Fájó emlékek

Caroline kipihenten ébredt, a szobában még mindig teljes sötétség uralkodott. A lány az oldalára fordult és kinézett az ablakon, a csillagok fényesen világítottak. Ezek szerint még éjszaka van, túl korán kelt. Ismét lehunyta a szemét azzal a céllal, hogy aludjon még pár órát, ekkor halk kopogás hallatszott. Caroline felült és az ajtóra tapasztotta a tekintetét. Újabb kopogás, ezúttal hangosabban.

- Igen? - szólt a lány. Nem törték rá az ajtót, ez eddig jó jel. Az ajtó lassan kinyílt és Merennis dugta be a fejét a résen.

- Ne haragudjon, csak szólni akartam, hogy kész a reggeli. - Caroline az ablak felé pillantott.

- Ilyen korán? De hisz még a nap sem kelt fel. - csúszott ki a száján, mielőtt végig gondolhatta volna a szavakat. Nem akart tiszteletlen lenni, ebben a birodalomban biztosan mások a szokások, mint az ő hazájában. A nő meglepetten bámulta a lányt, gyorsan belépett a szobába és becsukta az ajtót. Az ágyhoz lépett és leült.

- Miss Elisa képtelenség, hogy ne emlékezzen ilyesmire! A nap már kis híján száz éve nem kelt fel. Ne is hozza ezt többé szóba, kérem. Az Udvarban nem beszélnek róla az emberek. Ez egy íratlan szabály. - Caroline szemöldöke a magasba szökött. Száz éve nem kel fel a nap? De hát az lehetetlen. A lány értetlenül megrázta a fejét.

- Honnan jött valójában? - Merennis arca kifejezéstelenné vált. Caroline valamit hideget érzett a nyakánál. Lepillantott, Merennis egy tőrt szegezett a torkának. A lány légzése felgyorsult, szeme elkerekedett. - Mit akar a királyi családtól?

Caroline reszketegen beszívta a levegőt és egy pillanatra behunyta a szemét, hogy lenyugodjon. Valamit sürgősen ki kellene találnia, de az elméjére a félelem köde borult.

- Én... Nem... nem akarok tőlük semmit. - a tőr még erősebben feszült a nyakának. Merennis arcáról nem lehetett leolvasni semmit. - E... esküszöm, fogalmam sincs hogy kerültem ide. Az egyik pillanatban még otthon voltam a padláson, a másikban már egy tóból kellett kimásznom. És... és meg... megtámadott az az izé. A herceg talált rám. Nem akarok semmit tőlük, én csak... csak haza akarok menni. - halkult el és esdeklőn nézett a nő kék szemeibe. Merennis egy ideig még a lányt nézte, tekintetével a hazugság jeleit kutatva, majd lassan leeresztette a tőrt és visszacsúsztatta a csuklójára kötözött tartóba.

- El kell mondania a királynénak. Most! Jöjjön! - megfogta a lány kezét és felhúzta az ágyról. Végignézett rajta. - Előbb hozzuk rendbe! - leültette a lányt a tükör elé és elkezdte kifésülni a haját. - Ne haragudjon az előbbiért, de az a dolgom, hogy megvédjem a királyi családot. Egyszer már elbuktam, nem történhet meg újra. - Caroline megköszörülte a torkát és próbálta összeszedni magát. Most talán kideríthet pár dolgot erről a helyről.

- Mi történt? Persze nem kell elmondanod, ha nem akarod. - tette hozzá gyorsan nem akarta megint a nyakán érezni a pengét. Merennis gondolataiba merülve elvett egy hajcsatot az asztalról.

- Az Udvarnak volt még egy hercegnője, Rosa. Senki sem tudja mi történt vele pontosan. Tíz évvel ezelőtt egy warlock érkezett a birodalomba, sérült volt, a sötétek elől menekült. A hercegnő volt az egyik legjobb gyógyító a királyságban és természetesen segíteni akart a férfin. Nagyon rossz bőrben volt. - a nő elkezdte feltűzni Caroline haját. Ügyelt rá, hogy kerülje a szemkontaktust. Minden figyelmét a munkának szentelte.

- Bocsáss meg amiért közbeszólok, de mi az a warlock? - Merennis a tükörben Carolinera pillantott és halványan elmosolyodott.

- A warlockok nagy varázserővel rendelkeznek. Vannak akik boszorkánymesternek nevezik őket. - ismét lesütötte a tekintetét. - Az erejüket fekete mágiából nyerik. Rajtuk kívül csak nagyon kevesen képesek kordában tartani ezt a fajta mágiát, évekig tart míg valaki elsajátítja. - a nő már fel is tűzte a lány hajának nagy részét és egy pillanatig tűnődve nézte munkáját. Bólintott, majd az egyik fiókból hajtűket vett elő. - Maguknak való népség, de a száz évvel ezelőtti háborúban szövetségre léptek a sötétekkel. Valójában az ő hibájuk ez az örökös sötétség, legalábbis részben.

- De hát miért álltak melléjük? - Caroline homlok ráncolva figyelte az udvarhölgy arcát, de az csak nem akart ránézni. Enyhén megrázta a fejét.

- Fogalmam sincs. Mondtam, maguknak való népség, képtelenség kiismerni őket. Rosa ezért volt olyan izgatott, többet akart tudni róluk. Míg lábadozott, a férfi a palotában maradt. Kedvesnek tűnt, de borzasztóan szűkszavú volt. Ennek ellenére a hercegnőt teljesen elbűvölte, folyton a férfi nyomában járt. Végül egy éjszaka mindketten eltűntek. A király két teljes évig kereste, de csak annyit sikerült megtudnia, hogy a keleti tengeren van egy szigetük, ott rejtőzködnek. Több hajót is indított a hercegnő keresésére, ő maga is a katonákkal ment, de a sellők mindig közbeavatkoztak. Sok jó ember veszett oda és a szigetnek még csak a közelébe sem sikerült kerülniük. Azóta pedig senki nem látott egyetlen warlockot sem.

- Nagyon sajnálom. - szólt halkan, együttérzéssel a lány.

- Kész is van. - mosolyodott el a nő és a ruhásszekrényhez ment, hogy kivegyen belőle egy tiszta ruhát.

- Merennis, nem te tehetsz róla. Mi van, ha a hercegnő önszántából ment a férfival? - a nő haragos tekintettel fordult vissza a lány felé.

- Rosa sosem tett volna ilyet! Ha pedig mégis, akkor hagyott volna valamilyen üzenetet! - emelte fel a hangját és az ágyra dobott egy halványlila ruhát. Caroline felállt és a nő elé lépett.

- Ne haragudj, csak azt hittem... Azt mondtad törődött azzal a férfival.

- Ilyet sosem mondtam. A nyomában járt, mert kíváncsi volt. Nem azért, mert törődött vele. Kérem, öltözzön fel! Már így is késésben van. - mondta és elhagyta a szobát. Caroline a tenyerébe temette az arcát. Nem kellene jártatnia a száját, ha így folytatja még nagyobb bajba sodorja magát.