Nem tudta, mennyi idő telt el, mire felül tudott kerekedni a pánikrohamán, de Newt számára egy örökkévalóság volt. Nagy nehezen elvánszorgott a sarokig, ahol elbújhatott, és kivárhatta, amíg elmúlik a roham. Gondolatai ismét hatalmukba kerítették, ugyanúgy, ahogy akkor és most sem voltak kevésbé fojtogatóak. Azóta nem fordult ez elő vele, hogy megpróbált véget vetni a szenvedésének az Útvesztőben, de míg akkor vágyott a halálra, most minden idegszálával tiltakozott ellene.

De, mint jött a borzalmas felismerés, ezt nem ő döntötte el. Vagy mégis...?

Megrázta a fejét, nekidöntötte hátát a falnak és két kézzel a hajába markolt, ahogy felhúzott térdén támaszkodott a könyökével. Nem, nem gondolhat erre. Most nem, már nem. Luce nem élné túl, ha csak így, egy szó nélkül feladná. Tommy már az első öt perc után megöletné magát, Serpenyő pedig belerokkanna, ha elveszíteni egy újabb barátját. Minho pedig... Minho nem jöhet ki úgy a VESZETT-ől, hogy nem találkoznak legalább egyszer.

Igen, de mégis meddig húzza ki, amíg az elméje kezd megbomlani? Megéri vajon Minho szabadulását?

Belehasított fejébe a fájdalom; mintha izzó vasat döftek volna a koponyájába. Megmarkolta a haját és hirtelen óriási késztetést érzett, hogy csomóstól tépje ki a szálakat a fejéből, ám erre a gondolatra felpattant, nem törődve a szúró érzéssel, ami a rossz lábába hatolt. Máris elkezdődtek volna az önpusztító gondolatok? Vajon ezt érezték azok is, akiket a Perzeltföldön látott: az a sok megcsonkított embert, akik talán önmagukkal tették azt a sok szörnyűséget?

Newt félt, annyira félt, mint még soha életében. Fogalma sem volt, mi vár rá, mi fog történni vele és annyira nem akarta, hogy ezt a többieknek végig kelljen néznie - Luce nem láthatja, nem teheti ezt vele, nem lehet -, hogy legszívesebben most rögtön lelépett volna és keresett volna egy helyet, ahol bevégezheti, mielőtt a vírus teszi meg. De amint megfordult ez a gondolat a fejében, azonnal elvetette: nem tudta volna egy szó nélkül itt hagyni a többieket. Luce pedig sosem nyugodna bele, felforgatná az egész világot is, ha kell.

Nem tudta, mit tegyen és ez kikészítette.

Kifújta a levegőt, és hirtelen érezte, hogy mennyire száraz is a torka. Igaz is. Innivalóért indult, mikor beütött a pánikroham. Vagy a Kitörés miatt nem emlékezett? Máris hatással lenne az agyára? Ismét megrázta a fejét, és nagy nehezen mozgásra bírta ólomsúlyúnak érződő lábait. Miközben lassan kibotorkált a félhomályos szobából és elindult vissza a konyha felé, igyekezte kiüríteni az elméjét. Nem gondolni semmire és senkire. Majd kitalálja, hogy legyen, de nem most. Most csak szerez egy kis vizet, alszik néhány órát és mikor Luce, Tommy és Gally visszatérnek, ismét mozgásra bírja ezt az elbökött szerkezetet.

Remélhetőleg addig Serpenyő, Brenda és Jorge is békén hagyják, mert semmi kedve nem volt most emberekhez.

Hirtelen eszébe jutott, hogy itt a többség nem immunis és hogy most ő is terjeszti ezt a francos kórt, amerre csak járt. Szemével körbepásztázta a folyosót és az utcákat, amerre járt, majd lekapott egy pár kesztyűt egy szárítókötélről és felhúzta őket, hogy legalább így védje a többieket.

Bár ki tudja, lehet itt már mindenki fertőzött. Talán épp az egyik ittenitől kapta el ő is.

Erre a gondolatra elöntötte agyát a düh, de erőnek erejével visszazárta ezt a szörnyeteget a gyomrába. Már kezdte sejteni, hogy az indulatai lesznek a legnagyobb ellenségei élete hátralévő részében, bármennyi is legyen belőle.

Végre elérte a konyhát, ahol órákkal korábban ettek és belesett. Az ebédlő részen nem volt senki, de a konyhából zaj szűrődött ki, így jobban felbátorodva sántikált el oda és lesett be az ajtón, amin túl felfedezte azt, ami megpecsételte a sorsát.

- Bocsi, de...

Torkán akadt a hang, mikor látta, hogy a mosogatást egy tíz éves kislány végzi teljesen egyedül. Fekete haja rövidre volt nyírva, akár egy fiúnak, egykor fehér pulcsija most már barna volt a kosztól, derekán pedig egy vörös kockás kabát volt megkötve sötétkék nadrágja öve körül. Egy másik ajtón pedig egy még nála is fiatalabb fiú sétált be, sötét kis kezeiben koszos edényeket hozva és még a pultra is alig tudta feltenni őket. Jöttére mindketten felé kapták a fejüket és néhány pillanatig némán szemeztek egymással.

- Dante, menj vissza anyukádhoz - szólt a lány, mire a kisfiú sarkon fordult és kiszaladt az ajtón, amin jött. A lány ezután felvette a legragyogóbb mosolyát, nem törődve koszos fogaival, amiket most megmutatott. - Helló! Miben segíthetek?

Mint valami vendéglátós. Newt lassan összeszedte magát és belépett a konyhába.

- Csak... - kezdte, de meg kellett köszörülnie a torkát, hogy ne hörgésnek tűnjön a beszéde. - Csak egy kis vizet szerettem volna kérni.

- Máris! - ugrott a lány. Lekapott az egyik ajtó nélküli szekrényből egy vaspoharat, megtörölte a kabátjában, majd egy hatalmas kannához lépett és megpróbálta felemelni, hogy töltsön belőle.

- Várj, segítek! - ugrott Newt és kikapta kezéből a kannát, ügyelve rá, nehogy megérintse (nem számított, hogy volt rajta kesztyű).

- Azta - kerekedett el a lány fekete szeme, látva, hogy Newt úgy tartja azt a több literes kannát, mintha csak egy gyümölcsöt kapott volna fel a földről. A fiú töltött magának, kiitta, majd még egyszer töltött, néhány pillanatra megfeledkezve a lányról. Miután csillapította a szomját, hirtelen észbekapott és kissé zavartan nézett rá.

- Öhm...

- Ugyan, semmi gond! - legyintett. - A legtöbben kiszolgálják magukat. Te vagy az első, aki ilyen illedelmes volt, bár nem értem, hogy, mikor úgy ittál, mint a gödény.

Bár igyekezett vidámnak és cserfesnek tűnni, Newt látta, hogyan méregette őt. Luce-ra emlékeztette, aki mindig így nézett, valahányszor új emberrel találkozott.

- Aha - hagyta rá és letette a kannát a pultra, miután megint töltött belőle. - Kösz a vizet.

- Szívesen! - villantott rá egy újabb mosolyt a lány. - Alex vagyok. Téged hogy hívnak?

- Newt - felelte a fiú és kiitta az újabb poharát, csakhogy ne kelljen kezet fognia vele. - Örvendek.

- Szintén. Mondd, új vagy erre? Még nem láttalak errefelé.

- Csak ma érkeztünk a csapatommal - válaszolta Newt. - Van egy kis dolgunk itt.

- Be akartok jutni a városba, igaz? - kérdezte Alex, de inkább hangzott kijelentésnek. Newt döbbent tekintetét látva sötéten felnevetett. - Nem nagy feladvány. Aki idejön, mind a városba akar bejutni. Legtöbben a jobb élet reményében, de néhányan a rohadékok miatt érkeztek, hogy az első sorból nézzék a bukásukat. - Kis szünetet tartott, majd hozzátette: - Én is ezért vagyok itt.

- Hogyhogy? - szökött magasba Newt szemöldöke. Alex legjobb esetben is tíz éves volt, bár az, ahogy beszélt, sokkal magasabb intelligenciára utalt. Mondjuk egy ilyen világban nem csoda, ha hamar felnőtt.

- Azok az állatok elvitték a nővérem. Engem is vinni akartak, de a szüleim nem hagyták és emiatt lelőtték őket. A holttestük mellett állva néztem végig, ahogy berakják őt egy Bergbe és elmennek vele.

Newt egyik ámulatból a másikba esett. Egyrészt az verte ki nála a biztosítékot, hogy ez a kislány úgy beszél a halálról és erőszakról, mintha mindennapos lenne (ami igaz is, de más ezt gyerekek szájából hallani). Másrészt pedig egyáltalán nem beszélt mellé, olyan őszinte jellemnek tűnt, ami merőben szokatlan volt.

Alex vetett egy pillantást a tátott szájára és ismét elnevette magát.

- Nyugi - szólt, mikor Newt még furcsábban nézett rá. - Mindenki így néz, mikor először találkozik velem. Nem szeretek udvarias köröket róni. Vagy térjünk a tárgyra, vagy ne raboljuk egymás idejét.

- Tetszik a hozzáállásod. A főgóré tudja, miért jöttél? - tette fel az újabb kérdést Newt, nekitámaszkodva a pultnak.

- Tudja itt mindenki - vonta meg a vállát Alex. - Elmondom én bárkinek, csak valaki juttasson be a városba. Lawrence megengedte, hogy maradjak, de láthatod, hogy csak mosogatólánynak kellettem - bökött fejével a koszos edények felé. - Senki nem mondd nekem semmit. Úgy kell hallgatóznom, hogy tudjam, hogy állnak a harccal.

- Fel tudsz egyáltalán emelni egy puskát? - piszkálódott Newt.

- Szerinted eljutottam volna idáig, ha nem? - vágott vissza Alex ugyanolyan stílusban. - Fél évembe került átvágni a Perzseltföldön.

- Egyedül? - komorodott el Newt azonnal. A gondolat, hogy ez a kislány egyedül nézzen szembe egy sereg Buggyanttal, kiborította. A belevalósága, a nyíltsága Luce-ra emlékeztette; Alex is ugyanolyan vadócnak és rettenthetetlennek tűnt, mint a vörös hajú lány.

- Néha igen - felelte Alex kifejezéstelen hangon. - De legtöbbször másokhoz csapódtam. Útközben mind meghaltak. Jó esetben egy másik csapattal való harcban, rossz esetben elkapták a vírust és vége volt a játéknak. Ha nem lennék immunis - simított végig az alkarján -, már én sem élnék, az tuti.

Newt válla leengedett. Nem kellett hát félnie, hogy őt is megfertőzi.

- És a fiú, aki itt volt? - kérdezte. - Dante, igaz? Őt honnan ismered?

- Itt találkoztam vele. Az anyja, Keisha átcibálta a fél világon, hogy eljussanak ide. Neki a másik gyerekét vitték el, Dante nővérét, Jackie-t. Annyi idős, mint én. Ott van valahol azon a falon túl... - Elhalkult a hangja. - Csakúgy, mint Helen. Azok a rohadékok elvitték őket, csakmert immunisak erre a szarra.

- Ki fogjuk szabadítani őket - ígérte Newt és nagyon remélte, hogy Alex komolyan veszi. - Mi is ugyanezért jöttünk. Nekünk egy barátunkat vitték el. Alig néhány napja voltunk szabadok, épp elszöktünk tőlük, de egyikünk elárult minket és elvitték.

- Elszöktetek? - nézett rá Alex kerekre nyílt szemekkel. - Hogy érted ezt?

Newt gondolkodott egy kicsit - ismét sajogni kezdett a feje -, majd döntött.

- Ez egy hosszú történet - mondta. - Fejezd be a dolgod, nem akarom, hogy bajba kerülj miattam. Utána elmesélem.

Alex úgy vetette rá magát a munkára, mintha nem lenne holnap. Vékony ujjai villámgyorsan jártak és nem telt bele néhány perc, mire az edények... ha nem is tisztán, de tisztábban csillogtak, mint korábban. A kislány megtörölte a kezeit és csillogó szemekkel pillantott rá. Csak úgy szomjazott a tudás után, a lehetőség után, hogy végre tudhatja, mi történik a nővérével.

- Szóval? - sürgette, miközben kézen fogva ráncigálta el valamerre. - Hogy értetted, hogy elszöktetek? Mi közöd van a VESZETT-hez? A barátaid is tőlük jöttek? Ott találkoztatok? És...?

- Lassíts már! - kuncogott Newt. Kezdte érteni, hogy érezhette magát Luce, valahányszor rászakadt egy kérdéscunami Chuck jóvoltából. - Mondtam, mindent el fogok mesélni, de az elején kell kezdenem. Mármint, annyira az elején, amennyire emlékszem.

Alex csak úgy csüngött minden szaván. Most igazán úgy viselkedett, ahogy a korából fakadóan kellett volna. Abból, amit eddig látott, Newt tudta, hogy nem kell finomkodnia, mert a lány látott már mindent, amit ez a világ tartogathatott neki.

Most már csak azt kell tudnia, milyen világ is volt a falakon túl.