Teljes sötétség. Egyetlen szűk folyosó. Kegyetlen sikolyok.

Megborzongtam a fájdalmas hangok hallatán. Végtagjaim kocsonyaként remegtek a félelemtől, de próbáltam legyűrni minden kétségbeesésem, és rávenni magam, hogy megkeressem az üvöltések forrását. A gyér világítás miatt lassan, tapogatózva haladtam előre. Magamban számláltam lépteimet; egy... kettő... három... négy.. öt..

Ahogy előrefelé botorkáltam a vaksötétben, egyre inkább ismerősnek hallatszottak a vérfagyasztó kiáltozások. Ettől elakadt a lélegzetem és jó pár pillanatra megtorpantam. Mi van ha egy ismerős vagy egy rokon az, aki hallok? A gondolattól borsódzni kezdett a hátam. Nem voltam felkészülve, hogy szembenézzek ilyesfajta kegyetlenséggel. A lábaim azonban másképp gondolták. Nem uraltam a testem, teljesen tudatlanul iramodtam meg. Szinte szeltem a levegőt, ahogy végigfutottam a folyosón.

Egy nehéz faajtó megálljt parancsolt. Hatalmas méreteinél csak a túloldaláról szűrődő kiáltások voltak ijesztőbbek. Várjunk... ez... ez... Anya? Ez anya hangja?! Minden további hezitálás nélkül, határozottan megragadtam a rézkilincset és belöktem az ajtót. Talán nem kellett volna... Valóban nem voltam lelkileg kész erre a látványra.

Anya a sarokban feküdt sikítozva, és próbált Apám keze után nyúlni. Arca könnyekkel áztatott, püffedt és vörös volt. Apám eszméletlenül feküdt, az élet mintha kiszállt volna belőle. Furcsa fekete alakok vették körbe és ismeretlen varázsigéket kántáltak. Próbáltam odarohanni, ki akartam vinni mindkettejüket, de egy láthatatlan pajzs minduntalan visszalökött. Esélyem sem volt, hogy kiszabadítsam a szüleim.

– NE! NE BÁNTSÁK! HAGYJÁK ŐT! – tört ki belőlem az artikulálatlan üvöltés. – HAGYJÁK MÁR! ELÉG!

Meg sem hallottak, meg se rezzentek, egyáltalán nem figyeltek rám. Teljes megszállottsággal folytatták tovább apám kínzását, amit rövidesen már én sem bírtam könnyek nélkül. Zokogva rogytam térdre, és a hideg kőpadlót püfölve ordítoztam.

– ANYA! ANYA MENTSD MEG APÁT! – zokogtam önkívületi állapotban. – Anya kérlek... Apa... Mentsd meg apát! Én nem tudom... Én nem tudom.

* * *

Úgy ültem fel az ágyban, mint akit áramütés ért. Zihálva kapkodtam levegő után, miközben a szívem őrült ritmusban zakatolt. A hátam és a homlokom jéghideg verejtékben úszott. Bárki azt hitte volna, hogy épp az imént futottam le a maratont, olyannyira kimerültnek tűnhettem. Pizsamám csatakos volt a hűs izzadságtól, ujjaimmal pedig még mindig görcsösen kapaszkodtam a lepedőbe. Csak egy rossz álom volt... Csak egy rossz álom. Emlékeztetnem kellett magam gondolatban, hogy az a szörnyű látvány, nem volt több, mint saját ostoba rémvilágom és legmélyebb félelmeimnek kivetülése.

Persephoné panaszosan miákolt az ágyam végében és fürkészően méregetett. Hirtelen testmozgásom bizonyára őt is felkeltette és most várja, hogy magyarázatot adjak. Ez a macska amúgy is értelmesebbnek tűnt társainál, és tudtam, hogy nem akármilyen jószág került a birtokomba. Ám arra nem számítottam, hogy valóban érzi, min megyek épp keresztül.

– Ne haragudj... szörnyű álmom volt – motyogtam Persephoné-nak, majdhogynem hangtalanul.

Ő mégis megérezhetett valamit, mert válaszomra óvatosan megindult felém az ágyban, és tudatosan leült velem szembe, az ölembe. Nem nyávogott, nem dorombolt, semmi olyasmit nem tett, amire eredetileg számítottam. Helyette finoman odadörgölte apró fejecskéjét a karomhoz. Egyből megértettem. Vigasztalni szeretett volna, tényleg észrevette rajtam, hogy valami nem stimmel.

Halovány mosolyra húzódtak ajkaim és finoman végigsimítottam Persephoné hátán. A hófehér jószág elégedetten dorombolni kezdett, és olybá tűnt, újra el fog aludni. Csakhogy az én szemeimből kiröppent az álom, képtelen lettem volna visszafeküdni. Nem akartam újra találkozni a vérfagyasztó látvánnyal, ahogy apám magatehetetlenül fekszik a földön, anyám pedig képtelen segíteni rajta, amibe lassan megszakad a szíve.

Halkan sóhajtottam egyet, és abban a pillanatban eldöntöttem, hogy pirkadatig simogatni fogom a szundikáló Persephoné-t, utána lemegyek a konyhába és csinálok egy forró teát. Meg kellett nyugodnom, hiszen a rémálmomat leszámítva vidám napnak nézünk elébe. Ma megyünk vendégségbe a Kain családhoz.

* * *

A reggeli csendesen telt, csak azt lehetett hallani, ahogy ropogtatva elfogyasztunk pár mézes linzert reggeli italjaink mellé. Anya tejeskávét iszogatott, én levendulateát kortyolgattam, Persephoné pedig elégedetten lefetyelte a táljában lévő tejecskét. Szemlátomást senkit nem zavart a hallgatag légkör, szótlanul fogyasztottuk a finomságokat.

Örültem, hogy anya nem kérdezősködött a hogylétemet illetően. Valószínűleg tudta, hogy ha kész leszek beszámolni a történtekről, úgyis elmondom, de egyelőre hagyott nekem teret. Nem kényszerített csevegésre, csak azt mondta el, milyen időjárásra számítsak, és mit vegyek fel. Ruby és a családja ugyanis Lisvane-ben laktak, - nem messze Cardiff-tól - ami majdnem négy óra autóutat jelentett, és meglehetősen más időjárást, mint amilyen épp Brighton-ban volt.

Reggeli után rögtön öltözködni kezdtem. Egyszerű, világosszürke pamutruhát vettem fel, fekete szandállal. Szívesebben húztam volna magamra farmernadrágot, de mégiscsak ebédre voltunk hivatalosak, így anya ragaszkodott ahhoz, hogy ruhát vegyek. Nem vitatkoztam vele. Egyrészről, semmi problémám nem volt a ruhával, hogy tiltakozzak. Másrészről, pedig ez nem változtat semmit azon, hogy nemsokára egy csupa varázsló és boszorkány által lakta házba léphetek. Bár Ruby megírta egy korábbi levelében, hogy valójában nem Lisvane az otthonuk, csak egy fél évre költöztek oda az édesapja munkája miatt. A Kain családfő ugyanis a minisztérium egyik legérdekesebb hivatást tudhatja magáénak, mivelhogy ő mágia-eredet kutató. Habár pontos elképzeléseim nem voltak azt illetően, mit takarhat ez a szakma, annyi bizonyos volt, hogy ha szépen megkérem, talán hajlandó beavatni mesterségének rejtelmeibe.

* * *

Alábecsültem, milyen hosszúra is nyúlhat egy, közel négy órás autóút. Hiába mondogattam, hogy álljunk meg nagyiéknál és használjuk a hopp-hálózatot, anya csak a fejét rázta. Természetesen több okot is felsorakoztatott, miért szeretne mugli módra elvezetni egészen Ruby-ék házáig, ám a legfőbb érve az volt, hogy neki tulajdonképpen nem szabadna használnia a boszorkák és varázslók közlekedési eszközeit. Azt nem magyarázta meg, hogy mégis hogyan tudta a múltkor igénybe venni a nagyiék kandallóját, de jobbnak is láttam nem firtatni a dolgot. Ő sem erőltette a reggeli beszélgetést, tartoztam annyival, hogy én sem erősködöm. Az út nagy részében amúgy is azon aggódtam, hogy Persephoné, vajon mennyire viseli jól az egyedüllétet otthon. Anyát azonban jobban érdekelte, túlélik-e a függönyök a mai napot. Hiába bizonygattam, hogy a fehér szőrű kis pajtásom hallgat a szép szóra, és esze ágában sincs összekarmolni a berendezést, láttam, hogy anya azért elmormol egy imát.

Néhányszor elbóbiskoltam a hosszú út alatt, de mentségemre szóljon nem sokat aludtam az éjszaka. Így nem csoda, hogy a gyönyörű táj, és az autó ütemes motorhangja többször is álomba ringatott. Ám pár mérfölddel Lisvane előtt anya kedvesen keltegetett, nehogy lemaradjak bármiről is. Elvégre hiába maradtunk az Egyesült Királyság területén belül, mégiscsak egy külön kultúrát látogatunk meg, nevezetesen Wales-t.

Széles mosollyal és tágra nyílt szemekkel csodáltam a mellettem elsuhanó fákat és a mögöttük elterülő tisztásokat. Lenyűgözött a vidék szépsége. Egyszerűen lélegzetelállítónak találtam Wales vadregényes környezetét. Biztos voltam benne, hogy én is szívesen élnék itt, még akkor is, ha Brighton volt az otthonom, amióta az eszemet tudom.

– Csodaszép hely! – lelkesedtem, anyával is megosztva örömömet.

– Valóban kivételes szépségű táj – értett egyet velem.

– Mikor is érünk oda? – kérdeztem továbbra is az ablakon kibámulva, de magamtól is rájöttem a válaszra.

Anya rákanyarodott egy apró mellékutcára, aminek a végében egy akkora ház terpeszkedett, amibe a miénk kétszer is belefért volna. A fenséges épület kertjében pedig ott állt Ruby, aki rögtön vad integetésbe kezdett, amint megpillantott minket. Szilvakék, könnyű nyári ruhát viselt, haja pedig takaros kontyba volt fésülve. Még jó, hogy anya nem engedte, hogy farmert húzzak...

Ruby izgatottan sietett a sötétre festett kerti kapuhoz, amelyet jócskán benőtt a borostyán és a lilaakác. Akárcsak Wales tájainak szépségétől, úgy állt el a lélegzetem a kert látványától is. Mesébe illően kuszán és fékezhetetlenül nőttek a növények. Levendulabokrok, őszirózsák és kései kankalinok tarkították a szikrázóan zöld pázsitot.

– Evening! – integetett Ruby ismét, ahogy kiért a kertkapun, mire egyből kiszálltam én is az autóból.

– Ruby! – viszonoztam széles mosollyal az üdvözlést, és mindenféle hivatalos kézrázás helyett, a szőkeség elém szökellt, hogy jól megölelgethessen.

Egy pillanatig furcsálltam a helyzetet, hiszen Grace-szel soha nem ölelkeztem. Ez olyasmi volt, amit csak a "kicsik" csinálnak, meg a házastársak. Ő pedig egyiknek sem vallotta magát, így ezt a formációt csak a rokonokkal műveltem. Nem mintha bántam volna a jelenlegi helyzetet. Mint korábban is pár alkalommal, már-már magától értetődőnek tűnt, hogy Ruby megölelt. Azt is természetesnek tartottam, hogy rövidesen visszaöleltem.

– Az ebéd még javában készül. Anya és Norby most is főznek, de amúgy is szeretnék megmutatni neked egy különleges helyet! – hadarta nagy lelkesedésében.

Ugyan nem tudtam, ki az a Norby, de rögtön helyeselni kezdtem. Egyébként is, annyit szerettem volna látni a városból, amennyit az időnk engedett.

Anya közben leparkolt és csatlakozott hozzánk.

– Jó napot, Miss Mayfair! Ruby Kain vagyok – mutatkozott be illedelmesen szöszi barátnőm, mire édesanyám lágyan elmosolyodott.

Nem kellett egy zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam, máris jobban kedveli Ruby-t, mint Grace-t valaha is.

– Örvendek, kedves. Az én nevem Lisandra. Nyugodtan tegezz, még nem vagyok olyan idős – kacsintott anya kedvesen barátnőmre.

– Rendben, Lisandra – nyugtázta Ruby a beszélgetést ragyogó mosollyal.

Aranyhajú cimborám ezek után kecses sasszékkal vezetett be minket a tágas előszobába, ahonnan rá lehetett látni a napfényben fürdő nappalira. Meg kell hagyni, ahhoz képest, hogy csak fél évre költöztek Lisvane-be, nagyon otthonosan rendezkedtek be a birtokon. Megnyugtató, családias hangulatot árasztott minden szeglete a háznak.

– Apa! Ben! Megjöttek Evening-ék! – kiáltotta lelkesen Ruby és átugrándozott a nappaliba, hogy minél hamarabb bemutathassa családtagjait.

– Igazán? – kérdezett vissza egy lágy bariton.

Rövidesen a hang gazdája is csatlakozott az előszobába, ahogy Ruby testvére is. Le sem tagadhatták volna rokoni kapcsolatukat. A kisfiú, - valószínűleg az öccse - ugyanolyan aranyszőke fürtökkel rendelkezett, mint a nővére. Annyi volt csupán a különbség, hogy a fiú haja hullámosabb volt, hasonlóképp, mint az édesanyjának, és szikrázóan kék szemekkel méregetett engem. Ruby édesapja pedig egy igen magas és jó kiállású férfi volt. Rövidre nyírt, világosszőke haja tökéletesen keretezte szögletes, karakán vonásait és opálosan fénylő kék szemeit. Kétség sem fért hozzá, hogy a gyerekek inkább az apjukra ütöttek. Leszámítva persze Ruby ibolyakék íriszeit, az ugyanis a lány sajátossága volt.

– Nagyon örülök, hogy épségben megérkeztek! Ruby rengeteget mesélt Evening-ről – nézett le rám bátorítólag a lány apja, majd kezet fogott anyával és velem is. – Edward Cassius Kain, ő pedig a családunk legifjabb tagja – intett a fejével az ajtóban álldogáló fiúra, készen arra, hogy őt is bemutassa.

A fiú azonban előrébb lépett, és határozottan felém nyújtotta a kezét, megelőzve ezzel az apját. A tekintetét továbbra sem vette le rólam, nagyon elmélyülten tanulmányozta az arcomat.

– Benjamin Devlin Kain. Ruby öccse vagyok – nézett rám olyan komolysággal, ami valahol egy kicsit már megmosolyogtató volt.

Önmagamra emlékeztetett, amikor rendkívül határozottan anya elé álltam, hogy mostantól ne olvasson tündérmesét és fogadja el, hogy Grace a legjobb barátom.

– Evening Rose Mayfair – viszonoztam határozottságát, de nem tudtam elfojtani egy félmosolyt.

Anya arcán is látszódott, hogy nem bántja Benjamin felnőttes hangneme, hiszen kisfiús, szőke fürtjei sokat lágyítottak az összképen.

– Amíg várunk az ebédre esetleg szolgálhatok valamilyen frissítővel? – törte meg a csendet Mr. Kain, lovagiasan beinvitálva minket a tágas nappaliba.

– Apa, mi út közben veszünk limonádét a sarki standnál. Meg akarom mutatni Evie-nek az ében fejfát! – szólt közben gyorsan Ruby.

Lerítt az arcáról, hogy nem volt kedve várni vele ebéd utánig, most azonnal kell megismertetnie velem az ében fejfát, bármi is legyen az.

– Részemről rendben, de legkésőbb háromnegyed óra múlva legyetek itt – bólintott rá végül Mr. Kain, és miután anya is beleegyezett, Ruby már szökellt is kifelé.

Nem volt könnyű tartani vele a tempót. Lelkesedése olyan lendületet adott neki, ami jelen pillanatban belőlem hiányzott. Egyedüli vigaszom a közelben lévő, utcai limonádé árus volt, aki egy font fejébe, két, hatalmas pohárnyi hűsítő italt adott nekünk. Az finom üdítővel már Ruby sem akart szaladni, így kicsit kifújhattuk magunkat mindketten, és kényelmesen, sétálva tettük meg a hátralévő utat. És, habár végre volt bennem elég erő, hogy kérdezősködjek, nagyon titokzatos maradt a fejfát illetően.

– Majd meglátod ha odaértünk – csitította kíváncsiságomat. – Már csak pár perc és ott leszünk – ígérte végül, nagyot kortyolva a limonádéból.

Ruby nem hazudott, valóban gyorsan megérkeztünk úticélunkhoz. Szent George templom, ezt hirdette a rozsdás kerítésen lévő kopott felirat. Noha a templomból nem sok maradt meg, a növények legalább ápoltak és ragyogóan szépek voltak.

– Egy romtemplom?! – néztem elképedve barátnőmre, akinek szeme sem rebbent meglepettségemen.

– Dehogy! Minket nem a templom érdekel - rázta a fejét Ruby. – Hanem, ami mögötte van! – tette hozzá és elindult az ósdi kőépület mögé.

Rengeteg kérdést szerettem volna feltenni, de igyekeztem türelmesebb lenni, és szó nélkül követtem Ruby-t hátrafelé, ahol egy elhagyatott sírkert tárult a szemeim elé. Épp ahogy a templomnál, jól látszódott az idő vasfoga a temetőkerten is. A nevek szinte kivehetetlenek voltak a sírköveken, csupán egy-egy szám vagy betű volt leolvasható róluk. Arról nem is beszélve, hogy a buja növényzet kezdte teljesen benőni a kőtáblákat. A futórózsa hamvasan édes illattal permetezte a kertet, a hajnalkák kékes virágai pedig szinte szőnyeget képeztek a lábunk alatt.

– Hát nem regénybe illő? – ragyogott fel Ruby arca, csillogó tekintetét újra és újra körbejártatva a vad szépségű temetőn.

– Valóban az – értettem vele egyet végül.

– Gyere! – ragadta hirtelen meg a kezem, és elkezdett velem szaladni a kert végébe.

Ekkor már kezdtem haloványan sejteni, mit is takarhat az ében fejfa. De mi lehet olyan különleges benne? Mielőtt még eltöprengettem volna magamban a kérdést illetően, hirtelen megállt és izgatottan rám pillantott.

– Az ében fejfa... Közel négyszáz éves – kezdett bele a mondókájába Ruby, miközben lassan leült a bokáig érő, simogatóan puha, zöld fűbe.

Követtem a példáját és mellé telepedtem, szemeimben pedig égett a kíváncsiság. Úrrá lett rajtam a vágy, hogy mindent megtudjak erről a fejfáról.

– A síremlékek többsége, mint ahogy láttad, elpusztult vagy erősen megrongálódott az idők során. Így, amikor először megláttam ezt a helyet és ezt a fejfát, rögtön rohantam, hogy elújságoljam apámnak. Elvégre, ha azok a masszív kőtömbök ilyen megviselt állapotúak 100-150 év elteltével, akkor mi lehet a rejtélye ennek az emléknek? – tette fel a költői kérdést Ruby, és óvatosan, vigyázva a borostyán indáira, elhúzta a növényfüggönyt, hogy én is láthassam a feliratot.

Lizabeth Aldridge és Lyra Aldridge

1624 - 1647.

A Liliom Rend tagjai. Hősi haláluk mindörökké legenda lészen.

Te jó ég! Ez az eredeti fejfa? 1647 óta gyakorlatilag érintetlen lenne? De hiszen, már rég el kellett volna korhadnia, hacsak...

– Elvarázsolt síremlék – válaszolta meg kérdésemet Ruby, mielőtt egyáltalán feltehettem volna.

– Bámulatos – adtam hangot döbbenetemnek, és óvatosan közelebb ültem, hogy jobban megnézhessem a faragott ében kereszt minden részletét. – És mi az a Liliom Rend? – tudakoltam összevont szemöldökkel.

– Ez az, amit még apám sem tudott kideríteni. Hónapok óta próbálja feltárni az eredetét. Eddig csak annyit tudunk, hogy nagy valószínűséggel a rend összefüggésben lehet azzal, miért is haltak hősi halált az ikrek – válaszolta a szőkeség komoly pillantással.

– Szerinted tudnánk segíteni? – kérdeztem kissé naivan.

– Apa a legkiemelkedőbb a szakmájában... ha ő nem tudja megfejteni ezt a talányt, akkor kétlem, hogy nekünk sikerülne – nézett rám Ruby egy keserédes mosollyal.

Beletörődően bólintottam szavaira, de hangot nem adtam enyhe csalódottságomnak. Pedig egyre inkább érdekelt Lizabeth és Lyra élete. Az, hogy miképp haltak hősi halált, miért is kellett távozniuk oly fiatalon... Megmagyarázhatatlan módon, annyira mély együttérzést keltett bennem az ében fejfa, ami már-már engem is megijesztett. Voltaképpen soha nem ismertem őket, semmit nem tudok róluk, és mégis... A két lány neve lámpásként világított gondolataim között.

Ruby eközben könnyed esésű ruhájának rejtett zsebeiben kutatott, és rövidesen diadalmas mosoly ült ki az arcára. Egy apró bőrtasakot húzott elő, melynek tartalmát a tenyerébe szórta. Furcsállva néztem a fekete gyöngyszemeknek tűnő apróságokat, amik igazából bármik lehettek. Annyira keveset tudtam még most is a varázsvilágról, hogy az sem lepett volna meg, ha gyöngyökből elefántcsorda válik.

A lány nem szólt semmit, némán körbeszórta a fejfa alját a fekete gyöngyszemekkel, majd markolt egy jó adagnyi földet maga mellől és rászórta a fénylő kis apróságokra. Eleinte úgy gondoltam, hogy ez talán valami mágikus rituálé lehet, de ahogy a gondolat végére értem el is akadt a lélegzetem.

A földből lágy, zsenge zöld szárak hajtottak ki szempillantás alatt. Körbefonták a fejfát, fokozatosan nagyobbra nőttek és rövidesen palást-szerű levelekkel, illetve kövér, fehér bimbókkal gazdagodtak a virágok. Összehasonlíthatatlanul gyönyörű volt az a momentum, mikor a végén kibontotta szirmait a rügyező növény. Immáron nem csak üres, zöld indák, hanem kifejlett, hófehér liliomok ölelték körbe az ikerlányok síremlékét.

Néma csodálattal adóztam a mágikus pillanatnak. Féltem, hogy megtörném a varázst, ha megszólalnék, hiszen olyan törékenynek és ártatlannak tűntek a virágok. Nem akartam tönkretenni Ruby művét, hagytam, hogy érvényesüljön maga a bűbáj.

– Cedric üvegliliomnak hívja. Tőle kaptam a magokat, miután elmeséltem neki egy levélben azt, amit neked most megmutattam – törte meg a csendet Ruby simogató szopránja. – Az apjának, - Amos Diggory-nak - mágikus botanikakertje van Skóciában. Pár várossal arrébb lakunk tőlük. A szüleink jó barátságban vannak, így apa megengedte, hogy Cedric-nek is elmeséljem Lizabeth és Lyra rejtélyes esetét.

Érdeklődve hallgattam a magyarázatát, eszem ágában sem volt félbeszakítani. Egészen ellágyult a hangja ahogy Skóciáról, a botanikakertről és Cedric-ről mesélt. Tekintete a messzeségbe révedt, kétségkívül a lelke is valahol távol járhatott már.

– Ők Kingswells-ben laknak, ami csupán öt mérföld Elrick-től, ahol mi élünk. Anya így mindig a Diggory családhoz járt át mágikus vetőmagokért. Én gyakran elkísértem, hiszen imádom a virágokat. A lényüket, a létezésüket, a lényegüket... igazából mindent velük kapcsolatban. Ameddig anya nézelődött Mrs. Diggory-val, addig engem Cedric tanítgatott néhány különleges növény felhasználására, lehetséges mellékhatásaira és a mérgező rügyek lemetszésére. Nem csoda, hogy gyógynövénytanból és bájitaltanból is remekel – mosolyodott el szórakozottan Ruby, és ezúttal már kihasználtam a pillanatnyi szünetet.

– Ő is roxforti diák? – néztem kutatóan Ruby elrévedő, ibolyaszín szemeibe.

– Igen, most lesz majd harmadéves – helyeselt lágy mosollyal.

– Ő melyik házba jár? – Engedtem meg magamnak újabb kérdést.

– A hugrabugba osztotta be a süveg – felelte Ruby. – Mindenki azt mondja, hogy én is majd oda kerülök – tette hozzá.

– Mindenki?

– A szüleim, Ben, a Diggory házaspár, apa kollégái, a nagyszüleim és Cedric is – sorolta levegővétel nélkül.

– És hova szeretnél kerülni? – érdeklődtem kedvesen, mire Ruby szinte megütközve nézett rám.

Egészen úgy meredt rám, mintha valami borzalmasat mondtam volna neki. Tabu témát, amit soha nem kellett volna felhoznom. Ám, hamarosan kiderült, hogy közel sem erről volt szó.

– Én... én ezen soha nem gondolkodtam még – vallotta meg a lány hitetlenkedő hanggal. – Soha senki nem kérdezte még tőlem.

– Hát most itt a lehetőség! – biztattam széles mosollyal.

Láttam, hogy habozik. Új volt neki ez az egész szituáció. Nem számított a kérdésemre, de nem is bántotta őt. Sokkal inkább elgondolkodtatta.

– Generációk óta, a család női tagjai mind a hugrabug házba jártak. Úgyis mondhatnánk, hogy ez nálunk afféle hagyomány. Ugyanúgy, ahogy a fiúk mindig a hollóhát diákjai lettek. Nem voltak nagyon kivételek. Leszámítva a dédnagyapámat, aki a griffendélbe járt – morfondírozott Ruby hangosan.

Egészen úgy hangzott, mintha saját magát akarná meggyőzni, hogy nagyon is helyénvaló feltételezés, miszerint a hugrabugba fogja osztani a Teszlek Süveg.

– Ez nem válasz a kérdésemre – emlékeztettem óvatosan.

– Azok után, amiket olvastam a házakról, és a szüleim elbeszélése alapján... Azt hiszem én a hollóhátat választanám. Sokkal inkább tudom ott magam elképzelni, mint bármelyik másikban – bökte ki végül Ruby, önmagát is meglepve határozott feleletével.

– Szerintem is illenél oda – bólintottam vidáman, ami látszólag megnyugtatta őt.

– És te? Hova szeretnél kerülni? – dobta vissza a kérdést.

– Öhm... – haboztam kissé a válaszadással – ... ami azt illeti én csak annyit tudok a házakról, amennyit a Roxfort történetében leírnak róla. Viszont volt egy álmom apámmal... – itt egy kis szünetet tartottam.

Ezt az álmomat még anyával sem osztottam meg, mérlegelnem kellett, elmondhatom-e Ruby-nak. Bár minek is álltatom magam? A lány is a bizalmába avatott, nekem sem volt okom kételkedni a barátságunkban vagy a titoktartási képességeiben. Megbíztam Ruby Kain-ben.

– ... ami azt illeti, az volt az első álmom apámmal. Csak állt a nagymamám házának teraszán, mosolygott rám és a nevemen szólítva magához hívott. A karjaiba ugrottam, szorosan magához ölelt és azt mondta, hogy "az én griffendéles boszorkám"... Az emléke miatt azt hiszem, oda szeretnék kerülni – piszkáltam egy fűszálat szórakozottan. – Tudom, butaságnak hangzik...

– Dehogyis! – ellenkezett rögtön Ruby hevesen. – Sőt, szerintem felettébb nemes gondolat.

– Igen?

– Persze! Nem ismerhetted az apádat, de minden mozzanatodban rá is gondolsz. Ez nagyon önzetlen cselekedet – mosolygott rám biztatóan.

Derűs arccal viszonoztam meglátását, majd mindketten újra szótlanságba burkolóztunk és csak figyeltük az üvegliliomok páratlan szépségét. Fényes tökéletességük körberagyogta a két lány nevét. Lizabeth és Lyra. Első pillantásra nem is szembeötlően különlegesek, de ez a két név mégis megfogott. El tudtam képzelni az arcukat, a mozgásukat, a tekintetüket, ha valami szépet látnak. Az ében fejfa élő emlékezete volt az ikreknek.

– Cedric megnézi majd a síremléket? – kérdeztem hirtelen, továbbra is a lányok neveit tanulmányozva.

– Azt ígérte, hogy a roxforti utazás  előtt ellátogat. Őt is magával ragadta az ismeretlenség misztikuma. A magokat is ezért küldte. A hófehér liliom különleges jelentéssel bír. A tisztaság, a méltóság és a fenségesség szimbóluma. Habár nem ismerjük Lizabeth és Lyra igaz történetét, úgy érezte helyesnek, ha méltó virággal rójuk le tiszteletünket. Márpedig a rend címe is a liliom nevét viselte – magyarázta Ruby mély áhítattal.

Nem voltam benne biztos, hogyan érez a fiú iránt. Testvéreként szereti-e, vagy barátként néz-e fel rá, az azonban kristálytiszta volt számomra is, hogy tiszteli őt. Becsüli és megbízik benne. Ez pedig igen ritka adomány manapság.

– Ez nagyon lovagias tőle. Igazi jó barát lehet – néztem kutatóan Ruby-ra, aki továbbra is a fejfát vizslatta.

– Valóban az. Az egyik legjobb barátom – erősített meg határozott, nyugodt hangon.

Pár percre ismét csöndbe burkolózott a temető, és csak a szellő énekét lehetett hallani, ahogyan keresztülsüvített a sírkövek között. Minden kezdeti ellenérzésem tovaszállt. Immáron ugyanazzal a csodálattal adóztam a hely iránt, mint szőke barátnőm.

– Lassan majd indulnunk kell – sóhajtotta Ruby kissé szomorkásan.

– Rendben – biccentettem susogva, de továbbra sem mozdultunk.

Öt percig még csodáltuk az üvegliliomokat. Öt percig még élveztük a puha csöndet. Öt percig még nekünk énekelt a szél. Öt percig még miénk volt a mindörökké.

* * *

Sikerült időben visszaérnünk a Kain házhoz, ezzel megúszva mindenféle leszidást. A szülők amúgy is elmélyült beszélgetésbe bonyolódtak, azt is alig vették észre, hogy megérkeztünk. Maggie - Ruby édesanyja, aki továbbra sem tágított a tegeződéstől - irányított el minket végül a mosdóig, hogy mosakodjunk meg ebéd előtt, Norby mindjárt kész lesz a terítéssel.

– Te még nem is ismered Norby-t! – csillant fel a szeme izgatottan Ruby-nak.

– Nem igazán, de ez baj? – kérdeztem vissza kissé gyanakodva.

– Dehogy! Csak kíváncsi vagyok, mit szólsz majd hozzá – felelte titokzatoskodva, ajkai szegletében cinkos görbület játszott.

Rövidesen megértettem, mire ez a nagy kíváncsiság részéről. Mivelhogy az ebédlőbe érve finoman szólva is, leesett az állam. Már mindenki elfoglalta az asztalnál a helyét, én pedig csak álltam a helyiség egyik szegletében, sóbálvánnyá merevedve.

– Valami nem tetszik esetleg a kisasszonynak? – hallottam meg Norby remegő hangocskáját.

Képtelen voltam megszólalni. Nem láttam még hozzá hasonló lényt soha. Az alacsony, kissé ráncos teremtménynek hatalmas lapátfülei és kidülledő szemei voltak. Az orra hosszan és hetykén állt el pöttöm arcából, mint valami jelzőradar. Egészen különös teremtés volt, de hát mire is számítottam? Ruby azt ígérte, hogy bemutat nekem annyi mindent a varázsvilággal kapcsolatosan, amennyi telik tőle.

– Ne aggódj, Sir Norbert. Minden tökéletes, csak Evening még nem látott házimanót – nyugtatta meg a lényt Ruby, csilingelő nevetés kíséretében.

Megszólalni ugyan nem tudtam még a döbbenettől, de azért hevesen bólogattam. Nem volt szándékomban megbántani szegény manót, hiszen biztosan sok munkájába került ez a gyönyörű ebéd.

A szemem sarkából rásandítottam anyára, aki egyáltalán nem volt megütközve a manó látványán. Lehet, hogy többet tud a mágia világáról, mint amennyit elárul? Merlinre, ez mégiscsak egy élő-lélegző házimanó! A gondolattól hirtelen elmosolyodtam. Alig pár hete csöppentem bele az új világba, de a Merlin-féle kifejezéseket igen hamar átvettem Ruby-tól. Talán mégsem lesz olyan nehéz a beilleszkedés.

Az ebéd, a kis közjátékom ellenére, remekül sikerült. Maggie és Norby fantasztikusan főztek. Különlegesebbnél különlegesebb fogásokkal kápráztattak el minket. Anya majdnem elájult a fácános ragulevestől, olyan ínycsiklandóra sikeredett. Én pedig kancsószámra ittam a finom sütőtöklevet, ami - , mint kiderült - a mágusgyerekek kedvenc üdítőjének számított. Ezzel is kicsit közelebb éreztem magamhoz boszorkány identitásom. Arról nem is beszélve, hogy Mr. Kain igen jó kedéllyel osztotta meg két falat között, szakmájának néhány érdekes esetét. Hiába volt ismeretes, hogy a Kain család az egyik legősibb aranyvérű famíliákhoz tartozik, csupa kedvesség és tolerancia áradt belőlük. Nem nézték le anyámat, amiért mugli, ahogyan engem se, amiatt, hogy még csak az apám nevét sem tudom. Sőt, ami azt illeti, egyáltalán nem is hozták szóba apámat. Bizonyára érezték, hogy érzékeny témát érintenének.

A desszert elfogyasztása közben, - ami tökös derelye és vanília fagylalt volt - már Benjamin is feloldódott annyira, hogy megosszon velünk jó pár mosolyt és kacajt. Nagyon hasonlított az apjára, de mindkét gyerek mosolya egyértelműen az anyjuké volt. Egy egész termet képesek lettek volna bevilágítani ragyogó fogsorukkal.

– Jól laktál, kedvesem? – nézett rám tündéri arcával Mrs. Kain.

– Igen, Mrs. K-... Maggie. Fantasztikus volt minden – pihegtem teli pocakkal.

– Valóban csodás ebéd volt. Nagyon köszönjük – csatlakozott édesanyám.

– Ugyan! – legyintett könnyedén Mrs. Kain. – Az érdem inkább illeti Norby-t, mint engem – küldött elismerő mosolyt a házimanó felé, aki épp egy hatalmas tálcával a kezében egyensúlyozott.

– Nagyon kedves, asszonyom. Norby nagyon hálás a dicséretért – pironkodott a manó.

– Esetleg menjünk át a társalgóba. Ha jól szimatolom Norby elkészült a kávéval – törölte meg a száját Mr. Kain az elegáns szövetszalvétával.

– Én addig megmutathatom Evening-nek a varázs-szalont? – kérdezte Ruby reménykedő szemekkel.

– Persze drágám, amennyiben Lisandrának sincs ellenére – felelte a lány apja bólintva.

Ez a gyors tegeződés valami Kain sajátosság lehet... Morfondíroztam, nem mintha zavart volna. Nagyon is tetszett, hogy egyenlőnek kezeltek minket.

– Nyugodtan menj, Evie – egyezett bele anya is.

A következő percben már ott sem voltunk, olyan lendülettel iramodtunk meg az emelet felé. Teli hasam tiltakozott ugyan, de most nem törődtem vele. Túlságosan hívogatóan hangzott az, hogy varázs-szalon.

– Készen állsz? – nézett rám fürkésző tekintettel Ruby, amint megérkeztünk a szalon ajtaja elé.

– Mint még soha – toporogtam türelmetlenül.

Ruby lassan nyomta le az antik kilincset, mintha attól félne, hogy felébreszt valakit odabenn. Ez persze nem történt meg, semmilyen élőlény nem tartózkodott a helyiségben, de minden más a varázsvilág kincsei közül, biztos, hogy a szobában volt.

A bordóra festett falak roskadoztak a csurig telepakolt, polcoktól és szekrényektől. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. A nagy részével egyáltalán nem lehettem tisztában micsoda, így csak hallgatag lenyűgözöttséggel jártattam körbe a tekintetem. Nem mertem semmihez hozzányúlni, mert a végén még eltörtem volna valamit. Hála Merlinnek, Ruby hamar belekezdett a magyarázatokba.

– Az ott nem közönséges seprű – mutatott a sarokban a kissé megviselt eszközre. – Még apáé volt, amikor ő volt roxfortos diák. Azért tartotta meg, mert ennek a nyergében ülve nyerte meg hosszú évtizedek után a hollóhát, a kviddicsért járó házikupát.

– Hogy a mit? – értetlenkedtem.

– A kviddics a varázslók sportja. A levegőben játsszák, seprűnyélen lovagolva. Egy csapatban hét játékos van. Három közülük hajtó, – mondta majd felvett a földről egy furcsa golyót és a kezembe dobta – és ezzel a labdával, az úgy nevezett kvaffal kell beletalálniuk egy gyűrű-szerű kapuba. Apa is hajtó volt, mikor a hollóhát csapatában volt – magyarázta leplezetlen büszkeséggel.

– Seprűn? Repülni? – ragadtam le a mondandójának első felénél, de Ruby türelmesen és jól érthetően avatott be a részletekbe.

Egyáltalán nem bánta, hogy ha valamit többször is el kellett ismételnie, mert számomra túl hihetetlen volt. Higgadtan válaszolt az összes kérdésemre, amit feltettem. Minden tárgyat bemutatott, amire rámutattam. Elképesztő történetek és tudás birtokába jutottam a lánynak köszönhetően. Megismertem a kvidiccst, beavatott a vérvonalak rejtelmeibe, hosszasan kitárgyaltuk Roxfortot és a mellette lévő falut, Roxmorts-ot, amit csak varázslók és boszorkák laktak. Végül, de nem utolsó sorban, elmesélte a nagy varázslóháború legfontosabb történéseit. Bár az utóbbit nem önszántából tette, én erősködtem, hogy avasson be egy bizonyos fénykép látta után.

Éppen a kandallónál nézelődtem, szőke barátnőm pedig részletekbe menően ismertette a legendás varázseszközt, Edevis tükrét, amikor megpillantottam egy bekeretezett, mozgó képet. Első ránézésre semmi különös nem volt benne, emberek nagyobbacska csoportja állt össze egy kép erejéig. Gyorsan megtaláltam Edward és Maggie kettősét a kép bal szélén, ahogy egymás kezét fogva, fáradt mosollyal néznek a kamerába. Hanem, amint a tekintetem a kép közepe felé ért, elakadt a lélegzetem.

– Apa? – bukott ki belőlem rekedten, és minden jó modoromat áthágva, megérintettem a képet.

Ruby döbbenten nézett rám, majd a fényképre. Tekintete teniszlabdaként pattogott közöttem és a kép között. Teljesen kizökkentettem a történetmesélésből, és most már inkább ő várt magyarázatra tőlem.

– Ő... Ő az apám! – mutattam a képen lévő fiatal férfira.

A hangom rekedtes és karcos lett, a torkom egész kiszáradt az izgatottságtól. Hisz, mi van, ha Ruby név szerint ismeri őt? Ő talán még többet is tud róla, mint én.

– Hasonlítasz rá – motyogta a lány csendesen.

– Ismered őt? Vagy a szüleid ismerték? – támadtam le mohón.

– Én... én sajnos nem ismerem, de a szüleim biztosan. Ha esetleg őket megkérdezed, tudnak válaszolni. Én csak azt tudom, hogy ez a kép nem holmi csoportkép. A Főnix Rendjének tagjait ábrázolja – mentegetőzött szomorkásan Ruby.

– Főnix Rendje? Ez olyan, mint a Liliom Rend? – bombáztam őt újabb kérdésekkel.

– Nem tudhatjuk biztosra, hiszen a Liliom Rendről semmilyen dokumentum nem maradt fenn, a mágiaügyi minisztériumban sincsenek adatok róla – csóválta a fejét. – A Főnix Rendjéről viszont mesélt apa. A nagy varázslóháború előtt hozta létre Albus Dumbledore, aki most is a Roxfort igazgatója.

– Varázslóháború? – pislogtam elámulva.

Innentől nem volt megállás. Ruby kénytelen-kelletlen, elmesélt nekem mindent, amit ő is tudott a háborúról. Arról, hogyan szerzett követőket és kivételes nagy hatalmat Tudjukki, akit nem nevezünk nevén. Miképp söpört végig a félelem Anglián, amikor a halálfalók muglikat és sárvérűeket kezdtek gyilkolni. Szóba hozta az Azkaban-t, a véget nem érő tárgyalásokat és a sötét korszak minden borzalmát. Szinte fizikai fájdalom volt végighallgatni a sok halálesetet és elesett mágusok történetét. Azok közül is kiemelkedően szomorú volt a Potter család története.

– A szüleim szerencsések voltak. Tudjukki akármennyire is kegyetlen volt minden ellene szegülővel, az aranyvér mániájának köszönhetően, a szüleim kevésbé voltak célkeresztben. Ha aurorok lettek volna... az talán nagyobb fenyegetést jelent a számukra, de így, ők meg tudtak menekülni – sóhajtotta fájdalmasan, ahogy tekintete a Potter házaspárra tévedt ismét.

Elmesélte, hogyan árvult el a kis Harry Potter és, hogy manapság az ő nevét még nagyobb ismertség övezi, mint Tudodkiét. A csecsemő ugyanis nem csak, hogy túlélte a halálos átkot, de ezzel együtt eltüntette a Föld színéről Tudjukkit. Legalábbis mindenki azt mondja, hogy meghalt, még a szülei is. Az ő tudásukban pedig nem akartam kételkedni. Hiszen, ha olyan hatalmas mágus volt, már rég visszatérhetett volna, de nem tette.

– ... Lehetséges tehát, hogy az apád esetleg a harc közben... Szóval a csaták közben esett el – jegyezte meg óvatosan Ruby.

Könnyek gyűltek a szemembe szavai hallatán. Habár nekem is eszembe jutott az eshetőség, hogy hősi halált kellett haljon, de így, kimondva, sokkal valóságosabbnak és fájdalmasabbnak tűnt. Ezzel elvesztettem azt a kevés reményt is, hogy egyszer talán újra látom az apámat. Az utolsó kapaszkodó is kicsúszott a kezeim közül.

– EVIE! – szakította meg borongós gondolataimat anya kiáltása. – Lassan indulnunk kéne. Már fél öt van. Ne feledd, milyen hosszú az út hazáig!

– MEGYEK, ANYA! – szedtem össze minden erőmet a válaszhoz, holott szemeim még mindig könnyesek voltak.

– Ha gondolod megkérdezhetem én anyáékat, ki volt az apád – ajánlkozott Ruby készségesen, én azonban nemet intettem a fejemmel.

– Egyelőre próbálom megemészteni azt, amit te meséltél – pillantottam rá elkeseredetten, de szemeimben hála csillogott.

– Rendben – bólintott és közelebb lépve karjaiba zárt.

Szorosan ölelt magához, de odafigyelt, hogy a csontjaimat azért ne roppantsa össze. Annyi megértést és együttérzést sűrített egyetlen gesztusba, hogy képtelenség lett volna nem visszaölelni.

Jó fél percig állhattunk így, mikor Ruby végül kibontakozott az ölelésből.

– Menjünk, mielőtt anyukád megharagszik ránk – figyelmeztetett cinkos tekintettel.

– Igaz is. Tényleg hosszú az út hazáig autóval – leheltem a szavakat erőtlenül.

A lánnyal szorosan a nyomomban robogtunk le a lépcsőn, ahol anya már türelmetlenül várt rám, de nem haragudott késlekedésünkért. Sietve köszöntem el a Kain családtól, még Benjamin is megajándékozott egy futó öleléssel, amit hatalmas elismerésnek könyveltem el. Még a kertbe is kijött Ruby-val, hogy integessenek nekünk, ahogy magunk mögött hagyjuk a Kain házat, majd az utcát, Lisvane városát és végül Wales-t.

Az autóban sokáig csend honolt. Anya az útra figyelt, én pedig némán bámultam az elsuhanó tájat. Fél óra is eltelhetett, mikor édesanyám végül felém fordult, lágy mosollyal ajkai szegletében.

– Nagyon kedves a kis barátnőd családja. Igazán megkedveltem őket.

– Szerintem is rendesek – bólogattam egyetértően.

– Ruby-nak sikerült megtanítania pár dolgot? – érdeklődött óvatosan, tekintetét ismét az autópályára szegezve.

– Még többet is, mint számítottam rá – feleltem alig hallhatóan.

Anya nem kérdezett többet, csupán végigsimított egyik kezével a hajamon.

– Ha elfáradtál, szundíts egyet nyugodtan. Hosszú még az út – biztosított kedvesen.

De még milyen hosszú... Gondoltam magamban és pár perc múlva már az igazak álmát aludtam.