Régen írtam, nem volt végülis mit mesélnem. Minden hétköznapi napom ugyan úgy telt mint a többi. Félelemmel és gyomorgörcssel. Féltem az iskolától, a szüleimtől. A reggeli sétáimon arra törekedtem hogy ne hányjam el magam amíg felértem az iskolába. Nem aludtam ki magam, ezért a figyelmetlenség se volt kerülhető. Egy héten legalább háromszor ütött el busz majdnem. De nem féltem. Nem féltem a haláltól. Nem a haláltól rettegtem hanem a bizonytalanságtól. Végülis mindenki ettől fél. A bizonytalanságtól. Nem tudjuk mi vár ránk a halál után. Nem tudhatjuk kivel/kikkel fogunk találkozni. És persze, ami a számomra az abszolút nem érdekes, mégpedig hogy itt hagyjuk a szeretteinket. Két személyt hiányozna, emiatt a két személy miatt nem lettem meg öngyilkos. Oli, és Ő. Minden egyes pillanatban Ő járt a fejemben. Miatta volt mindez amit éreztem. Vegyes érzelmekkel léteztem, vegyes gondolatokkal gondolkoztam. Kémia órán, rá gondoltam nem a kémiai reakcióegyenletekre. Matekon szintén, pedig eléggé kellene nekem a matek. De nézd, én téged választottalak a másodfokú egyenletek helyett. 😉
Tehát igen, ezek voltak a hétköznapjaim.