Emlékszem a vér jellegzetes illatára. A piszokra a számban, a mellkasomat szorító fájdalomra ami az ide kerülésem után sem akart múlni. Azóta inkább hozzászoktam. 

Mindenki hangosan éljenzett ahogy behozták az új foglyokat. Sokan lehajtott fejjel lépdeltek a lánc fogságában, míg mások felemelt fejjel, büszkén meneteltek, viselve a szégyent amit a bukás okozott számukra. Sajnáltam őket a szívem mélyén, de sajnos a háború ilyen volt. 

Pillantásom a királyra esett, arra az alávaló kígyóra aki évekkel ezelőtt a szeretett világomat tönkre tette. Vér és háború árán trónra jutni nem épp dicső tett, és tisztelet se jár mellé. Maximum az asgardiaktól, akik örülnek, hogy az alja munkát mi végezzük el. A teremben hirtelen csend lett ahogy a méltóságos király felkelt a helyéről. Hideg tekintettel nézett végig a leigázott kegyenceken, a szája ördögi mosolyra húzódott. Élvezte a szenvedést látni, ezt az első pillanatban megtudtam róla. 

- Halljátok szavam, asgardiak! - szólalt meg - Újabb világ csatlakozik hozzánk, beköszönt ott is a béke és a biztonság! 

Az oszlop takarása most kapóra jött, majd hogy nem hangosan kiröhögtem ezekért a szavakért. Pedig már nem egyszer hallottam, újra és újra leperdültek a nyelvéről a hazug szavak. A rabok arcán elképedés látszódott, hasonlóan érezhettek, mint én, de sajnos ennél több nem juthatott nekik. A katonának való férfiakat bebörtönözték, és miután eléggé legyengültek befogták őket egyszerű paraszti munkára. A hölgyeket pedig a konyhára, akárcsak jómagamat. Hiába voltak harcosnők, hiába tettek meg mindent a hazájukért elbuktak, és láttam a szemükön, hogy ezzel ők is tisztában voltak. Még mielőtt elvihették volna őket, újra megszólalt Loki.

- Térdre előttem! - süvített végig a hangja. A túszok megfagytak, ez volt az utolsó ütés amit Loki bevitt, minden egyes alkalommal ezt csinálta, és én minden egyes alkalommal legszívesebben kitéptem volna a torkát. A csuklómon égett a karkötő, elfordultam inkább miközben letérdeltem, nem akartam látni a reményvesztett arcokat, de a fülemet nem foghattam be, így hallottam, hogy jó párat kivégeztek azok közül akik nem engedelmeskedtek az új fejedelmüknek. 

- Elmehettek! - oszlatta szét a tömeget és, mint aki jól végezte dolgát elvonult ő is. Elképesztően pofátlan! Utáltam teljes szívemből, de nem volt hova mennem, így csak maradt a néma fortyogásom és a mindennapos köpködés unalmamba. 

- Mehettek lányok, mindenki a reggel megbeszélt szintre menjen takarítani! Mozgás mozgás, nem érünk rá egésznap! - tapsikolt mellettünk a vezető asszony, Marten. Tipikusan az a pufok asszony volt aki szerette ellensúlyozni az alacsonyságát a gorombaságával. Bólintással jeleztük, hogy értettük, egyből elindultam a keleti szárny felé. Igazából a palotát mai napig csodálatra méltónak találtam, hatalmas termei és milliónyi szobája volt, bár amikor takarítani kellett nem volt ilyen lenyűgöző. Három szárnyra lehetett osztani, volt a nyugati szárny, ahol leginkább a szolgálók és egyéb kevésbé fontos cselédek helyezkedtek el. Az északi szárny az már inkább a trónterem, gyűlésterem és egyéb ilyen megbeszélésre alkalmas helyből állt, ezek mellett pedig az óriási könyvtár helyezkedett el, ami már belenyúlt a keleti szárnyba, nem is véletlenül. Az uralkodó szeretett olvasni, mint megtudtam, bár szerintem az ármánykodás már a vérében volt és nem a könyvek lapjaiból merítette. 

~~

A vödör hangos csattanással borult fel a márványpadlón, négy kézláb térdeltem, így a tartalma engem is elkapott. Felugrottam, a tekintetem dühösen kereste meg azt az idiótát aki nem nézett a lába elé. 

- Astrid ez szörnyű! - akadt ki Marten, mire egy lesújtó pillantással jutalmaztam a megállapítását. 

- Akkor nem kellene felrúgni. - morogtam az orrom alatt, miközben a kezembe nyomta a vödröt. Hangos csattanás zengett végig a folyosón, Marten keze nyoma égette az arcomat, de tűrtem a fájdalmat, a nyelvemre haraptam, hogy egy hangot se adjak ki. Mindig is előbb járt a szám, mint hogy gondolkoztam volna, Marten a mai napig osztogatta a pofonokat. Szinte úgy éreztem perverz élvezetet lelt abban, hogy minél nagyobb pofont adjon nekem, de eddig nem sikerült megtörnie. Újra és újra közöltem a gúnytól csöpögő megjegyzéseimet vele, még akkor is ha a fájdalom egész nap elkísért és nem gyógyult meg olyan hamar, mint szokott. 

- Látom nem tanulsz azóta sem a hibádból! - fújta fel magát, az arca egyre vörösebb színt öltött - De most megleszel leckéztetve úgy, hogy esélyed se legyen több ilyenre! 

Mielőtt bármit is szólhattam volna, a hajamnál fogva ragadott meg, és a nem messze lévő őrhöz cipelt. Esélyem sem volt ellenkezni, markáns keze volt, és most élt is az erejével. Bárcsak én is használhatnám az enyémet!

- Botozzák meg! Engedetlen és felesel, ha pedig megmer szólalni, vágják ki a nyelvét! - adta utasításba a katonának, aki megszeppenve fogta meg a két karomat, hogy mozdulni se tudjak. Elképedten Marten parancsán, azért erre őszintén nem gondoltam, a pofont még elviseltem, na de a botozás?! Nyeltem egyet, egyből össze izzadtam a vékony, kopottas inget amit viseltem. Féltem, mert igazából nem tudtam a testem, hogy bírná ezt el, végtére is most nem gyógyulok olyan gyorsan.

- Marten asszony, nyugodjon meg. - kezdte az őr nyugtatólag - Ezt felséggel kell megbeszélnie, nem adhat csak így parancsot egy büntetésre.

Egy pillanatra megkönnyebbültem, a király biztosan nem engedné, sőt még dühös is lenne, hogy ilyen butaságokkal zaklatja Marten asszonyság. Az arcomra elégedett vigyor költözött, de gyorsan igyekeztem elrejteni, nehogy szemet szúrjon. Ha lehet még vörösebb lett a főnöknő, már láttam rajta, hogy felakart csattani mikor megszólalt valaki mellettünk.

- Milyen büntetésről van szó? - lépett mellénk a király, mire a katona meghajolt, ezzel egyetembe nekem is megkellett. Összeszorítottam a fogamat, nem akartam rosszabbítani a helyzetemet, így is utáltam a kiszolgáltatottságot. Jelen pillanatban pedig gondolkoztam, amit talán jobban is tettem. 

- Felség! - hajolt meg előzékenyen Marten - Ez a cseléd neveletlen! Mióta ide került, csak a baj van vele, nem ért  a szóból és a munkáját is szörnyen végzi. Kegyelmes uram, én már nem tudom mit tegyek vele, próbáltam nevelni, de hát midgardi, ennél többet nem tudok megtenni. - rázta a fejét kétségbeesetten, mint aki tényleg megpróbált tenni mindent. Megfeszültem a szavaira, a fogamat csikorgattam, hogy egy pisszenést se adjak ki magamból. A király érdeklődve vonta fel a szemöldökét, szerintem nem értette mivel érdemelte ezt ki, hogy ilyenekkel zaklassák.

- Marten asszony, kérem, ne fárasszon ilyenekkel. - kérte tőle unottan - Egy midgardiról van szó, nevelje meg, azért van ebben a pozícióban, ne akarja, hogy lefokozzam. - figyelmeztette.

Majdnem felröhögtem a főnöknő arcát látva, aki majd megpukkadt amiért így leszégyenítette a király. Ezt a csatát megnyertem baby! A király ott hagyott minket, csak a lobogó palástját láttuk már, mikor a katona elengedett. Leporoltam magamat, meghajoltam a katona felé, majd Marten asszonyhoz fordultam.

- Végzem is tovább a dolgomat, asszonyom! - villantottam rá egy elégedett mosolyt. Az arca már szinte lila volt, pufogva hagyott ott, én pedig csak végeztem tovább a felmosást, sokkal elégedettebben, mint azelőtt. Ezt a csatát én nyertem, még egy kis ideig. 

~~

Estére már elfáradtam, össze szedtem a takarításhoz szükséges dolgaimat és csendes léptekkel indultam meg a szertár felé, hogy letegyem mára a munkát. A gyomrom már korgott az éhségtől, alig vártam, hogy azt a pár falat ételt amit kapok magamba tömjek és át adjam magam az üres álmaimnak. Egy ideig kínoztak még a rémálmok mikor ide kerültem, csatakosan és könnyes arccal ébredtem meg minden reggel, talán abba az időben még több pofont is kaptam a mogorva beszólásaimért. De azóta megszoktam, igazából egy idő után az álmok is elmúltak, akárcsak a napi pofonok. Most hetente egyszer kapok, de úgy vettem észre ma különösen rossz kedvébe volt Marten, hogy ilyen szívtelen dolgot akart volna velem tenni. Befordultam a sarkon, egy pillanat töredéke volt csak, hogy elhúzott mellettem egy sötét ruhába öltözött alak. Meglepetten ugrottam félre, de azonnal kapcsoltam és mielőtt eltűnt volna a szemem elől, kivettem a vödörből a felmosót, és a vas bödönt utána hajítottam. Döbbent nyekkenést hallottam, és mire megfordult már lendítettem felé a fegyvernek használt botomat. Gondolkodás nélkül emelte fel a kezét és védte ki a mozdulatomat, de mielőtt reagálhattam volna elkapta a másik kezemet. Hideg volt, sokkal hidegebb, mint egy normál emberré vagy asgardié, közelebb rántott magához, hogy esélyem se legyen egy következő támadásra.

- Elég legyen! - sziszegte a fogai között egy ismerős hang, meghökkenten emeltem fel a fejemet. Jáde zöld írisz bámult vissza rám, annyi haraggal, mint amennyit eddig én se láttam. A király az, villant át az agyamon a felismerés. Oh a jó büdös fenébe!

- Felség? - szakadt ki belőlem. Lépések hangja ütötte meg a fülemet, de ezzel nem voltam egyedül. Jobb kéz felől voltak ilyen mélyedések a falban, Loki betolt oda egyből, a számat befogta. Menta illata kúszott az orromba, sokkal erősebben, mint eddig. Varázslatot használna? A szívverésem felgyorsult ahogy közeledtek a katonák, de nem vettek észre minket hiába világítottak fáklyával. Most már biztos voltam benne, hogy mágiát használt, esélytelen lett volna, hogy ne vegyenek észre. A katonákat figyeltem, de egy idő után szúrós pillantásokat éreztem magamon. Felnéztem az elrablómra.

- Hogyan láttál meg? Miféle mágia birtokában vagy amiről nem tudok, szolga? - suttogta vészjóslóan. Unott tekintetemet látva elhúzta a kezét a számtól. Legalább leesett neki, hogy nehezen menne a beszéd ha befogják az ember száját.

- Semmilyen. Csak észrevettem Felségét, de azt hittem egy betörő. - próbáltam elhúzódni, de szorosan tartott továbbra is. Feszélyezett, hogy ilyen közel van, főleg miután jól hozzá vágtam a vödrömet. Mondjuk így utólag visszagondolva jól is esett, jobb lett volna a bottal eltalálni, de hát az apró örömök számítanak az életben, nem? Meg kell becsülni minden pillanatot. Kétkedve nézett rám, nem akarta elhinni amit mondtam neki.

- Mi vagy te? - firtatta végig az arcomat, de a pofonon kívül nem hiszem, hogy talált volna más árulkodó jelet. A karkötőm a húsomba vágott, ahogy egyre jobban ficánkoltam a karjaiban, hogy engedjen el végre, a hasam is becsatlakozott a kívánt szabadulásomhoz, hangosan korgott. 

- Szolgáló felség, kérem engedjen el! - rántottam meg a kezemet, de egy pillanat múlva már csak a hideg fém érintését éreztem a nyakamon. Abba hagytam a mozgást, fentebb emeltem a fejemet, hátha eltudom húzni a nyakamat az élétől. 

- Elég legyen - közölte kimérten, ami miatt csak jobban fortyogott a haragom, de csendben tűrtem a megalázó helyzetet. - Mi vagy, áruld el, vagy elvágom a torkodat. 

Olyan hideg volt, olyan kimért és elszánt. Tudtam, hogy megtenné, de nem engedtem, hogy félelem költözzön az arcomra. A büszkeségem nem tűrte volna el, túlságosan makacs és önfejű voltam ahhoz. 

- Sárkány vagyok, felség. - közöltem vele ingerülten, és reméltem most már békén hagy és mehetek a dolgomra. Apa mindig azt mondta sose szégyelljem azt aki vagyok, jobb az őszinteség, mint a hazugság. Talán emiatt is éltünk távol a világtól és foglalkoztunk inkább mezőgazdasággal. Nincs kérdés így nincs hazugság. Legalább a látszatát éreztem annak, hogy kicsit normális vagyok, bár ha vissza mehetnék az időben inkább megfogadtam volna apa tanácsát mintsem a makacsságom miatt veszekedjek vele. Eleinte utáltam, hogy nem vagyok normális, de mióta meghaltak... 

- Milyen érdekes - hümmögött minden tudóan, majd csettintett a nyelvével. Tüzetesen vizsgált még akkor is mikor el lépett tőlem, és visszacsúsztatta a tőrt a helyére. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, szívesen megtapogattam volna a nyakamat, de úgy éreztem az gyengeség lenne a részemről, mivel akkor elismerném, hogy megtudott félemlíteni. 

- Ha valakinek elmered kotyogni, nem fogom visszautasítani az asszonyság kérését. - figyelmeztetett.

- Jaj, de megijedtem. - dünnyögtem az orrom alatt. Megint csettintett a nyelvével, a torkom köré, mint ha kötél tekeredett volna. Akaratlanul is oda kaptam, nem tudtam semmit se markolni, hogy enyhítsem a fájdalmat, és egy pillanatra tényleg elhittem, hogy megteszi, itt vége az életemnek.

- Ez volt az utolsó, ha még egyszer meghallok egy ilyet, én magam vágom ki az éles nyelvedet a szádból, midgardi. - engedett el a szorítás, a földre borultam köhögve. A csizmája kopogása jelezte, hogy elment, míg én próbáltam összeszedni magamat. Rohadt némber! Dühös voltam rá, de arra még dühösebb, hogy nem téphettem darabjaira. Esküszöm megbánja, hogy ennyire megalázott, a büszkeségem csak még inkább arra fog késztetni bosszuljam meg ezt. Még ha tudom, hogy én és a nagy szám tehet róla.