(Hello! Ismételten itt vagyok! ^^' Igyekezni fogok azért rendes időközönként felrakni új részt! Köszönöm @Bori29n a segítséget ehhez a chapterhez! Na nem is húzom tovább a szót! Vágjunk bele.

A következő héten Kirishima és a többi felfüggesztett tanuló visszament az iskolába. Hetekig semmi nem történt. Deku kapott tőlük gyakran szúrós pillantásokat, de hozzá se szóltak. Deku azt hitte, végre nyugalma lehet, de szegény nagyon is tévedett...

Izuku szemszöge:

Az utolsó órám után pakoltam össze, amikor valaki megfogta a vállamat. Felnéztem és megláttam Kirishima-t. "Hé Midoriya! Bocsánatot akarok kérni a legutóbbi miatt. Tudnál velem jönni kérlek?" kérdezte mosolyogva. Tényleg bocsánatot akar kérni?! "Oh. Rendben. Még van egy kis időm" válaszoltam neki mosolyogva, majd felkaptam a hátamra a táskámat és követtem a vörös hajút.

Az iskola mögé mentünk. Itt megállt és felém fordult. Az arcáról a mosoly egy pillanat alatt eltűnt és elkezdett felém közeledni. "Tudod Midorya. Ez a felfüggesztés miatt oda az iskolától kapott támogatásom a sport egyetemre és még Mina is haragszik rám. És ez mind a te hibád!" mondta dühösen, miközben neki vágott engem a falnak. Lerángatta rólam a táskámat és kivette belőle a rajzfüzetemet. "Wow. Nagyon jó kis mese figurák. De kár lenne, ha tönkre mennének" mondta Eijiro, miközben elővett egy öngyújtót a zsebéből. "Ne kérlek ne!" kérleltem őt, de ő csak belém rúgott és én a földre estem. Ő lehajolt hozzám és a szemem láttára meggyújtotta a füzetemet. Ekkor egy világ tört össze bennem. Lefagytam és nem tudtam mást csinálni csak sírni abban a pillanatban. A vörös hajú miután porig égette a füzetemet, elő vette egy pillangó kést a másik zsebéből. A szemeim tágra nyíltak és próbáltam elfutni, de esélytelen volt. Kirishima a súlyával rám nehezedett és lefogta az egyik kezével a kezeimet. "Tudod, ha nem tűnne fel mindenkinek, akkor biztosabb lenne egy figyelmeztetést adni mindenkinek, hogy milyen undorító kis buzi vagy" mondta, miközben felhúzta a pólómat és a késsel elkezdett valamit a hasamba vésni. Zokogtam és próbáltam őt ellökni, de semmi haszna nem volt. Miután ezzel kész volt még meg is vert, majd nevetve elsétált és otthagyott. Ekkor már eléggé sötét volt, de nem volt erőm megmozdulni se. Csak összegörnyedve sírtam addig amíg el nem ájultam.

Katsuki szemszöge:

Órák után mentem ki az autómhoz, de Deku-t nem láttam sehol. Gondoltam, hogy a barátaival van ezért csak beszálltam az autóba és hazamentem.

Amikor haza értem elő vettem a telefonomat és láttam, hogy nem kaptam tőle üzenetet. Mindig ír nekem, ha elmegy valakihez vagy, hogy mikor ér haza, de most semmi jelet sem adott magáról. Nagyon rossz érzésem van. Elkezdtem hívogatni őt, de a telefon csak kicsöngött. Miután a tizedik hívásomra se válaszolt, tudtam, hogy valami baj történt. Beszálltam a kocsimba és köbe vezettem az egész városban, de sehol nem láttam őt. Eközben folyamatosan hívogattam őt, de hiába. Kétségbeesésem közepette már csak egy ötletem volt, hogy hol lehet. Az iskolánál. Az iskola felé vettem az irányt. Út közben át mentem 1-2 piroson is, de az most nem igazán érdekelt.

Amikor végre az iskolához értem kiszálltam az autóból és az épület felé vettem az irányt. Az épület viszont zárva volt, ezért megpróbáltam ismét felhívni Deku-t, miközben a telefonom fényével elkezdtem az iskola körül körbenézni. Nem sokkal később meghallottam valaki telefonját csörögni. Elkezdtem a hang irányába futni és ekkor bele botlottam egy táskába amiből a hang jött. Ez Deku táskája! Felvettem a táskáját és elkezdtem körbenézni az iskola mögött. Ekkor meghallottam, hogy valaki köhögött. A hang felé irányítottam a fényt és ekkor életem egyik legszörnyűbb látványát láttam meg. Deku a földön feküdt összegörnyedve, szemei szorosan össze voltak szorítva, koszos volt a ruhája, kék-lila foltok borították és a hasánál a pólója vértől volt áztatva. Gyorsan hozzá siettem, felkaptam őt óvatosan a kezembe és az autóm felé vettem az irányt. Éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyekkel, de most az a fontos, hogy hazavigyem Deku-t és ellássam a sérüléseit.

Amikor a kocsimhoz értem Deku befektettem a hátsó ülésre és pedig ügyeltem, hogy gyorsan, de óvatosan vezessek.

Amint haza értem, felkaptam Deku-t és besiettem a házba. Hirtelen egy kezet éreztem az arcomon. Deku volt az. Halványan mosolygott és törölgette le a könnyeimet, amiket eddig észre sem vettem. Óvatosan a kanapéra helyeztem őt és előkerestem az elsősegély dobozt. Amikor visszajöttem akkor már Deku felült és a hasát szorította. Letérdeltem elé és próbáltam felemelni a pólóját, de ő csak erősebben szorította és nem engedte nekem, hogy megnézzem. "Deku engedd meg, hogy ellássam a sérülésedet!" mondtam neki, miközben egy kicsit felemeltem a hangomat. "N-Ne Kacchan... Eddig is undorító voltam, de így még jobban az vagyok" mondta, miközben elkezdtek potyogni a könnyei. "Izuku. Hidd el nekem, hogy nem vagy az. Akármi is van a hasaddal el kell látnom, mert el fog fertőződni és a vérzés se fog elállni. Kérlek" kértem őt, miközben mélyen a szemébe néztem. Deku óvatosan elvette a kezét, miközben könnyei egyre jobban eleredtek és megengedte, hogy felemeljem a pólóját, de amit megláttam nem az volt amire számítottam. Amikor megláttam a "BUZERÁNS" szót az alhasába vágva egyszerre elöntött a harag és a szomorúság. Nem akartam őt faggatni, tudni szeretném, hogy mi is történt.

Izuku szemszöge:

Miután Kacchan ellátott engem, megpróbáltam felállni és elkerülni a kínos beszélgetést a történtekről, de Kacchan nem engedte, hogy elmenjek. "Izuku... Kérlek mond el mi történt... Egész este téged kerestelek és koszosan, véresen kellett rád találnom. Csak szeretném tudni mi történt. Elvégre is az én hibám, hogy nem voltam ott, hogy megvédjelek" mondta Kacchan, miközben a szemei megteltek könnyekkel és az arcát a kezébe temette. Soha nem láttam őt ennyire megtörtnek. Óvatosan megöleltem őt. Egy kis habozás után vissza ölelt és halkan a vállamba sírt.

"Holnap nem engedlek iskolába ugye tudod?" kérdezte Kacchan miközben felemelte a fejét, hogy rám nézzen. "Tudok menni iskolába. Jól vagyok-" ellenkeztem, de ő ismét félbe szakított. "Nem! Itthon maradsz és én is itthon maradok, hogy vigyázzak rád! És nem ellenkezhetsz! Ez lesz és kész! Nem engedem, hogy ismét bajod essen! És megértem, ha nem akarod most elmondani mi történt, de holnap már el kéne elmondanod" mondta Kacchan, miközben egy csókot nyomott az arcomra.

Pár órával később Kacchan elaludt, miközben a feje az ölemben volt. Nem sokkal később végre én is elaludtam.

(Na hiiii. Visszatértem. Nem haltam meg {még}, de egy új részt hoztam nektek végre. Köszönöm még egyszer az ötletet @Bori29n. Igyekszem folytatni ezt a történetet is mostantól!)