Amint a csengő is megszólalt, az egész osztály viharként söpört ki az ajtón, egyedül Hope maradt bent. Csalódott volt, de egyben büszke is magára. Nem tudta, hogy ennyire jót írt, de zavarta, hogy a nevetés tárgya lett. Mintha most ő lett volna a szemüveges srác, akit a folyosón fellöktek és kinevettek, pedig még sikere is volt, hiszen nyert. De úgy tűnik, ez kevésnek bizonyult.

Egy nagy sóhaj kíséretében a vállára dobta a táskáját, majd cipőjének sarka hangos kopogással jelezte, hogy ő is elhagyni készül a termet. Az ajtóban azonban egy hatalmas mellkasnak sétált.

- Jézusom, te csukott szemmel jársz? - nézett fel a mellkas gazdájára és ekkor vette észre, hogy ő az a srác, aki lökdösődik és a legtömöttebb folyosó is ketté nyílik előtte. De már nem tehetett semmit, kimondta azokat a bizonyos szavakat.
- Csak nem Hope? Nocsak, ekkora szája van egy elsősnek? - állta el az útját. Hope leszegett fejjel akart kislisszanni mellette, de a srác a karjával megtámaszkodott az ajtófélfában, így semmilyen egérút nem maradt. - Hová ilyen sietősen? - kérdezte hatalmas vigyorral az arcán.
- Órára mennék, de egy tuskó az utamban áll - nézett magabiztosan az összeráncolt szemöldökű, tőle másfél fejjel magasabb srácra.
- Oh, szóval így állunk - húzta féloldalas mosolyra a száját, de amint meghallotta a mögötte röhögő haverjai hangját, ez a mosoly kissé dühössé formálódott.
- Arrébb állnák? - sürgette.
- Egy tuskónak nem gyökeret szokott ereszteni a lába?
- Nocsak, biosz az egyetlen tantárgy, amiből nem buksz? - a szópárbajt a srác haverjai folyamatos röhögéssel kísértek. Vicces volt számukra, hogy a "vezetőjüket" egy lány, egy elsős lány képes ilyen szinten oltogatni.
- Kiengedlek, ha eljössz velem egy randira - mondta, majd a válaszra várt. Hope-ot teljesen sokkolta ez az ajánlat. Nem számított erre. Illetve semmire se, de erre végképp nem. Mivel nem válaszolt, csak maga elé bámult, a srác újra megszólalt. - Bebizonyítanám, hogy bioszból nem csak a tuskókhoz értek - röhögött fel, majd az ő röhögését követte a még mindig mögötte álló haverok röhögése.
- Vadbarom! - kihasználta Hope a nevetését, ugyanis így izmai elernyedtek és egy erősebb lökéssel sikerült annyi helyet szereznie, amin már kifért.

Sietős léptekkel, szinte futva ment a következő órára, ahol végre biztonságban tudhatta magát. Még a srác nevét sem tudta meg, de biztos volt abban, hogy látta már. És nem csak a folyosón. 

Eközben Skyler a karrierjét egyengette. Fotózásról fotózásra járt, egyre több modellügynökség kérte fel, egyre közismertebb lett, pedig nemrég kezdte a szakmát. De ahogy a mondás tartja, nem tanulni kell, hanem tudni. És ő ezt tökéletesen tudta. Tudta, mikor milyen pózt kell használni, tudta, mi előnyös számára és mi nem. Megvolt hozzá a szükséges önbizalma, sőt, lehet több is, mint ami kellett volna, de ebben a szakmában ez sem jelentett problémát.

Két különböző személyiség, de a nap végére mindketten fáradtan mentek haza és szinte ugyanúgy dőltek le az ágyukra. Hangosan kifújták a levegőt és lehunyták a szemüket. Egy rejtőzködő mosoly kezdett kibontakozni arcukon, amit a nap történései idéztek elő.
Mindketten büszkék voltak magukra annak ellenére, hogy követtek el hibákat, a munkájukban, ami Hope számára az írás, Skyler számára pedig a modellkedés volt, mindketten megállták a helyüket.
Hiába, két ennyire különböző ember, belül mégis majdnem egyformák. Mindketten szenvedéllyel csinálják azt, amit. És ez a megelégedés minden nap végén mosolyt csal az arcukra.