Hidd el, én tudom milyen, igazán egyedül lenni,
amikor nem figyel rád senki,
S érzed hogy magához húzz a semmi.
Mikor nincs ki fogadná hívásod,
nincs senki, aki hallaná sírásod.
Ez.. Ez az egyedüllét,
olyan mint a keserű méz.
*×*×*×*×*

Volt egy férfi akit szívből szerettem,
de rájöttem, hogy neki igazán, nem is kellettem.
De az elején el hittem,
igy neki adtam törékeny szívem.
Hagytam hogy az orromnál fogva vezessen,
majd hogy teljesen az örületbe kergessen.
*×*×*×*×*

Csak ennyit érnék?
Ha úgy tartja kedve csak szívja nyakam vérét?
Pont az én véremet?
Miért csalogatta le rólam biztonságos vértemet?
Az egyetlen nekem szánt védelmet?
*×*×*×*×*

Ezen gondolkodván rájöttem,
hogy elötte könnyedén megtörtem.
A magányom volt az ő társa,
A magányom volt az, miatt rúghatott hátba.
*×*×*×*×*

Tudom már, hogy milyen úgy igazán egyedül,
Az emlékem, nincs már kibe feledésbe merül.
Csak vagyok én és a magány,
az egyetlen hűséges igaz "barát".

*×*×*×*×*×*×*×*×*×*×*×*×*×*×*×*×*×*

Ha tetszett a versem, akkor jelezzétek egy csillaggal. Köszönöm! :)

Egy kérdésem lenne azokhoz, akik tudnak verseket írni.
Kinek mennyi időbe kerül, egy ekkora vers, amit most írtam.
Köszönöm a válaszokat előre! :)