Már négy napja, hogy elhagytál. Már négy napja, hogy tudom; nem vagy többé az enyém.
Már négy napja vagyok magamba zuhanva.

Párnámból egyre jobban kopik ki selymes bőröd édes illata, mely mindig a csodálatos, virágzó tavaszra emlékeztetett. Nélküled otthonomat azonnal ellepte a hideg, zord tél.

Ujjaim közt egyre kevésbé érzem puha hajad, melyet mindig összekócoltam, miután gondosan megcsináltad. Ezen mindig olyan jókat nevettünk... Mióta elmentél, csak saját magamon nevetek.

Madarak kellemes énekét megszégyenítő, dallamos hangodat már csak alkohol és gyógyszer segítségével tudom újra hallani. Mióta elmentél, túl nagy a csend.

Olyan boldogok voltunk együtt. Ő miben jobb, mint én? Miért hagytál el?

Ezen a napon egy éve, hogy megismertük egymást. Mai napig emlékszem első találkozásunkra. Kedvenc parkomban ültem egy padon, egy szép nyári napon. Épp dalszövegeket írtam, mikor a meleg nyári szellő úgy gondolta megtréfál, és elviszi papírjaim. Kétségbeesetten futottam utánuk, arra nem számítva, hogy már a te kezedben pihennek biztonságban.

"-Azt hiszem ez a tiéd, ha ennyire futottál utána...-mosolyogva nyújtottad át a papírokat, melyeket sikeresen elkaptál. Már ebben a pillanatban teljesen elbűvöltél.
-Igen, az enyém. Köszönöm, most rengeteg futkározástól mentettél meg!-nevettem fel kínosan, mégis vidáman."

Kedvesen bemutatkoztál, ámulatba ejtettél. Leültél velem beszélgetni, ennek pedig nagyon örültem. Szavakkal kifejezhetetlen, milyen üdítő volt számomra a veled folytatott beszélgetés. Az egész délutánt együtt töltöttük. A tónál etettük a kacsákat, társalogtunk, ismerkedtünk. Hosszú idő után te voltál az első, akinek képes voltam igazán megnyílni. Levettél a lábamról. A nap végén telefonszámot cseréltünk. Féltelek felhívni, nem akartam furcsának, nyomulósnak tűnni. Nagyon meglepődtem, de jól is esett, mikor másnap reggel a te üzenetedre ébredtem.

"Szép reggelt kívánok YongGuk! Köszönöm a tegnapot, nagyon jól éreztem magam! Esetleg van esély még ilyen találkákra?:)"

Ez után egyre gyakrabban találkoztunk. Baráti csevegésnek csúfolt randikra jártunk, persze egyikünk se ismerte be egymásnak érzéseit.

Egy hónappal megismerkedésünk után feltettem a nagy kérdést:
"-Lennél a párom?"

Kuncogva ugrottál nyakamba. Nem voltál rest, azonnal csókolgatni kezdted arcom.

Leírhatatlanul szerelmesek voltunk. Minden egyes együtt töltött pillanatban, de még azokon kívül is csak te jártál a fejemben. Mikor veled voltam, egyszerűen eufórikus állapotba kerültem, nem láttam mást, csak a te angyali alakod.

Telt az idő, kapcsolatunk magasabb szintekre lépett.

Hat hónappal később sem csillapodott irántad érzett rajongásom, míg te egyre távolságtartóbb lettél. Igényelni kezdted a magányt. Persze mindezt megértettem; egy idő után már nekem is elegem lett saját magamból.
De nem tehettem, és most sem tehetek róla. Ha én igazán szeretek valakit, csak ő létezik számomra ebben a kegyetlen világban, és egyedül ő teszi varázslatossá napjaimat.

Hiányoztál ugyan, de kárpótolt minden egyes hívásod, üzenetet, vagy egy együtt eltöltött reggeli.

Egyre elhidegültél tőlem. Mindig mikor átjöttél, idegen férfi parfümét éreztem fehér bőrödön, mégsem szóltam. Csak magamat győzködtem arról, hogy új illatokkal kísérletezel.

Aztán eljött az a kritikus, fájdalmas este...
Átmentem, hogy szülinapod alkalmából meglepjelek. Ajándékod gyermeki izgatottsággal szorongatva léptem be lakásodba. Rossz volt látni, hogy te már bőven ünnepelsz, méghozzá az ágyban. Csak éppen nem velem. Neked vett gyűrűt némán letettem az asztalodra, majd elmentem. Te ezt láttad, mégsem jöttél utánam, fel se hívtál, azóta nem kerestél. Megértettem a jelzést.

Mielőtt megismertelek, csak hittem a szerelemben. Mikor veled voltam, tudtam, mi az. Most, hogy elhagytál, már reményeim, eszem és hitem is elvesztettem. Tönkrementem.

Négy napja csak gyógyszereket veszek be, melyeket különféle italokkal öblítek le.
Milyen jó hasznát veszem most, hogy négy éven keresztül gyűjtöttem az alkoholos italokat.
Egyre rosszabbul vagyok, ez már nem csak részegség. Ez már inkább a halálhoz közelít.
Miért teszem ezt? Miért vagyok gyenge? Előttem még az élet, sok dolgot kell még tapasztalnom, nem?
A barátaim, a családom... Most tényleg itt akarom hagyni őket?
Egyre csak rosszabbul láttam, egyre sötétült el minden.

Mikor észrevettem, mit is művelek, már késő volt. Törött üvegek, üres gyógyszeres dobozok hevertek körülöttem, én pedig csak önkívületi állapotban feküdtem és vártam, hogy jobban legyek. Szerintem mondanom se kell: Nem lettem.