerülnék.-bizonygattam, miközben Ő visszasétált és elkezdett valamit ütyködni a konyhában.

-Elhiszem.-válasza közben lehajolt valamit keresni.

Felvont szemöldökkel néztem rá. Megérezte a tekintetem és felegyenesedve felém fordult, kérdőn rám elmelve sötét szemeit.

-Mi az?

-Mit csinálsz?

-Nem láttál még embert reggelit készíteni?-kérdezte mogorván, majd ismét elfordult tőlem.

Leugrottam a székről és óvatosan mögé lépkedve megböktem a vállát. Mikor rám pillantott, lábujjhegyre állva egy gyors puszit nyomtam ajkaira, majd elpirosodva elhúzódtam tőle.

-Ez meg mi volt?-kérdezte elvigyorodva.

-Mi van? Nem láttál még egy embert megcsókolni egy másikat?-kérdeztem vissza mogorva hangsúlyát utánozva, mire felröhögött és a karomat elkapva magához húzott, majd a számra tapasztotta a száját.

...

Reggeli után behúzva magam után az üvegajtót, kiléptem a teraszra. Gyönyörű volt a kilátás. Lekuporodtam az egyik kényelmes fotelbe és gondolkodtam.

El tudnék szökni... De ha utánnam jönne és nem csak engem bántana, hanem anyát is? Össze voltam zavarodva. Nem értettem a hangulatingadozásait, a hirtelen kedvességét, és a dühös felindulásait. És azt sem értettem, hogy miért éreztem magam jól és fesztelenül vele. Elvégre megkínzott! Egy részem el akart menni, hogy újra élhessem a nyugodt életemet anyával, a Florencei gimivel és az én kis kávézómmal...

Viszont a másik részem itt akart maradni Vele, a sráccal akiről az ég világon semmit sem tudtam, még a nevét sem, de teljesen új érzéseket keltett bennem, és ezeknek az érzéseknek a függőivé tett. Úgy éreztem magam mint egy drogos. 

Én voltam az ártatlan kis napraforgó a réten, Ő pedig a hatalmas hurrikán, és teljesen megrontott. Ez a gondolat egyszerre rémített meg és csigázott fel.

Az üvegajtó elhúzódott, én pedig felkaptam a fejem. Végignéztem ahogy leült a mellettem lévő kényelmes székbe. Nem nézett rám, viszont én Őt bámultam.

-Nem tartod furcsának hogy még a nevedet sem tudom?-kérdeztem halkan és elkaptam róla a tekintetem.

-Finn. Finn Wolfhard.

-Én Anastasia Buttler vagyok.

-Tudom.-vágta rá. Ránéztem, de még mindig elfelé nézett.

-Hát persze hogy tudod...-suttogtam.-Van valami esetleg amit ne tudnál rólam?-kérdeztem gúnyosan, de egy kis idegesség csengett a hangomban.

-Nem tudtam hogy Aikidózol. Ha ezt tudom, akkor egy kevésbé veszélyes lányt szemelek ki magamnak.-felnevettem, mire mosolyogva végre rám pillantott.

-Na jó, mit szeretnél tudni?-megpaskolta a combját, mire lassan felálltam a helyemről és beültem az ölébe, lábamat átvetve a szék karfáján. Mellkasának dőlve felnéztem rá, és úgy éreztem magam mint amikor a kisgyerekek beülnek a Mikulás ölébe, arra várva hogy az teljesítse minden kívánságukat.

-Miért csinálod ezt? Miért tartod fogva azokat a lányokat? Mármint értem hogy a férfiak miatt, de nem értem az okát...

Felsóhajtott és hüvelykujjával  apró köröket kezdett el rajzolni a hátamon.

-Ez bonyolult dolog. Mondjuk úgy, hogy nem volt más választásom.-arca megenyhült, de még így is gondterhelt volt.

-És nem lehetne hogy abbahagyod? Nem engedheted el őket csak úgy? 

-Ez nem ilyen egyszerű, Anastasia. Sok ember figyeli minden lépésemet, és ha csak egy apró hibát is ejtek, akkor sokan megsérülhetnek, amit nem szeretnék.- sóhajtott fel.

-És én hazamehetek valamikor?- a kérdés magától csúszott ki a számon. Arckifejezése hirtelen kemény lett, szemében düh csillant meg.

-Miért? El akarsz menni?

-Talán. Nem. Nem tudom...Kicsit ijesztő, hogy egyik napról a másikra teljesen megváltozott az életem... Ijesztő, hogy soha többet nem láthatom az anyámat... Nem hagyhatom őt egydül, nincs neki senkije, és halálra aggódja magát...

-Nos, ha annyira el akarsz menni, csak tessék. Menyj. De az már nem az én gondom lesz, ha az embereim el akarnak majd hallgattatni.-készült felállni, ezért felpattantam, ezzel megelőzve hogy lezuhanyjak.

-Finn, tudod hogy nem úgy értettem...-szóltam utánna, de már félig bent volt.

-Azt csinálsz amit akarsz.-mondta és bevágta az üvegajtót.

Hihetetlenkedve roskadtam vissza a székbe. Most mégis mit kellene csinálnom?