Mint minden reggel, most is elkellett mennem a börtönbe, másnéven az iskolába. Odafele az úton azon gondolkozva, hogyan tehetnék a legkisebb feltűnést az osztályban, belebotlottam Oliba. Majdnem egy helyen laktunk, de most elfelejtettem a mindennapi szokásainkat, és tovább sétáltam a gondolataimmal.
-Hé, nem megyünk be kávézni ahogy szoktuk? -kiáltotta utánnam Oli.
-Ne haragudj, de most nincs kedvem hozzá.
Ez volt az első alkalom amikor kihagytam egy kávét Olival azóta hogy...
Igen, tudjátok mire gondolok.
Némán sétáltunk fel a sulihoz, és minden egyes lépéssel előre nőtt bennem a bűntudat hogy így elutasítottam Olit. De féltem bocsánatot kérni tőle.
Belépve az iskola kapun elfogott a hányinger, rettegés. Féltem, mert nem tudtam megfelelni az osztálynak. Sokan lenéztek, és mivel nem szerettem önmagam, ezért nem tudtam felengedni magam.
Már kezdtem megőrülni hogy senkivel sem találkozok össze, de ekkor belefejeltem valaki mellkasába.
Fel sem nézve ki a mellkas tulajdonosa, rászóltam.
-Nem azért, de vigyázhatnál a mellkasoddal hogy ne üss vele senkit fejbe.
A srác kuncogott egyet, és mély hangjával ennyit mondott.
-Bébi, te jöttél nekem. Jól vagy? Tudtam hogy kemény a mellkasom, de ennyire?!
Majd amint befejezte a mondatát, felemelte az állam hogy rám nézhessen, majd tovább sétált.
Leesett állam néztem előre és próbáltam felfogni mi történt.
Ez a srác, akiről azt sem tudom kicsoda vagy micsoda, le bébizett, és letapizta az állam.
Csodálatos.
Ezzel inditottam a hét első napját.
Gratulálok magamnak.