A hold ezüstös fénye árasztotta el szobám. Szobám? Ugyan... ketrecem. Ketrecem, melynek hiába nem rácsai voltak, ugyanúgy a fogvatartás volt a célja.

Nem vétkeztem, nem más ember miatt kerültem ide. Nem a rendőrség elől bújkálok és nem rejtegetek valamit. Magamat zártam be, puszta kíváncsiságból. Hány napnak kell eltelnie, hogy bárki is utánam kutasson? Ki fog megijedni, félni, hogy hová tűntem? Ki fog a keresésemre indulni és ki fog megtalálásomért imádkozni?

Kicsit ironikus helyzet ez. Bár lehet nem az, de nem tudnék rá helyes meghatározást mondani. Három napja vagyok itt. Nem ettem, inni csak keveset ittam, elvégre csak egy két literes palackom van, azt kell beosztanom, ki tudja mennyi időre. Három napja nem keresett még senki. Ezt honnan tudom? Onnan, hogy aki ismer, tudja jól, hogy lakásomban ez a kedvenc szobám, ha valami baj van, mindig itt vagyok megtalálható.

Na de hogy miért említettem e helyzet különösségét? Mert így érzem magam. Ahogy ez a helyiség fogva tart engem, belül én magam zárom el így saját érzéseimet. Attól félek, hogy ha bárki is igazán megismerne, sebet ejtene rajtam. Ami normális lenne, hiszen sebek nélkül úgysem élhetünk, nem lebeghetünk egy átkozott védőburokban... de én már túl sok sérülést szenvedtem. És félek, hogy a következő már halálos lenne.

Így inkább maradok olyan, mint a holdfény. Titokzatos, érinthetetlen.