A tükör világa

- Lady Becker örvendek a találkozásnak. Ha nem veszi tolakodásnak, megjegyezném hogy ma igazán elragadóan fest. - Lord Chapman tenyerébe vette Caroline kezét és egy rövidnek nem nevezhető, nyálas csókot nyomott rá. A lány igyekezett elnyomni az undort és halványan elmosolyodott. Lord Chapman egy jómódú családból származott, viszont telt alkatával, szeplős arcával, megzabolázhatatlan fakó vörös hajával és a belőle áradó erős pacsuli szaggal nem aratott sikert a nőknél. Ráadásul már 31 éves korát tekintve rég házasnak kellett volna lennie, róla mégsem pletykáltak az utcán. Őszintén szólva Carolinet a hideg is kirázta a gondolattól, hogy ő legyen Mrs. Chapman. Nevelőanyja felnevetett.

- Lord Chapman hamarosan már minden nap megcsodálhatja a mi drága Carolinunkat, de most ha javasolhatom, menjünk át az étkezőbe, a vacsorát pár percen belül tálalják.

Már legalább három kerek órája tartózkodott náluk és le sem vette a tekintetét róla, közben még a szolgálólányokat is megbámulta.

A férfi nagy nehezen elszakította tekintetét a lány dekoltázsáról és nevelőanyjával együtt átvonult az étkezőbe. Caroline kihasználta az alkalmat, hogy nem figyelnek rá és az emelet felé indult.

- Sophie! - a szobalány megfordult és pukedlizett.

- Igen kisasszony?

- Kérlek szólj anyámnak, hogy ma nem érzem jól magam és azt is mondd meg hogy borzasztóan sajnálom, de nem tudok részt venni a vacsorán. - halántékához nyúlt és masszírozni kezdte, hogy a lány elhiggye a hazugságot.

- Igenis kisasszony. Szeretné, hogy felhozzak egy kis ételt? - úgy tűnt Sophie hisz neki, mert aggódva nézett rá.

- Köszönöm, de ne fáradj, azt hiszem inkább lefekszem. - megvárta míg a lány eltűnik a folyosó végén, majd a padlásszoba felé fordult. Felmászott a lépcsőn és becsukta az ajtót. Koromsötét volt, de gyorsan meggyújtotta a gyertyát amit még a múlt alkalommal hagyott fent. Szoknyájával megdörzsölte a kezét, hogy megszabaduljon Lord Chapman nyálától és a kölni szagtól, ami lehetetlennek bizonyult. Fintorogva, ruhája alját megemelve indult a tükör felé. Két nappal ezelőtt elhúzta a dobozokat az útból, így könnyebb volt a közlekedés. Lehúzta a pokrócot és leült a földre. Már tényleg biztosra vette, hogy csak képzelte az egész bált és a fiút is, mert azóta bárhogy próbálkozott nem sikerült úgymond aktiválnia. Pedig már egy hét eltelt. Megérintette a sima, hideg felületet, de nem történt semmi. Reménytelenül felsóhajtott.

- Kérlek, csak csináld amit a múltkor, mert már tényleg bolondnak hiszem magam. - nagyszerű már magában is beszélt. Mi jöhet még ezután? Lehunyt szemmel a tükörnek támasztotta a homlokát. Beszívta a levegőt, közben úgy érezte mintha a tükör magába szippantaná. Kinyitotta a szemét, a felszíne megint hullámzani kezdett és tényleg kezdte elnyelni a lány karját. Caroline felsikoltott. Pár pillanatig sötétség vette körül és úgy érezte mintha nagyon gyorsan zuhanna, majd ismét sikolyra nyitotta a száját, de az megtelt vízzel. Igyekezett megtalálni a talajt és felállni. Köhögve került a felszínre és kisöpörte a hajat meg a vizet az arcából. Suttogást hallott és ijedt tekintetekkel találta szembe magát. Három aprócska nő vette körül, és mintha szárnyuk lett volna, de a lány nem tudta őket jobban szemügyre venni, mert elfutottak.

Körülnézett. Egy tóban állt, szoknyáját vonszolva kilépkedett a partra. Nem látott mást csak fákat és köveket. Nem hitt a szemének, biztosan csak egy álomban van, hiszen nem történhet ilyesmi az emberekkel. Amint kiért a partra remegő lábakkal lerogyott a fűbe és még egyszer körülnézett. Minden igyekezete ellenére kezdett eluralkodni rajta a pánik. Fogalma sem volt hová került, de valahogy érezte, hogy már nincs Londonban. Zajt hallott az erdő felől, rémülten fordult arra, de nem látott semmit a sötétben. Kis idő elteltével azonban újabb reccsenésre kapta fel a fejét, ami ezúttal közelebbről jött. A lány feltápászkodott a földről és hátrálni kezdett, majd mivel nem akart ismételten megmártózni a tóban, inkább jobbra fordult. Szíve a fülében dobogott, biztos volt benne, hogy valami megmozdult a fák között. Rohanni kezdett, amilyen gyorsan csak tudott. Tekintve hogy ruhája még nehezebb volt a víztől, lassabban haladt mint szeretett volna. Nem nézett maga mögé, de hallotta hogy az a valami követi. Ahogy a fák és bokrok között botladozott, a ruha anyaga beakadt egy kiálló ágba. Caroline kétségbeesetten rángatta, egy jókora darab leszakadt a szoknya aljából, de nem érdekelte, tovább rohant. Vajon, ha segítségért kiáltana meghallaná valaki? Tekintve hogy éjszaka volt és az egész erdő kihaltnak tűnt, leszámítva azt a valamit ami üldözte, kételkedett benne, hogy a segítségére siet valaki. Már alig kapott levegőt és borzalmas fájdalom hasított a bokájába, amikor hirtelen eltalálta valami. Caroline elesett. Zihálva vette a levegőt és egy pillanatra lehunyta a szemét. Tudta hogy ha felnéz üldözője ott lesz előtte. Lassan kinyitotta a szemét, majd a látványtól felsikoltott. Soha életében nem látott hasonló lényt. Kétméteres lehetett, a bőre szürkének tűnt, már ahogy a sötétben meg lehetett állapítani. Hatalmas agyarak álltak ki a szájából. A lány képtelen volt megszólalni, rettegve figyelte ahogy a lény fölé tornyosodik.

Caroline összeszorította a szemét, kezét pedig védekezőn maga elé emelte, ám ahogy a lény felüvöltött a lánynak kipattantak a szemei. Fény szelte át az éjszakát, elvakítva őt majd amilyen hirtelen jött úgy el is tűnt. A hatalmas szörnyeteg hörögve a földre esett, egy nyílvessző állt ki a hátából. Az egyik fa levelei megzörrentek és pár pillanat múlva egy férfi ugrott a földre. Egy nyilat tartott a kezében, az arcát pedig csuklya fedte el.

- Ezt hogy csináltad? - eltartott egy ideig míg Caroline fel tudta fogni, hogy a különös idegen hozzá beszél. Még mindig sokkolták az előbbi történések. A férfi elindult a lány felé. - Azt kérdeztem hogy csináltad azt a fényt! - a hangja dühösen csengett és türelmetlennek tűnt. Caroline elé guggolt és már már fájdalmasan megragadta a karját. - Hát jó, ha nem mondod el nincs más választásom, magammal viszlek. Hátha az udvarban majd megered a nyelved.